Így kötöttünk ki a Drowning Pool turnébuszában – exkluzív kulisszák mögötti riport C.J. Pierce-szel
A legjobb dolgok random történnek - ezt általában lányoknak szoktam mondani, de úgy látszik, hogy az elméletem minden élethelyzetben igazol. A Drowning Pool a Fezen Fesztiválon játszott, én pedig gondoltam, ha már úgy is dedikálás lesz, akkor készítek egy mini interjút C.J. Pierce gitárossal.
A koncert után lejött a kordonhoz pacsizni a rajongókkal, és már ott említettem neki, hogy szeretnék egy interjút, amit hálásan fogadott, és közölte, hogy tíz perc múlva szeretettel vár a dedikáláson. Én ekkor már lázban égtem, hiszen már akkor is úgy gondoltam, hogy egy nem mindennapi élményt fogok átélni, és még nem is sejtettem, hogy mi vár rám, mert hamarosan elém tárult az, amit eddig csak YouTube videókban láttam: Kéken megvilágított tér, jobbra konyha, balra lépcső. Egy igazi turnébusz, ahol mindig is lenni akartam. A hőmérséklet tökéletes volt a kinti 30 fokhoz képest, a hangulata pedig utánozhatatlan.
A merch sátorba érve - ahol a közönségtalálkozó volt - már javában zajlott a fotózkodás és a relikviák aláírása, én pedig egyenesen C.J.-hez mentem. Kért még két percet, hogy a többi rajongóval is beszéljen pár szót, vagy készítsen képet, majd - mintha a legtermészetesebb dolog lenne - csak annyit mondott nekem és egy másik srácnak (aki gitárpengetőket gyűjt), hogy amint vége ennek az eseménynek, megyünk a turnébuszba, és ott folytatjuk. A turnébuszba. A Drowning Pool buszába. Először nem akartam elhinni, de amint kérte, hogy kövessük, kezdett valóságosnak tűnni az egész.
A sátor mögött találkoztunk Stevie Benton basszusgitárossal is, akit meghívott az interjúra, és így már a fél zenekar a rendelkezésemre állt. A busz elé érve megláttuk Ryan McCombs énekest, aki egy horgászszékben ülve pihente ki a koncert fáradalmait, amit a gitáros elég frappánsan nyugtázott.
C.J.: Azért ül kint, hogy ne haljon meg még egyszer valaki a buszomon. Mert ugye egyszer már megtörtént. Amikor három éve Ryan újra csatlakozott a zenekarhoz, eljött hozzám, a házamban ült, jetlages volt, és kidőlt a padlón. A feleségemmel annyira nem voltunk képben, hogy azt hittem meghalt. Egy seprűnyéllel bökdöstem, mert annyira fáradt volt. Azt mondtam neki: Ryan, kérlek ne lépj vissza a zenekarba csak azért, hogy itt halj meg a padlón. De visszatért, és remek formában van. Apropó… Nem kértek hideg sört? Tele van a hűtő német sörökkel, nem is tudom, mit csináljak velük. Takarítsuk ki a hűtőt! Vegyetek sört! Azért jöttünk, hogy szétszedjük az egészet. Akar valaki pengetőket? Kérdeznétek valamit? Nekem is vannak kérdéseim. Nem, várj, neked vannak kérdéseid, haha. Gyerünk, menjünk fel!
Rockbook: Ez az egész olyan álomszerű. Sok emberrel csináljátok ezt?
C.J.: Ma jó napomon találtatok, haha. Készen álltok erre? Na, ennyi pengetőm van. Erre a turnéra csináltattam őket aközönségnek. Hat fajta pengető. Kaptok mindegyikből egy-egy darabot. Ezek például a sötétben világítanak, ez a rózsaszín meg a csajoknak megy. Nem hiszitek el, hogy ez most tényleg megtörténik, igaz? Elég menő! Én azt hittem, Dimebag volt menő. Na jó, ő tényleg az volt. Emellett egy hatalmas lelkű ember. Viszont itt van ez a doboz, ez is rejt egy kis finomságot. Rendeltem néhány 25 éves jubileumi vinylt. Ha mások megtudnák, hogy adok belőlük, lehet bajba kerülnék. De ezzel együtt már minden megvan, kezdjük is el az interjút.
Drowning Pool - Sinner 25. jubileumi kiadás
Rockbook: Mi a véleményetek a fesztiválról? Már amit láttatok belőle.
