„A legjobb, amit tehet az ember rockrajongóként, hogy odamegy a koncertre és megéli a pillanatot.” - interjú Uzseka Norberttel
30 év újságírás, zene iránti szeretet és lelkesedés, mindez óriási szerénységgel és alázattal párosulva. Megkerestük a hazai rockzenei újságírás egyik megkerülhetetlen alakját, Uzseka Norbertet, aki készségesen állt rendelkezésünkre. Feltettünk neki pár kérdést (talán egy picivel többet), és nagyon jó gondolatokat, tapasztalatokat osztott meg velünk.
Rockbook: Hogyan indult a kapcsolatod a zenével, és mi vonzott a metálzene világába?
Uzseka Norbert: Édesanyám kb. mindig hallgatott rádiót, lemezeket, baba koromtól ott volt a zene, és ő szerencsére jó zenéket hallgatott. 
Meg aztán vasút mellett laktunk, szóval nekem a zakatoló riffek = otthon. De konkrétan a metalba, túl azon, hogy persze hallgattam ifjoncként Eddát, P. Mobilt, P. Boxot és a többi hasonlót, a Europe húzott be. A Final Countdown album totál elkapott, aztán jött a Bon Jovi, a Guns N' Roses, a Maiden, majd pedig kb. minden.
Meg aztán vasút mellett laktunk, szóval nekem a zakatoló riffek = otthon. De konkrétan a metalba, túl azon, hogy persze hallgattam ifjoncként Eddát, P. Mobilt, P. Boxot és a többi hasonlót, a Europe húzott be. A Final Countdown album totál elkapott, aztán jött a Bon Jovi, a Guns N' Roses, a Maiden, majd pedig kb. minden.Rockbook: Hogyan kerültél kapcsolatba a zenei újságírással, és mi motivált arra, hogy ezt a pályát válaszd?
U.N.: Pont ebben a fogékony korszakomban, 14 éves korom körül jött ki először a Hammer. Innen-onnan előtte is össze lehetett szedni valami kis infót, de aztán a Rock Stúdió nevű tévéműsorban meséltek róla, hogy jön ez a lap, én meg alig vártam, hogy menjünk Pestre és megvehessem. Érdekes módon egy mezei újságárusnál találtam rá (nem metal szaküzletben), de még csak nem is az első Hammerre, hanem az elődjének, a Metallica Hungaricának az utolsó számára. Abban volt a Queensryche interjú, melyet a két Laci készített, az meg is pecsételte a sorsomat. Az újságírásban egyrészt az vonzott, hogy abban az időben ugye még nem volt internet, az információ áramlás nagyon lassú és nehézkes volt, pláne ahol én laktam. Ezért amikor eltalált Laciék munkája nyomán a QR, akkor kialakult bennem egy alapvető bizalom feléjük, és a vágy, hogy magam is terjesszem a jó zenék hírét. Hasonló élményem volt amúgy a Commodore Világ nevű számítógépes lappal, ahol egy számomra és a környékemen teljesen ismeretlen könyvtrilógiát, a Gyűrűk Urát méltatták. Ezek miatt lett a fő mozgatórugóm, hogy ha látok-hallok valamit, ami jó, arról hírt adjak, megosszam, mert biztos voltam benne, hogy élnek mások is hozzám hasonló relatív elszigeteltségben, és az gyönyörű, amikor így találsz valami csodát. De az sem mellékes, hogy elég hamar beláttam, hogy se énekelni, se gitározni nem fogok tudni soha úgy, ahogy szeretnék, ellenben már általánosban kaptam pár jó szót egyes tanároktól a fogalmazásaimra, ezért úgy gondoltam, az talán menni fog. (Azt azonban hozzátenném, hogy az újságírás nem a pályám abban az értelemben, hogy azt csinálnám napi 8-12 órában, fizetésért meg ilyesmik. Ez mindig is szabadidős tevékenység volt.)
Rockbook: Ha jól értem, nem a főváros volt a bázisod fiatalként, és ez az internet elterjedése előtt elég jelentős hátrányt tudott jelenteni. Hogyan kerültél végül a Metal Hammer stábjába?
