Bejelentkezés

x
Search & Filters

Improvizációk, zúzás és humor. Új műfaj született: a tubarock - Interjú Nagy Ádámmal



Interjú Nagy Ádámmal a Wörk Projekt 2. album megjelenése, és a lemezt bemutató koncert alkalmából (Trafó, 2023.05.03.)
 
Nyolc éve már, hogy megjelent Wörk Projekt címmel Nagy Ádám zenei ötletparádéja, egy bombasztikus album formájában. (meghallgatható: itt youtube link)  A mi világunk sokat változott azóta, az ő, stílusokat nem kímélő, zenei humorral teli, fantáziadús világa viszont szerencsére nem. Erről tanúskodik a Wörk Projekt 2. zeneanyaga, melyet május 3-án mutat be Ádám a Trafóban, javarészt új zenésztársakkal. Mindenkit megnyugtatunk azonban, Borlai Gergő marad!
 
Az új album, és az ezt bemutató koncert apropóján beszélgettünk egy hosszabbat Nagy Ádám gitárossal, zeneszerzővel.
 
Rockbook: Közismert tény, hogy édesapád (Nagy Sándor Tamás, művésznevén Ádám Tamás színművész, rendező, jelmez- és díszlettervező – a Szerk.) színházi ember volt. Első kérdésem az, hogy az ő színpadközelisége a te pályádon számított-e valamit, hatott-e rád, hogy érzed?
 
N.Á.: Abszolút biztos, hogy hatott, mi több, például a legelső zenei élményeim is tőle vannak. Mikor kicsi voltam még, és akkor nekünk ugye korán fekvés volt, arra emlékszem, hogy ha éppen otthon volt, mindig odaült az ágyunkhoz, gitározott, énekelt. No meg a hangszerek: megtanult klarinétozni pár dalt, vagy szaxofonon játszani, gitározott, basszusgitározott. A színház később jött. Akkor Szolnokon éltünk, és a húgommal minden előadást láttunk, nem is tudom hányszor. Főleg azokat, aminek volt délutáni verziója, vagy délelőtti matiné. Kívülről tudtuk az összes párbeszédet, mindent „jobban tudtunk”, mint a színészek. Meg a dalokat is. Egy csomó zenés darab volt annak idején, például a „Táncdalfesztivál, Szabad szél, Képzelt riport, Kaktusz virága” amikre emlékszem. Mindenki színész akart lenni, az összes színészgyerek színész akart lenni, akikkel együtt laktunk a színészházban, nyilván, hát mi más! A zene még úgy nem fogott meg, ezt azért nem mondanám. Tehát, hogy zenész legyek, ez nem merült fel.
 
Rockbook: És mikor jött az életedbe a gitár?
 
N.Á.: A gitár az olyan tizenkét éves korom környékén jött. Ami hangszer megmaradt otthon, az egy akusztikus gitár volt. Emiatt a zenélést azon kezdtem el. Arra viszont emlékszem, amiket Apu mutatott, azok a számok akkor már kevésbé tetszettek, mert én már nyugati zenéket hallgattam.
 
Rockbook: Például?
 
N.Á.: Hát, a Dire Straits volt nagy kedvenc (Ki gondolná??? – a Szerk, megjegyzése), a Pink Floyd, Jimi Hendrix nyilván, és ezek a dalok, nem szólaltak meg a nejlonhúros akusztikus gitáron, szóval én valami másra vágytam. Apu játszotta az Illés dalokat, stb. stb., nem mondtam, hogy nem tetszett, csak hiányzott, hogy nem torzít ez a gitár! Volt egy ilyen fétis az emberben, és  kellett egy pár éven keresztül játszani, hogy valamilyen szintre eljussak, de akkor kezdtem el a gitárral foglalkozni. Igazából egész gyorsan ment a gitártanulás, szépen haladtam, de emiatt át is ugrottam egy csomó olyan dolgot, amit most idősebb fejjel be kellett, hogy pótoljak, vagy legalábbis próbálok bepótolni. Mert ugye nem volt akkor tanárom, és bizonyos technikai dolgokat én így egyszerűen átugrottam. Azt hittem, hogy énnekem ez már jaj, de nagyon gyorsan megy. Végül is ment valamilyen szinten, csak bizonyos dolgokat elmismásoltam...
 
 
Rockbook: Kezdőként nem volt tanárod egyáltalán?
 
N.Á.: Nem. Az elején nem volt tanárom. Amikor Pestre költöztünk, akkor lett tanárom, több, de ezekre az említett hiányosságaimra valaki felfigyelt, valaki meg nem. Most, hogy már én is tanítok, vettem észre tulajdonképpen, hogy miként lehet a gitározásnak, gitártanításnak ezt a technikai részét alaposan csinálni. De ez vezetett el ahhoz is, hogy vannak dolgok, amit utólag kell a helyére tennem.
 
