Ilyen volt a Body Count koncert a Budapest Parkban (koncertbeszámoló) 2024.06.14.
Body Count, Slope - Budapest Park, 2024.06.14.
Szinte napra pontosan hat évvel előző itthoni koncertje után, ismét a Budapest Parkban járt virtuális nagybátyánk, Ice-T, a crossover thrash-hardcore punk-rap stílusteremtő zenekarával, a Body Count-tal.
Magam részéről az USA-ban 2018 óta történtek fényében kicsit kétkedő voltam, mennyire tud hiteles lenni a „ghetto-metal”, miközben a Black Lives Matter, mint mozgalom nem éppen a legjobb arcát mutatta az utóbbi években, legalábbis az itthoni Királyi tévé híradásai szerint.
Szögezzük le azonnal, a kétkedésnek nem volt helye, a zenekar, és persze Ice-T maga, mint előadó, a koncert által is bizonyítottan, kívül van minden politikai meggondoláson, és megalkuvás nélküli erővel, mondhatni ösztönből képviseli azt a világot, amelyből létrejött.
Az estét felvezetőként a Slope nevű, a főzenekar zenei világából érkező, feltörekvő formáció indította. Lehet, hogy még nem állt át az agyam a műfajra, de nekem kissé bágyadtnak tűnt az előadásuk, nem igazán hangoltak fel az elkövetkezőkre.
Slope
Sebaj, annál erősebb lett a kontraszt! Mert ha a Body Count színpadra lépése kapcsán olyasmit írunk, hogy a kezdés atomkemény volt, nem nagyon közelítünk a lényeghez. A koncerthangulatot, a sajnálatos módon eléggé felejthető előzenekar helyett, valójában a „Body Count’s In The House” és a „Raining Blood/Postmortem” Slayer-bomba teremtette meg, a folytatásban a „Manslaughter”-rel, vagy éppen a „Necessary Evil”-el!
Hát, be is indult a nézőtér első harmadában az Ice-T által kért, vagy inkább előirányzott „f....ing action” rendesen, mentő mindenesetre nem vonult ki, úgyhogy valószínűleg személyi sérülés nem történt.
A korban előrehaladottabb beszámolóíró – könnyebben sérül – jobbnak látta a keverőpult tájáról figyelni az eseményeket. De hát a számok kőkemény gitár-riffjei, a szárazon, szinte recsegve dübörgő basszusgitár, és a precíz, egyben bombasztikus dob elemi erejű hatása alól, melyek kérlelhetetlen, kíméletlen alapot adtak a brutális, Ice-T által hozott mondanivalónak, senki, aki hallotta, nem vonhatta ki magát.
Mondjuk, hogy „az élet nem habos torta”, azt már egy magyar klasszikustól, Virág elvtárstól anno megtanulhattuk, de azért egy ekkora bemutató abból, hogy a hírértéket el nem érő világban milyen sötét és aljasul számító erők működnek, finoman szólva, elég ütős volt.
A pörgős kezdés után, a koncert fele táján érkeztünk el az általam legjobban várt pontokhoz, azokhoz a közepes vagy inkább lassabb ritmusú kegyetlen számokhoz, amelyek a Body Count Best of alapelemeit alkotják. A „No Lives Matter” és a „Talk Shit Get Shot” természetesen hatalmas szólt ismét, főleg, hogy a „Psychopath”, a „Disorder”, a „Drive By”, és a koncert alapszakaszát záró „Cop Killer” közé voltak beágyazva!
Az ember/közönség ilyenkor valami olyasmit gondol, hogy, na jó, van akkor még 10 percünk, nyilván egy, maximum két legnagyobb szám következik, körülbelül tudjuk is, mi lehet az, aztán haza!
De a klasszis tud 19-re lapot húzni, és nyer!
A „Cop Killer” után a „Born Dead” a hiábavaló lázadás letaglózó tanúságtételének is tűnhetett, a gitár kínzó monotóniája, a százszor elharsogott „Halva születtél” reménytelen refrén K.O.-ja padlóra küldött, akkor is, ha nem a szövegben elsorolt területeken születtél. De csak azért, hogy jöhessen a „Thats Why We Ride”, a bukásba soha bele nem nyugvás, a megátalkodott rebellió szépséges nótája!
Na, itt már tényleg vége! – gondolta, szerintem mindenki a közönség soraiban. Nyilván vége, hiszen mi jöhetne még?
És ezen a ponton mondta el Ice-T, hogy amint tudjuk, ez a zenekar sok feldolgozást játszott, Slayer, Suicide Tendencies, Exploited stb..., de most mit szólnánk egy Pink Floydhoz? Hogy stílszerűek legyünk: WTF???? És akkor berobban a „Comfortably Numb”, a „The Wall” ikonikus dala, egy kiváló gitárszólóval (Ernie C), és velőig hatoló szöveggel rappelve (Ice-T).
Ha száz évig kellett volna tippelgetnem, kitől fog a Body Count ráadásban számot játszani, akkor se tippeltem volna a Floydra!
De a húzás bejött, annyira bejött, hogy valójában ettől a számtól lett számomra a koncert feledhetetlen!
Mert szembesítés is volt ez a dal, nem csak nagyszerű zenélés! Szembesítés azzal, hogy a mi kényszeres facebook-odamondogatásunk, egymás, és a hatalom elleni fröcsögésünk valójában nevetséges hőbörgés csupán, miközben nagyképernyős tévé előtt, két-három autóval a garázsban, a nappaliban ülve, kényelmesen elernyedve újabb dobozost pattintunk.
És a kérdés, hogy ez a kényelmes hátradőlés és pofázás, meddig mehet még? Meddig tartható fenn, miközben akár a világ leggazdagabb országában is nap, mint nap háború folyik az éhesek, és a jóllakottak között? Meddig lehet még süketként, vakként élni, és az önzés puha foteljébe elmerülve kényelmesen elernyedni? Meddig élhető még egy olyan világ-berendezkedés, ahol a többlet javakat és jogokat bitorló kisebbség semmi olyat nem tesz már, ami gazdagságát és előjogait megalapozná? Ezeken a kérdéseken talán mások is elgondolkodhatnának, nemcsak azok, akik szeretik és hallgatják a Body Countot.
A koncerten elhangzott dalok:
01. Body Count's in the House
02. Raining Blood / Postmortem
03. Bowels of the Devil
04. There Goes the Neighborhood
05. The Purge
06. Point the Finger
07. Manslaughter
08. Necessary Evil
09. Psychopath
10. No Lives Matter
11. Disorder
12. Drive By
13. Talk Shit, Get Shot
14. Cop Killer
Ráadás:
15. Born Dead
16. This Is Why We Ride
17. Comfortably Numb (Pink Floyd cover)
Közreműködő zenészek:
Ice-T – ének
Ernie C – szólógitár, vokál
Sean E Sean – vokál
Vincent Price – basszusgitár, ének
Ill Will – dob
Juan of The Dead – ritmusgitár, vokál
Little Ice – vokál
El Bandi
Fotók: Máté Évi
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