U.N.: Sülysápon nőttem fel, az nincs nagyon messze Budapesttől, úgyhogy de, alapvetően a fővárosban jártam koncertekre. Ez nem kis részben az akkori barátnőmnek is köszönhető, aki viszont ott lakott. A Hammer nekem tényleg a bibliám volt, és voltam kb. 16 és fél éves, amikor megkérdeztem tőlük levélben, hogy mehetnék-e Hangpróbára lemezeket pontozni, olvasóként nyilván, ők meg írták, hogy gyere. Onnantól megvolt a kapcsolat, bár már az előtt is beszéltem Cselővel pár koncerten. A HP után kezdtem levelezni Szarka Joseph-fel, aki sajátos cikkeivel és mentalitásával alighanem a legnagyobb hatásommá vált. Kb. két évvel később, '94 tavaszán jelent meg az első cikkem a lap hasábjain, mert látták, hogy kitartó vagyok, ill. már korábban elkezdtem írni helyi lapba, ilyesmik. Úgyhogy Lénárd Laci mintegy megengedte, hogy írjak egy Slogan Sun Clubról, és aztán apránként egyre többet írhattam. (Nem kizárt, hogy én voltam a legfiatalabb hangpróbás olvasó vendég ill. hammeres újságíró.)
A Hammer nekem tényleg a bibliám volt, és voltam kb. 16 és fél éves, amikor megkérdeztem tőlük levélben, hogy mehetnék-e Hangpróbára lemezeket pontozni, olvasóként nyilván, ők meg írták, hogy gyere. Onnantól megvolt a kapcsolat, bár már az előtt is beszéltem Cselővel pár koncerten. A HP után kezdtem levelezni Szarka Joseph-fel, aki sajátos cikkeivel és mentalitásával alighanem a legnagyobb hatásommá vált. Kb. két évvel később, '94 tavaszán jelent meg az első cikkem a lap hasábjain, mert látták, hogy kitartó vagyok, ill. már korábban elkezdtem írni helyi lapba, ilyesmik. Úgyhogy Lénárd Laci mintegy megengedte, hogy írjak egy Slogan Sun Clubról, és aztán apránként egyre többet írhattam. (Nem kizárt, hogy én voltam a legfiatalabb hangpróbás olvasó vendég ill. hammeres újságíró.) Rockbook: Mikor és hogyan kezdted el a fényképezést? Volt esetleg köze az újságíráshoz vagy anélkül is kapcsolatba kerültél vele? Mi vonzott ebben a művészeti formában?
U.N.: Az mindig érdekelt, de pont koncertfotózáshoz komolyabb cuccra van szükség (meg némi képzettség is jól jön), ezért alaposabban csak úgy 11 éve, 2014-ben kezdtem el foglalkozni vele. Nem pusztán a koncertfotózás miatt, sőt. Inkább azt mondanám, ha sikerül elkapni a fonalat, akkor meditatív élmény tud lenni, és látni tanít. És néha, nagyon ritkán, sikerül lefotózni valamit, ami tényleg érdekes, ami tényleg egy jó pillanat, vagy ami a kinti világban tükrözi az épp aktuális érzéseimet-gondolataimat.
Rockbook: Úgy tűnik, hogy sikerült elsajátítani a pillanat elkapását kamerán keresztül, hiszen tavaly megjelent közös könyvetek Kleinheincz Csillával. A könyvben a fotóid szerepelnek, valamint a fotóid által ihletett novellák. Mérföldkő számodra ez a fényképeid saját magad általi megítélésében?
U.N.: Alapból azt mondanám, nem, de ez nem ilyen egyszerű. Sosem voltak olyan ambícióim a képeimmel, hogy könyv legyen belőlük, ezt szinte ajándékba kaptam. És a számomra legfontosabb képeim közül néhány nem is került a könyvbe, részben azért, mert nem akartam, hogy Csilla novellái nagyon más irányba vigyék őket. De tény, hogy a könyv megjelenése óta kevesebb olyan képet lőttem, ami nekem magamnak fontosnak vagy jónak tűnik, bár ennek az időhiány lehet a legfőbb oka.
Rockbook: Mi a fontosabb számodra: hogy megörökíthess egy olyan pillanatot, ami a zenei kultúra szempontjából is jelentős, vagy az adott pillanat, érzés leképezése? Ez a kérdés egyaránt vonatkozhat a beszámolóidra és a fotóidra is.