Rockbook: Amikor először találkoztunk, jó régen, a Tramps nevű zenekar gitárosa voltál. Ekkor már elég erősen érezhető volt a játékodon Stevie Ray Vaughan hatása. Őt is magadtól fedezted föl, vagy akkor már volt „mentorod”, aki adagolta neked a zenét.
 
N.Á.: Stevie Ray Vaughan-t Földes Miki, Hobo fia ismertette meg velem. Voltunk vagy 15-16 évesek, együtt játszottunk a Fradi vízilabda csapatában. Úsztuk az edzés végén a páros karú hátat, vagy valami levezetőt, és persze közben a zenéről beszélgettünk, hogy miket szeretünk, mért próbálunk zenélni. Ő nagyon jól herflizett. Mondta Stevie Ray Vaughan nevét, én azt se tudtam, ki az. Átjött hozzám, megmutatta kiről van szó, hát én teljesen kész voltam tőle. Azt tudni kell, hogy Stevie Ray Vaughan elhangolta a gitárját, szóval, ha le akartad szedni a számait, akkor muszáj volt lehangolni fél hanggal, ami nem baj nyilván, csak hát a zenésztársaid meg nem hangolnak, úgyhogy ebben az időszakban, mivel még nem volt több hangszerem, a koncertek jó része hangolásokkal ment el...Mindig kérdés volt, hogy ameddig én vacakolok, együtt marad-e a hangulat.
 
Rockbook: Nekem az volt ebből az időszakból emlékezetes, hogy a Tramps, bár nem volt egy akár Magyarországon is túl ismert együttes, gyakorlatilag naprakészen vettétek, játszottátok, „jelen időben” a felmerülő legújabb zenéket. Például tőletek hallottam először Living Colour számot játszani, és nem csak Magyarországon...
 
N.Á.:  Igen, a Cult of Personality-t és a Leave It Alone-t játszottuk tőlük. (Nevet.) Itt annyi a történet, hogy Gátos Bálint barátom, zenésztársam hozta Roy-t énekelni a Trampsbe. Nagyjából egy idősek voltunk, és elég hamar kiderült, hogy egyfajta zenét szeretünk. Olyasmiket, mint az Extreme, a Red Hot Chili Peppers, és persze a Living Colour. Ez egy unikum a mai napig, hogy fekete zenészek játszanak ennyire kemény rockzenét. Másként is szól, más a felfogásuk teljesen. 
 
Rockbook: Ezek szerint a későbbi Roy és Ádám duó már a Tramps berkein belül megalakult?
 
N.Á.: Igen, ott kerültünk össze.  Az első Roy és Ádám lemez anyaga igaziból még  Tramps anyag volt, ezzel a zenekarral csináltuk meg a dalokat. A „Trambulin”, vagy a „Csapból is én folyok!” meg is maradt a repertoárunkban a mai napig. Hozzá kell tenni, három kiadónál kaptunk előszerződést, „annyira hittek bennünk”, na, aztán mégsem. Végül Somló Tamás, akit akkoriban sokat kísértünk, vette a kezébe a dolgot, és az ő segítségével tudott megjelenni az első lemezünk...Fura egy kicsit belegondolni, hogy már 25 éve alakultunk, aztán 18 éve csatlakozott hozzánk Csányi Zoli...Rengeteg idő... (És 10 éve lett a trió az Év Zenekara – a Szerk. megjegyzése)
 
Rockbook: Mindezekhez a pályádon megélt előzményekhez képest a Wörk Projekt egy teljesen más zenei vonal. 
 
N.Á.: Én egy gitáros vagyok, bizonyos értelemben mindenevő zeneileg,  szeretem az akusztikus jazzt, de ugyanúgy a nagyon kemény rockzenét. Ezért eleve biztos volt, hogy a lemeznek is ezerarcúnak kell lennie. Hangszeres zenészként mindig gondoltam valamiféle gitáros lemezre, viszont sose akartam egy klasszikus metál lemezt csinálni, vagy bármilyen más egynemű zenét. A „dolog” neve pont azért lett az első album előtt Projekt, merthogy annyi közreműködő volt, és annyira színes, sokszínű volt az egész, hogy nem akartam szólólemezként csinálni. Mert mindenki beleadta a saját ötletét, tehetségét, energiáit. A Wörk Projekt 2. viszont inkább egy koncertlemez-szerűség. Egy olyan rock lemez, amit elsősorban a játszhatóságra törekvés határozott meg. Dob, gitár, basszusgitár, fúvósok. 
 