Stevie: Imádom, hogy itt lehetek. Gyönyörű hely. Nagyon jól éreztük magunkat ma, mindenki nagyon kedves volt.
Rockbook: Sorozatban második éve játszotok nálunk. Van valamilyen kiemelkedő élményetek Magyarországgal kapcsolatban?
Stevie: Tudod, a turné olyan, mint egy köd, és szigorú az időbeosztásunk. Azt remélem, hogy egyszer az összes helyre visszajöhetek, ahol valaha turnéztam, és ahol ennyire korlátozva voltunk abban, hogy mit láthatunk és mit csinálhatunk. Azt szeretném, ha egyszer majd visszajöhetnék egy normális, egyszerű nyaralásra, és élvezhetném a turistás részét annak, hogy amerikaiként jövök a ti országotokba és csak a kultúrát élvezem. Mert amit én látok, az többnyire csak a parkoló a hátsó bejáratnál.
C.J.: Fogalmam sincs,hogy milyen a helyszín eleje, mindig csak a backstage-et látom.
Stevie: Nem jut időnk élvezni, Szóval remélem, hogy visszajöhetek amikor nyugdíjas leszek, és akkor majd élvezem az országot.
C.J.: De ha turné közben lenne egy szabadnap a koncert előtt, aztán a koncert, aztán a következő városban megint egy szabadnap, az nagyon tetszene. Jó lenne ezt megoldani.
Stevie: Sajnos ez nem történik meg túl gyakran. Egyszer majd, amikor már mind befejeztük, csinálunk egy nagy, nyugdíjas Drowning Pool-turnét. És akkor csak visszamegyünk mindenhová, ahol játszottunk, és lófrálunk egyet.
Stevie Benton basszusgitáros
C.J.: És akkor csinálunk majd egy kérdezz-felelek estet, vagy akár egy akusztikus szettet is. Mert azt is szeretem csinálni.
Rockbook: C.J., neked van valamilyen különös élményed a mai napról? Akár a saját koncertetekkel, akár a többi zenekarral?
C.J.: Nagyon jó volt! Azért jöttünk, hogy odavágjunk. Néha a busz, az időzítés meg minden más kénye-kedvére vagyunk utalva, de mi azért jöttünk, hogy játsszunk. Igazából megnéztem mindenkit, aki előttünk játszott. Imádom a zenét. Tudom, hogy nekem megvan a saját műsorom, de amit a fesztiválokban szeretek, az az, hogy meg tudok nézni minden más zenekart, mielőtt fellépünk. Amikor a helyszínen vagyunk, nem akarok ezen a buszon ülni. Mindenkit látni akarok. Ez a legjobb. A telefonomon van videóm mindenkiről. És ma este ezt láttad. A Lazarvs széttépte a színpadot, de a Blahalouisiana nyűgözött le a legjobban. Louisiana államból származom, New Orleansból, ennek apropóján elnéztünk arra a koncertre is.
Stevie: Ők voltak akik Fleetwood Macet játszottak?
C.J.: Igen, olyan volt, mint a Fleetwood Mac.
Stevie: Nagyon jók voltak.
C.J.: Akartam tőlük pólót venni a koncert után, de sajnos nem találtam.
Rockbook: Mit gondolsz, a zenéteknek van valami különleges üzenete a rajongók felé, vagy csak jó dalokat akartok írni és szórakoztatni a közönséget?
C.J.: Mi csak jól akarjuk érezni magunkat. És ha mi jól érezzük magunkat, akkor a közönség is. Nem írunk előre kitalált szándékokkal, vagy különösebb koncepciókkal. Egyszerűen azt írjuk, amit érzünk. De nagyon hálás vagyok és köszönettel tartozom azért, hogy egy zenekarban játszhatok. Imádom a koncerteket, és imádom nézni a többi bandát is. Mi csináljuk a magunk dolgát, ők is csinálják a sajátjukat. De a mai nap különleges volt. Annyi új bandát látsz, akiket különben soha nem láttál volna. Olyan, mint egy nagy zenei játszótér. Sosem tudod ki lesz az, aki úgy odacsap, hogy azt mondod: úristen, ez a banda mennyire király! Például az a zenekar, akikkel most játszottunk, a Silly Goose... Soha nem hallottam róluk, de pár nappal ezelőtt előttünk léptek fel, és fantasztikusak voltak.