U.N.: Mivel főleg underground koncertekre járok, hogy mi jelentős, az relatív. Aki ott van, annak lehet az abban a pillanatban, a többieknek meg esetleg utóbb (tudod, mint a kultikus koncerteknél, amik kapcsán 10x annyian mondják azt, hogy ott voltak, mint akik tényleg jelen voltak). Ma már kb. mindenki fotós, köszönhetően a mobiltelefonoknak és az egyre fejlődő technológiának, amit azokba tesznek, és úgy tűnik, a koncertbeszámolókra sincs már olyan igény, mint régen, a net elterjedése előtt, úgyhogy jelentős pillanatot fotózni ezért sem nagyon lehet már. Elkapni az adott pillanatot, hangulatot, az persze adja magát: ott vannak a zenészek, a mozdulatok, arckifejezések, ez bármely fotósnak "terülj-terülj asztalkám". Viszont amikor több kis részlet is összepasszol, és tényleg átjön az adott koncert hangulata, varázsa, az nagyon jó. Ilyesmire gondolok (és azt hiszem, ez életem legjobb koncertfotója):
A koncertbeszámolóknál meg (vagy inkább is) a puszta tények mellett nyilván a saját benyomásaim is megjelennek, úgyhogy még ezek a cikkek is szubjektívek - más máshogy látta, hallotta. Ez természetes, bár van, akinek ezt sem sikerül megemésztenie.
Amúgy egészen a covidig úgy gondoltam, hogy a koncertbeszámoló csak amolyan extra, de egyre kevesebben olvassák, mert hát aki ott volt, minek, aki nem, majd megnézi a youtube-on az ilyen-olyan koncertfelvételeket. Viszont a covid lezárások idején, amikor nem mehettünk koncertekre, elkezdtem egy sorozatot Facebookon, #hajdanikoncertek #ezenanapon tagekkel, hogy adott napon x éve milyen koncertek voltak, mármint jellemzően, amikről én írtam. Előástam a korabeli koncertbeszámolóimat, fotókat, jegyeket, amit értem. (Ezekből néhányat Lénárd Laci (RIP) is megosztott a Hammer oldalain.) És túl a magától értetődő nosztalgiázáson, meglepően sok embernek adott ez valami jót, talán még egy kis segítséget is az ínséges időkben. Sőt, volt olyan magyar zenekar, amelynek a tagjai ezen visszaemlékezések miatt kaptak kedvet újra együtt zenélni. Baromi büszke voltam emiatt, egészen addig, míg ki nem derült, hogy a próbán előjöttek régi sérelmek, és úgy összevesztek, hogy ismét nem beszélnek... Szóval semmi sem fekete vagy fehér. De a legfőbb tapasztalatom az volt, hogy nem is annyira a közönségnek számítanak a koncertbeszámolók, hanem a zenekaroknak (s nyilván főleg az underground bandáknak). Úgyhogy arra jutottam, hogy mindenféle nemes és nagy célkitűzések nélkül, pusztán azzal, hogy három évtizeden át jártam apró klubokba, alig ismert bandák koncertjeire, és megemlékeztem ezekről, az elsősorban a zenészeknek adott valamit. Leginkább azt, hogy valaki érzékelte, hogy vannak, hogy zenélnek. Ez nyilván általánosságban nem jelent sokat, még a net előtti időkben is voltak, akik képesek voltak józanul látni a helyzetet, és felfogták, hogy nem a hammeres cikkeken múlnak a sikereik vagy kudarcaik (pláne az általam kedvelt bandák, amikre gyakran 10-20 fő, ha összejött egy-egy bulin...). Mégis az, hogy valaki lát és hall, és visszajelzést ad, az fontos. Az energia, minden ezoterikus-spirituális értelmezés nélkül. Az az, hogy "OK, b...a meg, elköltöttem retek sok pénzt hangszerekre, őrült sok időt gyakorlásra és próbákra, szenvedtem, hogy valamit kihozzak magamból, vagy szenvedek, mert hiába tudom, hogy írtam valami rohadt jó zenét, három embernél többet nem érdekel, de legalább a Hammerben írtak rólunk két jó szót, szóval nem vagyok láthatatlan, létezem". Valami ilyesmi. És ez tényleg nem sok, de a covid alatt megmutatkozott, hogy mégiscsak ért valamit, és ennek nagyon örülök. Függetlenül attól, hogy ahhoz vagyok szokva, hogy pláne a kedvenc magyar zenekaraim zöme x év után feladja, mert nem jut semmire. Úgyhogy a legjobb, amit tehet az ember rockrajongóként, hogy odamegy a koncertre és megéli a pillanatot, és ha ennek emlékét felidézi egy fotóm vagy koncertbeszámolóm, hát az a bónusz.