 
Rockbook: Volt szerencsém meghallgatni az új anyagot, (leesett állal), nem tűnt azért ennyire egyszerűnek...
 
N.Á.: laugh Ja, és persze „Mókus” (Szirtes Edina Mókus, énekesnő, hegedűművész – a Szerk.) hegedűjátéka, meg egy-két különlegesebb hangszer. De alapvetően ez volt a koncepció, hogy legyen egy „törzshangzás”, és akkor erre menjen rá minden más. Aztán a zene hat az agyra, mint tudjuk. Én már nem igazán tudom, hogy valaki milyen eszközön át hallgatja a zenét, de mondjuk ez az album szól valahogyan az autóban, és van egy órája, hogy végighallgassa. És akkor úgy összességében kapjon egy képet...Ezt így szerettem volna.
 
Rockbook: Azért, aki ezt az albumot hallgatja a kocsijában, az elég furcsán fog vezetni...Korábban egyetlen zenekart ismertem a rock vagy jazzrock világában, a Blood Sweat and Tears-t, ahol a tuba, mint hangszer felmerült, aztán nálatok meg a már közzétett, „Sunday” című videón szembejön. Ezt hogy?
 
N.Á.: Szentpáli Roland játszik a felvételen, róla van szó. Professzor a Zeneakadémián.  Játszottam a lemezén, megjelent egy hasonlóan eklektikus albuma, írt Bach Magnificat és Mozart Requiem átiratokat, benne elektromos gitárral és „szerkós” dobbal. Szóval volt a Sunday írása közben egy érzésem, hogy ebbe kéne valami csavar. De annyira tele van a szám, hogy egy hegedűtől például megőrültél volna. És akkor jött, hogy legyen Roli, és tuba. Klasszikus zenész, vagy nem, ez nem számít túl sokat. Ha az ő ráérzése ugyanaz, mint az enyém, nem kell nekünk beszélgetni arról, hogy ez miért jó, hanem egyszerűen jó, és kész.
 
 
Rockbook: Az albumon 24 darab hallható, tulajdonképpen 10 szám és köztük 14 rövid átvezető zene. Mondjuk szösszenet? Az ember kapkodja a fejét rendesen, címeken is, zenén is. The Chair...
 
N.Á.: Jó, hát azért a humort nem lehet kihagyni szerintem a zenéből, anélkül meghalt ez az egész. Annak az átvezetőnek az ötletét egyébként egy öreg szék recsegése adta, amin ülve dolgoztam. Ezért a cím. Ami viszi az egészet, az meg baritonszaxofon. Egyébként maga a szerkezet nem lett kifejezetten kiszámolva, így alakult. Elsősorban a kontrasztok miatt.
 
Rockbook: Hát kontrasztok, vannak rendesen…
 
N.Á.: Igen, ez is célom volt: azt nem mondom, hogy egy erős kontraszt pihenteti a füled, de valahol mégis, mert az valahogy kiüríti belőled az előző hangulatot, és felkészít a következőre. Vagy nem. laugh
 
 
Rockbook: Mit várjunk a május 3-i koncerttől? Lesz-e valamilyen változtatás zenében, zenésztársakban?
 
N.Á.: Ahogy korábban is mondtam, a Wörk 2-őt alapvetően egy rock-lemeznek tartom. Harmadikán annyi az elképzelés, hogy egyszerűen elzúzzuk…Ha nem is az egész lemezt, mert nem biztos, hogy minden dalt meg fogunk tudni csinálni annyi próbával, amennyire még lehetőségünk van. Lesz ugye külföldi vendég is, Yolanda Charles, aki basszusgitáron játszik az albumon több számban, a vele való próbát nehéz összehozni. De jön, így aki a stúdió verzióban játszik, fogja élőben is a dalokat előadni. Megjegyzem, mivel a koncert, az album bemutatója, a Wörk Projekt 2. CD-n, a helyszínen kapható lesz – akinek tetszik a színpadon a zene, azonnal haza is viheti!
 
Rockbook: Mi lesz a sorsa május 3-a után a Projektnek?  
 
N.Á.: Van felkérésünk egy nyári fellépésre is, nagyon örülnék, ha összejönne. Ez egyébként nem anyagi, inkább egyeztetési kérdés, nem csak Gergő (Borlai Gergő dobos – a Szerk.) játszik sok helyen, hanem mindenki más is. Magam részéről a Mohai Tamással létrehozott duóval fogok fellépni még a nyár folyamán, hál’ Istennek több alkalommal.
 
Rockbook: Amikor láttalak vele játszani „A szabadság foka” című lemeze bemutatóján, azonnal „lejött”, hogy zeneileg nagyon megértitek egymást.
 
