Így indult Budapesten az Iron Maiden jubileumi turnéja (koncertbeszámoló)!
Iron Maiden, Halestorm – 2025.05.27., Budapest Aréna
Lássuk be, ritkán jelent jót, ha azt halljuk, hogy Budapestre figyel a világ, most azonban maximálisan pozitív felhangja van ennek a ténynek, ugyanis a magyar fővárosban kezdte 50 éves jubileumi turnéját az Iron Maiden, méghozzá egy olyan setlisttel, amely kizárólag az első kilenc album dalaira épült, ráadásul a banda új dobosa, Simon Dawson is itt debütált, úgyhogy bőven akadt látni- és persze hallgatnivaló május 27-én este a Papp László Arénában.
Megvan annak a maga varázsa, amikor egy-egy nagyobb koncert előtt már a különféle tömegközlekedési eszközök is tele vannak a helyszínre igyekvő rajongókkal. Bármekkora közhely is, a zene valóban összehozza az embereket és ismeretlen ismerősök mosolyognak ilyenkor össze, nyugtázva, hogy legalább egyvalami mindenképpen közös bennük: az adott banda szeretete, és melyik csapat lenne erre a legjobb példa, ha nem az Iron Maiden, akik már évtizedek óta valóságos intézménynek számítanak a metalon belül, még ha ezt a Rock And Roll Hírességek Csarnokában valamiért nem is díjazzák, de ez már legyen az ő bajuk. A beszélgetésfoszlányokból egyébként hamar kiderült, hogy sokan érkeztek a környező országokból és bizonyára annál jóval messzebbről is, mert még egy brazil zászlót is ki lehetett szúrni az Aréna felé hömpölygő tömegben.
A beléptetés negyed 8 magasságában gyorsan és zökkenőmentesen zajlott, ráadásul állójeggyel felszerelkezve már kintről azonnal lejuthattunk a küzdőtérre, megspórolva ezzel mindenféle felesleges kört és nyilván megkönnyítve mindenki dolgát. Bár a koncertre pillanatok alatt elfogyott az összes jegy – nem véletlen, hogy rögtön bejelentették, hogy duplázik Budapesten Bruce Dickinsonék – a küzdőtér ekkor még meglehetősen szellős volt és a lelátón is bőven akadtak üres székek, de azért a jónéhány Halestorm pólós rajongó egyértelműen jelezte, hogy itt bizony van egy vendégzenekar is, és fél 8 előtt pár perccel meg is szólalt az amerikai banda intrója.
Felesleges lenne titkolnom, hogy a Halestorm a szívem egyik csücske, minden eddigi magyarországi koncertjükön ott voltam, amelyeken – a Szigetet leszámítva – mindig vendégként léptek fel, de hát ki ne jönne el olyan zenekarok elé, mint a Three Days Grace, az Alter Bridge és pláne az Iron Maiden? Lzzy Hale hamar le is szögezte, hogy 11 éves kora óta hallgatja Steve Harriséket és még ő maga sem hiszi el, hogy valóra vált ez az álma és előttük zenélhet. Nem lehet azt mondani, hogy a Halestorm rossz formában lenne, de valamiért nálam most nem találtak be annyira, mint szoktak. Az biztos, hogy Lzzy mindent megtett a sikerért, és miután lekerült róla a csuklyás köpenye, olyan öltözékben állt a színpadon, ami nem sok mindent bízott a fantáziára – nyilván többek örömére és jóval kevesebbek bánatára.