Stevie: Atlantából valók, és még sosem találkoztunk velük.
Rockbook: Nem tudom, Amerikában hogy működik, de Magyarországon sokan azt mondják: „nem megyek koncertre, mert nem ismerem a bandát.” Szerintem ez elkeserítő.
C.J.: Nem tudom, hogy másoknál hogy megy ez. Mindannyiunknak van egy normális élete, de van valami a rock koncertekben, mégpedig egyfajta menekülés. Elmész, és kizárod a külvilágot. Ezért érdemes minél többször részt venni akár ismeretlen előadók eseményein is.
Rockbook: Huszonöt év után hogyan változott számodra a Sinner album jelentése?
C.J.: A Tear Away című dalt eredetileg úgy írtuk, hogy éppen egy programon dolgoztam. Effekteket próbáltam úgy beállítani, hogy a phaser és a flanger ne oltsa ki egymást. Szóval ott ültem és programoztam. A próbatermünkben lent volt a fürdőszoba. Dave Williams épp pisilni ment, és meghallotta, ahogy fent szórakozom ezzel, erre feljött, és megkérdezte mit csinálok. Visszakérdeztem miről beszél, ő pedig megkért, hogy játsszam újra azt az ütemet. Egyszer csak elkezdett énekelni: I’m tearing away... Csak néztem, és fogalmam sem volt, mit akar ezzel mondani. Így íródott a dal. Tisztán abból a riffből amivel épp programoztam, és Dave szarkazmusából. Ő egy nagyon kedves, hatalmas szívű, igazi ember volt. Amikor azt mondta, hogy “nem érdekel senki más, csak saját magam”, az is szarkazmus volt, mert valójában mindenki érdekelte. De számomra a szövege az, ami megváltozott. Előbb magammal kell törődnöm, mielőtt bárki mással tudnék. Ez nem egy önző dal, inkább arról szól, hogy tisztelnem kell magamat, hogy másokat is tisztelni tudjak.
De aztán Dimebag Darrellt lelőtték... Barátok voltunk, sok időt töltöttem Dime házában. Egy ideig ott is laktam. Rengeteg sztorim és képem van onnan. Hatalmas inspiráció volt, emellett igazi barát is. Úsztam a medencéjében Dave Grohl-lal, a feleségemmel, Dimebaggel és még másokkal is. Van róla kép a telefonomon. El sem hiszem. De tudod, az embernek szeretnie és tisztelnie kell önmagát ahhoz, hogy másokat is tudjon szeretni.
Szóval időt kell szánni és törődni kell önmagunkkal. Az, hogy azt mondom, „nem érdekel” lehet, hogy keményen hangzik, de arról van szó, hogy szánj öt percet arra, hogy jobb ember lehess mindenki más számára. Nekem ma már ezt jelenti a dal, még ha eredetileg nem is így íródott. És amikor lelőtték Dimebag-et, az elkövető csak magára gondolt. Nem tisztelt senkit, és ezért nagyon mérges voltam. Ez az eset változtatta meg bennem a dal jelentését. Szóval egy darabig a Tear Away nekem sötét lett, mert megöltétek a barátomat, de ma már tudom, hogy egészen mást hordoz magában a dalszöveg.
Visszatérve Dave Williams-re: nagyszerű figura volt. Mindig is rockénekes akart lenni. Szívbetegsége volt, nem a drogokba halt bele. Az ágyamon feküdtem, és csörgött a telefonja. Felébredtem, mert nem hagyta abba a csörgést. Szóltam neki, hogy Dave, vedd már fel a telefont! Már rá is ordítottam, aztán rájöttem, hogy meghalt. Neki dedikálom a Tear Away-t és a Bodies-t a koncerteken.
Dave Williams
Rockbook: Az, hogy rád sok ember felnéz az inspiráló vagy furcsa?
C.J.: Én annyira földhözragadt és normális vagyok, hogy ledöbbent, amikor azt hallom, hogy inspirálom az embereket. Mert én csak egy srác vagyok egy bandában. Nem vagyok rocksztár, nem vagyok jobb senkinél. De elképesztő, hogy ezt csinálhatom, és hogy huszonöt évvel később is ennyit jelent az embereknek. De nézzétek, itt a telefonom. Mindenki csak annyit ír, hogy boldog apák napját. Én meg azt mondom: majd holnap beszélünk, mert ma Magyarországon játszom. Ma nem az apák napja a lényeg, hanem hogy itt vagyunk. Megannyi videót vettem fel (mutatta a telefonja galériáját – a szerk.)