N.Á.: Nem titok, nagyon szeretem, amiket Tamás csinál, nálam a „Mohain” című albuma benne van az első tíz magyar lemezben, ideértve a nagy klasszikusokat akár, a HBB, az LGT lemezeit is. Az ő művészete rettenetesen előremutató, irgalmatlan agy. De hát nem kell bemutatni Tamást. Egyébként, amikor először zenéltünk komolyabban, 2021-ben, éppen a Wörk Projekt koncertjére hívtam meg vendégként a Kobuci-kertbe. Akkor az 55. születésnapi bulija lett volna, de áttette másik napra, mondván, hogy annál nincsen jobb, hogy játszani lehet…Nyilván figyelembe vette azt is, hogy Gergővel, esetleg azt is, hogy velem. A Kobuci után jött aztán az ötlet az akusztikus duóra. Vele sem kell a zenei gondolkodásunkról túl sokat beszélgetni…
 
Rockbook: Szóba került már több ízben, legalábbis a Wörk Projekt-et tekintve, állandó tettestársad, Borlai Gergő.
 
N.Á.: Nos igen…az ő progresszivitása nélkül, azt hiszem, ez a dolog nem működne. Tudni kell, hogy a most bemutatásra kerülő albumon két számot ő is írt. Az egyik a „Taxi” című szösszenet – na ott a mai napig nem tudom, hogy hol van az EGY! (Nevet.) Elgitároztam, ahogy kérte, de az EGY-et én se találom, úgyhogy ezt harmadikán nem biztos, hogy játsszuk…A másik dal a „Monster Pop”, amit ő szerzett, annak is egészen speciális a dallamvilága.
 
Borlai Gergő
 
Rockbook: Van ez a besorolási kényszer, persze főleg a közönség, a sajtó részéről. Ha nagyon muszáj lenne, hogyan határoznád meg a Wörk Projekt 2. zenéjét?
 
N.Á.: Azt mondanám rá leginkább, hogy mai progresszív rock, már ha a progresszivitást a helyén kezeljük. Vannak benne jazzrockos elemek, improvizációs részek, ez igaz, a hangzás mégis rock-hangzás. Frank Zappát hozom ide, ő is, ha úgy nézzük, egyfajta gitárzenét játszott, csak rá jellemzőt, és eszméletlenül progresszív volt. Szóval mai progresszív rock – abba minden belefér, és nem hasonlít semmihez. Vagy figyelj, a „Sunday” alapján legyen tubarock! De azért jobb lenne, ha nem kéne kategorizálni.
 
Rockbook: Apropó, kategorizálás. Még az átkosban volt ugyebár az a híres három T, a tiltott, tűrt, támogatott, a kultúra, és így a rockzene területén is. Ma ilyen kategóriák már nincsenek. A Roy és Ádám trióval komoly elismerésekben, népszerűségben részesültél, a Wörk Projekt, illetve az Ádám elméi akusztikus formációd albuma megjelenhet természetesen, de azért a rádiók-tévék nem kényeztetnek el. Hogy éled meg ezt a nekem kissé „köztesnek” tűnő helyzetet?
 
N.Á.:  Nézd, én mégiscsak egy alkotóművész vagyok, zenész vagyok. Muszáj néha csinálni valamit! Szóval ez egy belső késztetés is. Most éppen megtehettem, hogy összehozom ezt a lemezt, meg a koncertet, nyertem pályázatot, így megtettem, mert ki tudja, hogy egy év múlva mi lesz. Másik oldalról pillanatnyilag van egy viszonylag biztos hátterem, tanítok a Sándorfalvi Térségi Alapfokú Művészeti Iskolában, szóval talán nem halunk éhen.
Ezzel kapcsolatban éppen a közelmúltban éltem át egy egészen új élményt: Mohai Szilárd, Mohai Tamás fia, aki az egyik tanítványom, nyert díjat egy jazzversenyen. Az első tanári díjam!
 
És ilyenek által új dolgok jönnek képbe. A felelősség például. De jobban érzem a felelősséget akkor is, amikor egyedül vagyok tulajdonképpen a fő felelőse egy olyan dolognak, mint a Wörk Projekt. Én keverem az anyagot, és nyilván úgy akarom letenni az asztalra, hogy a lehető legjobb legyen. Van egy kialakult elképzelésem arról is, hogy a tanítással, egy adott tanítvánnyal hová akarok eljutni, és arról is, hogy a zeném milyen legyen, hogy szól jól. Aztán addig megyek, amíg el nem érem azt, ami már szerintem jó. 
 
Lassan ötven éves leszek én is. És ennyi idősen szart már nem csinálunk…
 
 
El Bandi