Ha létezik laza, sokat látott öreg fószerokból álló örömzenés "kollektíva", az a The Dead Daisies. Amikor David Lowy leszervezte az első ausztrál koncerteket, maguk is meglepődtek azon, hogy – önmagukon kívül – a nézők/hallgatók is mennyire élvezik, ami a színpadon történik. Az all-star fölállás (a jelenlegi tagok mellett olyanok is muzsikáltak velük, mint Tomy Clufetos, Brian Tichy, Dizzy Reed, Richard Fortus stb.) persze egyfajta garanciát jelentett a szakma és a rajongók figyelmére; nekem, személy szerint mégis John Corabi éneke a legfőbb attrakció. Végre lehetőséget kapott arra, hogy a hozzá leginkább illő közegben, teljesen ellazulva, fölszabadultan bizonyítsa képességeit.

 

Az előző, "Make Some Noise" című albumhoz képest a fölállásban annyi változott, hogy Brian Tichy helyett most az a Deen Castronovo dobol, akit bizonyára Doug Aldrich hozott magával a Revolution Saintsből, s aki – mint tudjuk – vokális képességeivel is messze kitűnik az átlagból. Röviden: kiválóan illeszkedik ebbe a formációba.

 

 

Most sem érzem úgy, hogy 100%-os, tökéletes, üresjáratok nélküli lenne az album, de itt a gyengébb pillanatok (meglepő módon a címadó, vagy pl. "What Goes Around") is vannak olyan jók, hogy az ember ne érezzen ellenállhatatlan késztetést a távirányító előre léptető gombjának nyomkodására. A lemezt záró Beatles feldolgozás, a "Revolution" most is telitalálat – marha jó érzékük van ahhoz, hogy '60-as, '70-es évekből származó slágereket modern fölfogásban és hangzással fölturbózzanak. Remélem, egyszer majd kiadnak egy csak ilyen dalokból álló lemezt is...

 

 

A "Burn It Down" talán nem olyan azonnal megragadó, sodró erejű album, mint az elődje, egy kicsit szárazabb, koszosabb, bluesosabb, de így is hamisítatlan amerikai hard rock, ráadásul a legjobb, legtipikusabb fajtából. Nem kérdés, hogy április 27-én leszakítják a fejünket a Barba Negrában. Garantáltan hatalmas, vérprofi bulit csapnak majd!