Bejelentkezés

x
Search & Filters

Igazi időutazás az új Billy Idol album - Kings & Queens Of The Underground (2014) lemezkritika

Ó, Billy Idol, alias William Michael Albert Broad! Az emlékek milyen cunamija indul be nálam erre a névre! Életem első (reménytelen) szerelmének, a zánkai úttörőtáborban megismert Németh Zsanettnek Billy Idol "Eyes Without A Face" című nótáját (Rebel Yell, 1983) küldtem el - ha jól emlékszem - egy kék AGFA kazin. Ez alighanem sokat elmond arról, hogy nem túl sok romantikus érzék szorult belém - még ha bele is betegedtem a be nem teljesült szerelembe. De Billy Idolt csíptem, amolyan köztes megoldás volt akkoriban a diszkósok és a rockerek között, a "White Wedding", "Dancing With Myself", "Don't Need A Gun" elengedhetetlen slágerei voltak minden házibulinak, amire a diszkósok vonaglottak, a Depeche Mode-osok pedig a rockerekkel szentségtelen koalícióra lépve (a diszkósok rosszalló pillantásaitól kísérve) pogóztak.

Billy Idol - aki mögött azért mindig ott állt zeneszerzőként és remek gitárosként Steve Stevens - a '80-as évek megkerülhetetlen és valamiért egyáltalán nem megosztó figurája volt, aki Ozzyhoz hasonlóan az alkohol és a különféle drogok mámorában bulizta végig a fél életét. Neki se lehet túl sok emléke erről a korszakról, de Ozzy példáját követve most mégis önéletrajzi könyvet adott ki "Dancing With Myself" címmel. Ehhez kapcsolódik az új lemez is, amelyről az énekes éppen ezért úgy nyilatkozott, mint egyfajta musical hangulatú zenei autobiográfiáról.

 


Kicsit megijedtem, amikor megtudtam, hogy Billy Idol Trevor Hornt (The Buggles) kérte föl a produceri munkára, hiszen Horn mostanában Geoff Downes-szal karöltve nem túl szerencsés irányba kormányozta pl. a Yes vagy az Asia szekerét. Szerencsére nem poposította hallgathatatlanra a lemezt, jóllehet Steve Stevensből én ennél szerettem volna sokkal többet hallani. El kell fogadnom, hogy Billy Idol mindig is ebben a kicsit pop-rock közegben érezte jól magát, ráadásul majdnem 60 éves (!), így az "öregurasodás" szinte természetes. Mindazonáltal a lemez közepére fölhalmozni 5 balladát egymás után talán nem túl szerencsés csillagzat alatt született dramaturgia. Még jó, hogy ebben a blokkban akad olyan jól sikerült dal is, mint az akusztikus gitárral kísért címadó.

Az új album nem büszkélkedhet olyan nagy slágerekkel, mint a '80 évek lemezei (persze ha lenne ilyen rajta, akkor sem játszanák a mai zenei - TV, rádió - adók). Azért az első három nóta, valamint a "Postcards From The Past" és a bluesos iTunes bónusz (Hollywood Promises) így is ontja magából a hamisítatlan Billy Idol hangulatot. Igazi időutazás - érezhetően nem csak nekünk, de Billynek is...

 


Tartuffe

Forrás: Dionysos Rising

Címkék: 
Billy Idol
Steve Stevens