Szóval semmi sem fekete vagy fehér. De a legfőbb tapasztalatom az volt, hogy nem is annyira a közönségnek számítanak a koncertbeszámolók, hanem a zenekaroknak (s nyilván főleg az underground bandáknak). Úgyhogy arra jutottam, hogy mindenféle nemes és nagy célkitűzések nélkül, pusztán azzal, hogy három évtizeden át jártam apró klubokba, alig ismert bandák koncertjeire, és megemlékeztem ezekről, az elsősorban a zenészeknek adott valamit. Leginkább azt, hogy valaki érzékelte, hogy vannak, hogy zenélnek. Ez nyilván általánosságban nem jelent sokat, még a net előtti időkben is voltak, akik képesek voltak józanul látni a helyzetet, és felfogták, hogy nem a hammeres cikkeken múlnak a sikereik vagy kudarcaik (pláne az általam kedvelt bandák, amikre gyakran 10-20 fő, ha összejött egy-egy bulin...). Mégis az, hogy valaki lát és hall, és visszajelzést ad, az fontos. Az energia, minden ezoterikus-spirituális értelmezés nélkül. Az az, hogy "OK, b...a meg, elköltöttem retek sok pénzt hangszerekre, őrült sok időt gyakorlásra és próbákra, szenvedtem, hogy valamit kihozzak magamból, vagy szenvedek, mert hiába tudom, hogy írtam valami rohadt jó zenét, három embernél többet nem érdekel, de legalább a Hammerben írtak rólunk két jó szót, szóval nem vagyok láthatatlan, létezem". Valami ilyesmi. És ez tényleg nem sok, de a covid alatt megmutatkozott, hogy mégiscsak ért valamit, és ennek nagyon örülök. Függetlenül attól, hogy ahhoz vagyok szokva, hogy pláne a kedvenc magyar zenekaraim zöme x év után feladja, mert nem jut semmire. Úgyhogy a legjobb, amit tehet az ember rockrajongóként, hogy odamegy a koncertre és megéli a pillanatot, és ha ennek emlékét felidézi egy fotóm vagy koncertbeszámolóm, hát az a bónusz.Rockbook: A technikai fejlődés az utóbbi 30 évben (is) elég jelentős volt, és ennek „köszönhetően” eléggé megváltozott az újságírás. Mivel nagyjából 30 éve vagy a pályán, hogy látod, mi változott leginkább, hogy éled/élted meg a változást és miben látod esetleg az új irányvonalakat?
U.N.: Onnan indulnék, hogy bár elvégeztem némi szakirányú képzést, nem tartom magam újságírónak. Nem ez a szakmám, nem ebből élek. De persze több cikket írtam életemben, mint az újságírók zöme ("a kor állapot, nem erény" ). A Hammert alapvetően lelkesedésből készítjük, a zene szeretete miatt, ez jelenleg is így van, sőt, sok szempontból még inkább (pl. hogy nagy kérdés, lesz-e még nyomtatott lap stb.). De az már szinte közhelyes, ha azt mondom, hogy persze, hogy látom, hogy egyre kevesebb a felkészült újságíró, az olyan, aki fogalmazni és helyesen írni is tud, legalább valamennyire. Hogy a menőzés megy, az, hogy bár nem tudok semmit felmutatni, de előadom magam, hogy XY zenésszel spanolok, vagy "aggyá pólót, oszt írok a szarodról". Ez részint az internet elterjedésének is köszönhető, de amúgy el tudom fogadni, hogy attól még, hogy véleménye mindenkinek van, esetleg nem tudja azt érthetően megfogalmazni. S persze a net elég pályát ad minden megmondóembernek. De az az igazság, hogy ez sem zavar különösebben, mert egyszerűen nincs időm azzal foglalkozni, hogy XY, akit nem ismerek, aki a nevét-arcát sem adja hozzá, miről mit hord össze. Család, munka, minden egyéb mellett gyakran arra sincs elég időm, hogy a magam dolgával foglalkozzak, meg amit én fontosnak meg értékesnek tartok.
