Talán még soha, egyetlen egy évben sem vártam ennyire, hogy ősz legyen, még nyáron is ezen pörögtem. Na, nem azért, hogy beköszöntsön a hideg, ennél sokkal jobb indokom volt.

Idén az október végi-november eleji időszak valami brutálisra sikeredett lemez megjelenések terén, amit mi sem bizonyít jobban, hogy 3 év után ismét megjelent a 2000-es évek meghatározó metál bandája, a bakersfield-i Korn ’The Serenity Of Suffering’ című albuma.

Nehéz lenne szó nélkül elmenni egy olyan zenekar új lemeze mellett, mint a Korn, pedig az utóbbi néhány évben megtettem. Nem voltak a csúcson, próbálkoztak több mindennel. Brian ’Head’ Welch kiválása után jött az a bizonyos Skrillex-es bénázás…

Hosszú évek kihagyása után elérkezett az idő, hogy újra megdobbanjon minden Korn fanatikus szíve, bejelentették, hogy közel 8 év után Head visszatér és elkészítik a következő albumot, a The Paradigm Shift címmel, ami nem aratott osztatlan sikert…

Aztán eljött az idei év és megváltozott valami. Ugyan még ebben a zenében is van egy kevés számítógépzene, ami már inkább színesíti és felrázza a rég lefagyott talajt, mintsem szétgazolná azt.

Hallgassuk meg most az új korongot, mennyire is sikerül belopni magát azoknak a Korn rajongók szívébe, akik legalább 10-15 éve hallgatják Davis-t és a torzított gitárokat

Az album két előzetesen bemutatott dallal kezdődik, így kicsit használt puskapor szagú a lemez eleje. De hát hol van még a vége?! Insane és Rotting in Vain. Földbe döngölősen adják meg az alaphangot, semmit sem bízva a véletlenre. Verze-refrén-verze-refrén-zúzás vonalon mozog a szisztematika, ami azt eredményezi, hogy egy végső refrén után a következő dalig sincs nyugtunk.

Bár a Rotting In Vain a zúzdáig kicsit dallamosabb, de itt inkább az gépzenébe kapunk egy kis bepillantást, ami tényleg nem rondítja el itt a metál egészét. És, hát, ami a durvulást illeti, csak egy dolog bizonyosodott be ebből a részből…Davis még mindig egy állat, és jól csinálja…

Aztán jön két új szám, a Black Is The Soul, ami nem csak a címében, hanem a zenéjében, hangulatában, minden porcikájában egy igazán sötét, lélekromboló muzsika lett. Bár igaz, hogy a refrén kicsit visszavesz a tempóból, de ez legyen a legnagyobb gond…mert utána jön az üvöltözés Davis torkából és az isteni hangszerek felülmúlhatatlan játéka.

Erre még rátesz egy lapáttal a The Hating, amire össze is röhögtünk az egyik cimborámmal, hogy milyen megerőltető lehetett a The Hater után a The Hating dalcímet kitalálni…de nézzük inkább a dalt. Az egyik legnehezebben megszokható dalból az legnagyobb kedvencemmé nőtte ki magát. Igazi Korn-os, éneklős, táncikálós, headbangelős, változatos dalocska, olyannyira, hogy a felétől gyakorlatilag újra is indul, hogy még egyszer leszedje a fejünket.

Ezután következik az a dal, aminek az egész albumot a hátán kellett volna vinnie. Ez pedig a ’A Different World’. Ugyanis összeállt a jelenkori és a 2000-es évek két legnagyobb metál banda énekese, Jonathan Davis és Corey Taylor, hogy csináljanak valami felejthetetlent, csak valahogy éppen az őrültség maradt el. Nem lett rossz a végeredmény, azonban a csattanó kimaradt belőle. Hiányzik az a sötétség és durvaság, amit mind a két énekest jellemzi.

A Take Me és az Everything Falls Apart szintén kicsit erőltetettnek tűnik, ahogy az utóbbi cím is mondja, itt is minden szétesett, és kellett a lendület a folytatáshoz. Ami meg is lett…

…jön a Die Yet Another Night és a When You’re Not Here, ami az album egyik csúcspontja. Mind a két dalnál tipikus lassabb átvezetések íródtak, de a refrénnél kijön ami a csövön kifér.

Jön a véghajrá, ami egy változatosabb Next Line-al és a Please Come For Me-vel nyit, ami nem túl erős, nem túl laza, bár utóbbinál azért odapörkölnek a srácok.

A legvégére pedig (ami a Deluxe változatba került csak bele, érthetetlen módon), jön a Baby, ami akár az új Blind is lehetne. Calling Me To Soon, ami talán azért került a legvégére az albumnak, hogy felrázza az agyadat. Ez a két dal akár a lista elejére is ugorhatott volna. Itt kapjuk meg azt, amit igazán szerettek volna megmutatni a fiúk, az a mérhetetlenül félelmet keltő, fekete zenét, amit csak ők tudnak.

Össze lehetne hasonlítani különféle lemezekkel a The Serenity Of Suffering című albumot. Olvastam már, hogy melyik album után kellett volna jönnie, melyik időszakot idézi…

Én inkább azt mondom, hogy örüljünk, hogy a Korn végre alkotott megint valami olyat, ami után azt érezhetjük, hogy visszatértek véglegesen arra az útra, amit elhagytak a Take Look In The Mirror után.

Reméljük, hogy az elkövetkezendő folytatásban is megtartják ezt az irányt.

Korn – The Serenity Of Suffering

01. Insane
02. Rotting In Vain
03. Black Is the Soul
04. The Hating
05. Different World (ft. Corey Taylor)
06. Take Me
07. Everything Falls Apart
08. Die Yet Another Night
09. When You’re Not Here
10. Next In Line
11. Please Come For Me
12. Baby
13. Calling Me To Soon

Zorg