Ő pedig a feleségem. Van egy közös zenekarunk is - sajnos ő ma nem tudott itt lenni, mert a bébiszitter nem jelent meg - Electric Velvet a nevünk. Amikor otthon vagyok, mindig együtt játszunk.
Rockbook: Szerinted a fesztiváloknak hívniuk kellene helyi underground bandákat is? Még ha csak azért, hogy bemutatkozási lehetőséget adjanak nekik?
C.J.: A fesztivál egy remek hely arra, hogy mindenki lásson egy vegyes felhozatalt. Ez az, amit a fesztiválokban szeretek. Hogy rengeteg zenekarnak van lehetősége megmutatni magát, akár underground, akár híres. Látni lehet az új bandákat. Én is a fesztiválok miatt találok új kedvenceket. Az elmúlt pár napban rengeteg ilyen bandát fedeztem fel magamnak.
Rockbook: Melyik a kedvenc zenekarod?
C.J.: A Kornnal játszottam. Head mellett lógtam, ami nekem teljesen őrület. Felmegyek Headhez a színpadra, és mindketten csak állunk ott. Én meg olyan vagyok, mint egy rocksztár, és közben az van bennem, hogy úristen, ő az egyik hősöm és vele játszom, teljesen hihetetlen. De közben barátok is vagyunk, szóval minden oké. Így persze csak annyitkérdezek, hogy mi újság, haver? De belül mindig rajongó maradok. Teljesen hihetetlen, hogy ilyeneket élhetek át. Jonathan Davisszel is lógtam. A legmenőbb dolog az volt, hogy San Antonióban voltunk - ez még azelőtt volt, hogy Jonathan a saját DJ-s cuccait csinálta volna -. Ott mutogatta nekem az összes anyagot, csak ketten voltunk az öltözőjében, én meg csak ültem ott, hogy el sem hiszem, hogy mi történik. Ez olyan, mint egy gyerek a cukorkaboltban, és közben az én zenémet játssza. Érted... Huszonöt év turnézás során játszottunk együtt többször is. A Korn a kedvenc zenekarom. Egyébként a Five Finger Death Punch-ot ismeritek? Nem tudom, hogy Báthory Zolinak van-e gyereke, mindenesetre boldog apák napját kívánok neki is, plusz mekérdezem, hogy mikor megyünk újra együtt turnézni. (Ezzel a lendülettel üzenetet kezdett írni a telefonján – a szerk.)
„Nézd, Zoltán, nem tudom, van-e gyereked vagy sem, de boldog apák napját kívánok. Mikor megyünk újra együtt turnézni.”
Rockbook: Természetesen ismerjük a Five Finger Death Punch-ot. Tudtad, hogy Zoltán magyar születésű amerikai zenész?
C.J.: Wow! Akkor írok még neki mást is. „Bro, ma este Magyarországon játszottunk, és épp rólatok beszélünk. Haha”
Rockbook: Egyébként ez elképesztő. C.J., életem egyik legjobb élményét adod most ezzel az egésszel, ugye tudod?!
C.J.: Mert mi tudjuk, honnan indultunk. Én mindig emlékszem rá, honnan jöttem. Nos, remélem, élveztétek a show-t, mert én nagyon jól éreztem magam. Most már életre szóló barátok vagyunk. Amikor legközelebb találkozunk, már úgy köszöntjük egymást, hogy “emlékszel arra, amikor lógtunk a turnébuszban?” Ez is jó dolog, ez összeköt minket egy életre. Na, felveszek valami tiszta alsót meg másik pólót, mert indulunk a hotelba.
Rockbook: Köszönjük az interjút!
(Töltött még nekünk egy-egy pohár whiskyt, majd elment átöltözni, minket pedig a turnémenedzser kísért vissza oda, ahonnan indultunk. Negyven percet töltöttünk a társaságában, és ezalatt az idő alatt annyi élménnyel lettünk gazdagabbak, mint bárhol máshol negyven év is kevés lett volna. C.J. Pierce nemcsak kiváló zenész, de hihetetlenül földhöz ragadt és jó ember. Hálásan köszönöm az interjút, és azt is, hogy ezt átélhettem.)
C.J. Pierce
Konta László István
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