). A Hammert alapvetően lelkesedésből készítjük, a zene szeretete miatt, ez jelenleg is így van, sőt, sok szempontból még inkább (pl. hogy nagy kérdés, lesz-e még nyomtatott lap stb.). De az már szinte közhelyes, ha azt mondom, hogy persze, hogy látom, hogy egyre kevesebb a felkészült újságíró, az olyan, aki fogalmazni és helyesen írni is tud, legalább valamennyire. Hogy a menőzés megy, az, hogy bár nem tudok semmit felmutatni, de előadom magam, hogy XY zenésszel spanolok, vagy "aggyá pólót, oszt írok a szarodról". Ez részint az internet elterjedésének is köszönhető, de amúgy el tudom fogadni, hogy attól még, hogy véleménye mindenkinek van, esetleg nem tudja azt érthetően megfogalmazni. S persze a net elég pályát ad minden megmondóembernek. De az az igazság, hogy ez sem zavar különösebben, mert egyszerűen nincs időm azzal foglalkozni, hogy XY, akit nem ismerek, aki a nevét-arcát sem adja hozzá, miről mit hord össze. Család, munka, minden egyéb mellett gyakran arra sincs elég időm, hogy a magam dolgával foglalkozzak, meg amit én fontosnak meg értékesnek tartok.Viszont azt is látom azért, hogy vannak remek podcastok, vannak jó újságírók, és hogy miközben az az általános, hogy az emberek zöme (kortól függetlenül) egyre kevésbé képes pár percnél több ideig figyelni bármire, növekszik az igény a tartalmasabb, alaposabb cikkekre és interjúkra is. Nyilván ehhez olyan téma és alany kell, amiről van mit mondani, ill. akinek van valamirevaló mondanivalója.
Rockbook: Szerintem sokan gondolják azt, hogy abból élnek az újságírók, hogy elmennek ingyen koncertre aztán leírják pár mondatban véleményük, (rosszabb esetben az is felmerülhet a fejekben, hogy a firkászok csak fikázzák a színpadon lévőket hangszeres tudás nélkül), miközben ez gyakorlatilag hobbi, sokunknak tényleg csak a zene szeretetéről szól. Erről jut eszembe, te magad játszol esetleg hangszeren? Vagy van olyan szabadidős tevékenység a zenén és a fényképezésen túl, ami hasonlóan kikapcsol?
U.N.: Dorombon egész jó vagyok. 
Amúgy sajnos nem zenélek. Még érettségi előtt megpróbálkoztam a gitárral, de nem volt bennem elég kitartás, de annyi belátás igen, hogy felfogjam, ez nekem sose fog úgy menni, ahogy szeretném. Ezzel együtt imádtam pengetni, sima két akkord is jó élmény volt. További szabadidős tevékenység? Leginkább az olvasás, néha egy film. De olvasni is leginkább akkor jut idő, amikor tömegközlekedek. Ezekről aztán jobbára az ekultura.hu oldalra írok.
Amúgy sajnos nem zenélek. Még érettségi előtt megpróbálkoztam a gitárral, de nem volt bennem elég kitartás, de annyi belátás igen, hogy felfogjam, ez nekem sose fog úgy menni, ahogy szeretném. Ezzel együtt imádtam pengetni, sima két akkord is jó élmény volt. További szabadidős tevékenység? Leginkább az olvasás, néha egy film. De olvasni is leginkább akkor jut idő, amikor tömegközlekedek. Ezekről aztán jobbára az ekultura.hu oldalra írok.Rockbook: Szoktál esetleg olvasni más rockzenei médiumokat is, vagy vannak olyan podcastek, amiket rendszeresen hallgatsz, nézel?
U.N.: Ritkán, időhiány miatt, noha vannak emberek, akiknek érdekel a véleménye. A munkám mellett tudok zenét hallgatni, legalábbis tud szólni a háttérben, de a podcast beszélgetésekre nem tudok így odafigyelni.
Rockbook: Hogyan láttad/látod a magyar rock- és metálzene fejlődését az évtizedek alatt, és milyen irányokban változott szerinted?