Az énektémákat is hibátlanul hozta, már amikor éppen lehetett hallani, mert sajnos a hangzás, főleg a Halestorm koncertjének első felében, messze nem volt az igazi – legalábbis a küzdőtér nagyjából közepénél, kissé balra – így párszor rendesen „kagylózni” kellett, hogy kiderüljön, melyik dal is szól éppen, és mintha a közönség egy része is kicsit nehezen hangolódott volna rá a Hale tesók és társaik produkciójára, amin valószínűleg az sem segített, hogy a setlist érezhetően az augusztus 8-án érkező Everest album promotálására épült, amelynek turnéja Budapestet is érinti majd november 6-án, amikor kiderül, hogy mire képes a zenekar egy önálló bulin, ahol abszolút ők vannak a reflektorfényben. Itt most nyilván nem ez volt a helyzet és bár a végére azért jöttek az olyan jól ismert nóták, mint a Freak Like Me, az I Miss The Misery és a Love Bites (So Do I), valamint Arejay Hale is bemutatott egy tőle megszokott látványos dobszólót, a koncert úgy ért véget, mintha elvágták volna, és a zenekar egy gyors elköszönés után már le is vonult a színpadról. Maradjunk annyiban, hogy szerintem nem ez volt az eddigi legerősebb magyar Halestorm koncert, de szerencsére elég hamar lesz lehetőség a „javításra.”
A Halestorm koncertjén elhangzott dalok:
01. Fallen Star
02. Mz. Hyde
03. Watch Out!
04. Darkness Always Wins
05. Familiar Taste of Poison
06. Rain Your Blood on Me
07. Freak Like Me
08. Dobszóló
09. I Miss the Misery
10. Love Bites (So Do I)
11. Everest
Lzzy Hale
Miközben zajlott a teljesen feketébe burkolózott színpad átépítése és összerakása, a kivetítőkön megjelent az Iron Maiden kérése (bővebben itt), miszerint tartsuk tiszteletben a rajongótársakat és lehetőség szerint hagyjuk a telefonunkat a zsebünkben a koncert teljes időtartalma alatt. Nyilván erről a témáról hosszasan lehetne értekezni, és a magam részéről egyáltalán nem tartom ördögtől valónak, hogy valaki megörökít néhány pillanatot vagy éppen felveszi a kedvenc dalát, ugyanakkor az is tény, hogy sokan átmennek önjelölt „operatőrbe” és az egész bulit a kijelzőn keresztül nézik végig, amivel a környezetükben állókat is kizökkentik. Bőven volt idő ilyesmin agyalni, feltankolni a büfében vagy megbeszélni az aktualitásokat – a közelemben Szoboszlai Dominik és a Liverpool bajnoki címe, valamint a Crystal Palace FA-kupa győzelme is szóba került –, mivel a színpadi munkálatok közel 40 percig tartottak, a háttérzene pedig olyan halkan szólt, hogy az ellen még a legháklisabb szomszédnak sem lett volna kifogása.
Úgy tűnik, ezen az estén a pontosság dominált, hiszen 20:50-kor már fel is csendült a UFO-féle Doctor Doctor, ami ezer éve szolgál a zenekar intrójaként és mivel már ezt is egy emberként énekelte mindenki, borítékolható volt, hogy a hangulattal nem lesz probléma. Egy húsz éve nem játszott dallal, a Murders In The Rue Morgue-gal kezdett a Maiden, a legtöbb szem pedig Simon Dawson-ra szegeződött, aki a színpad közepén felépített „ketrecében” ütötte a dobokat elementáris erővel. Nicko McBrain zsenialitásához és kultikus státuszához természetesen kétség sem férhet, de úgy gondolom, Simon személyében egy maximálisan méltó utódot találtak, akit láthatóan fűtött a bizonyítási vágy és végig szívvel-lélekkel játszott, a közönség szeretete pedig talán még őt magát is meglepte: az első sorban állók még egy „Welcome Simon” feliratú transzparenssel is készültek neki.
Simon Dawson (Iron Maiden)
Két másik ritkaság, a Wrathchild és pláne a Killers is lement, mielőtt Bruce Dickinson először szólt volna a közönséghez: Simon bemutatása mellett megjegyezte, hogy akárhány Iron Maiden koncerten is volt már valaki, most bizony olyasmit láthat, amit még soha, a java pedig még hátravan, és a frontember bizony nem viccelt, hiszen olyan dalok érkeztek sorban, mint a Phantom Of The Opera, a The Clairvoyant, a Powerslave és a 2 Minutes To Midnight, méghozzá elképesztően látványos körítéssel megfejelve és nem is egyszerű vetítésekkel, hanem gyakorlatilag komplett kisfilmekkel. Ennek csúcspontja egyértelműen a Rime Of The Ancient Mariner volt, melynek során valóban egy teljes tengeri tragédia és kísértetsztori bontakozott ki a kivetítőkön, ugyanakkor az is igaz, hogy a maga 13 percével nyilván nem egy tipikus koncertnótáról van szó, de kuriózumként abszolút működött.
Meg kell jegyeznem, hogy az egész zenekar csúcsformában volt: a színpadot valószínűleg azért is építettük ilyen nagyra és többszintesre, hogy Bruce a saját kis játszótereként használhassa, ahol mindig az adott dalhoz illő produkciót adhatott elő és persze a „scream for me, Budapest” felszólítás is jó párszor elhangzott, a közönségtől pedig nem is kellett kétszer kérni a reakciókat. Ami a gitárosokat illeti, mindenki más és más karakter: Dave Murray maga a megtestesült profizmus és koncentráltság, Adrian Smith laza és menő, Janick Gers pedig látványos stílusban penget a rajongók szórakoztatására.
Dave Murray
Adrian Smith
Természetesen a főnöket sem hagyhatjuk ki, hiszen Steve Harris az egész zenekar alfája és omegája, aki mondhatni, maximálisan kitöltötte a rendelkezésére álló teret és minden bizonnyal jónéhány kilométert megtett fel-alá a színpadon, miközben pár olyan pillanat is jutott neki, amikor csak az ő játékát hallhattuk, amit néma csendben és szinte vallásos áhítattal figyelt mindenki.
Steve Harris
Janick Gers
11 év után újra bekerült a koncertprogramba a Seventh Son Of A Seventh Son, de azért ahogy sejteni lehetett, a „kötelezők” sem maradtak ki: The Number Of The Beast, Run To The Hills, The Trooper, Hallowed Be Thy Name, majd a ráadásban Aces High, Fear Of The Dark és Wasted Years. Sok minden történt a színpadon ebben a nagyjából két órában, és Bruce Dickinson meg is jegyezte, hogy érdemes többször megnézni ezt a show-t, mert kizárt, hogy egyetlen alkalom elég legyen ahhoz, hogy az összes apró részletet észre lehessen venni, és bizonyára lesznek is szép számmal duplázók, akik a második estén is megnézik a zenekart.
A veterán rajongók a ritkaságok miatt díjazhatják a mostani setlistet, míg az újonnan érkezők számára ez lehet a tökéletes bekapcsolódási pont egy olyan izgalmas programmal, amelyben a legnagyobb klasszikusokban sincs hiány, és a zenészek színpadi produkciója mellett a látványvilág is egészen elképesztő. Az év egyik legjobban várt koncertje volt az Iron Maiden budapesti fellépése, a zenekar pedig nemcsak teljesítette a hatalmas elvárásokat, hanem messze túl is szárnyalta azokat.
Az Iron Maiden koncertjén elhangzott dalok:
01. Murders in the Rue Morgue (2005. szeptember 2. után először)
02. Wrathchild (2017. július 2. után először)
03. Killers (1999. október 1. után először)
04. Phantom of the Opera (2014. július 5. után először)
05. The Number of the Beast
06. The Clairvoyant (2013. október 2. után először)
07. Powerslave (2017. július 22. után először)
08. 2 Minutes to Midnight (2019. október 15. után először)
09. Rime of the Ancient Mariner (2009. április 2. után először)
10. Run to the Hills
11. Seventh Son of a Seventh Son (2014. július 5. után először)
12. The Trooper
13. Hallowed Be Thy Name
14. Iron Maiden
Ráadás:
15. Aces High
16. Fear Of The Dark
17. Wasted Years
Tóth Mátyás
Fotók: Béres Máté (A teljes galériához klikk ide!)
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