U.N.: Erről a kérdésről könyvet lehetne írni. Röviden annyi, hogy akármilyen kicsi is az ország, tehát a felvevő piac is kicsi bármiféle zenére, a paletta már a '80-as évek végén is döbbenetesen színes volt, és azóta csak még inkább az lett. Világos, hogy van egy olyan vonal, a nagyobb, sikeresebb zenekaroké, amelynek nagy a közönsége, és mindegy, mi zajlik általában a zenei világban, ők nem változnak. És ezzel nincs is semmi baj. De mindig voltak underground zenekarok, amelyek a határokat feszegették, amelyek meglehet, jobbára szintén külföldi nagy vagy kultikus bandáktól tanultak, mégis ki tudták alakítani a saját, egyéni hangjukat. Van ez a mondás(?), hogy ami jó, az úgyis megtalálja a maga közönségét, de ez ezen a kis piacon nem egészen igaz. Akárhogy is, amellett, hogy tisztelem és elismerem a sikeresebb, régi nagy neveket is, engem alapvetően az underground tart még mindig itt, újságíróként, és az, hogy mindig jönnek döbbenetesen jó új zenék, akár régi, akár új csapatoktól. És most, hogy a Thy Catafalque nemzetközi sikereket arat (de akár Tamásék előtt a Sear Bliss, a Dalriada vagy az Ektomorf is), egy kicsit úgy érzem, hogy OK, igazunk volt, hogy az írásainkkal, figyelmünkkel támogattuk az undergroundot, mert lám, más is értékeli őket. De ezt csak félve mondom, már csak azért is, mert 1. nem rajtam, rajtunk múlott a fentiek sikere sem, 2. akkor is hallgatom a kedvenceimet, ha rajtam kívül jó, ha 99 további ember tesz így.
Az is világos, hogy ma már itthon is elérhető olyan magas szintű technika, főleg stúdiós értelemben, hogy érezhető, hogy a hazai színtér gyorsabban és magasabb színvonalon követi le a nemzetközi trendeket. Olyan lehetőségek nyíltak, amikről ifjúságom rég letűnt napjaiban mi nem is álmodhattunk, és az a jó, hogy a mai fiatalok ezeket tudják használni. Ha szeretnéd kiélni a kreativitásodat, akkor kitágult a világ. Ha csak csajozni akarsz azzal, hogy fogod a gitárt, nos, gondolom, akkor sem szűntek meg a lehetőségek, még ha változott is sok minden.
Rockbook: Vannak esetleg olyan zenei pillanatok, melyek nagy hatással voltak rád? Esetleg ezek hatása tükröződött valahogy a munkáidban?
U.N.: De még mennyi! Kezdve azokkal, amik miatt a Hammer újságírója lettem (és itt egész messzire visszaáshatnék, hogy pl. először hallani Hobót vagy Pink Floydot, milyen sors- és személyiség formáló élmény volt). Rengeteg zene és koncert volt rám nagy hatással, de a leginkább világképformáló album az Operation: Mindcrime volt a Queensryche-tól. Pont jókor jött, hogy megmutassa, a metal annyi minden másról is szólhat a metal kliséken, a háborús-harcias ill. csajozós témákon túl, s persze zeneileg is forradalmi volt. Koncertek terén a Psychotic Waltz '97-es budapesti koncertje volt ilyen, hogy el sem hitted, hogy tényleg megtörténik, hogy az e-klubban valami varázslatnak voltál része, hogy a zenekar is, a közönség is az igazságnak teljes mértékben megfelelően mondhatta, hogy élete koncertje volt. De valahol máig vannak ilyen élmények, amiknél azt érzed, hogy te jó ég, mekkora szerencse, hogy most élsz, hogy ezt is hallhatod, ezt is megtapasztalhatod. Ezek mind megerősítenek abban, hogy van valamiféle értelme a munkámnak. Függetlenül attól, hogy mennyire megváltozott mára a metal sajtó szerepe.
Rockbook: Éppen akartam is kérdezni: mennyire változott meg a szerepe a rockzenei sajtónak? Régen közösségformáló volt, egymástól vadásztuk a Hammert, mindenki megtalálta a saját stílusához illő cikkeket, felfedezni való zenekarokat az újságban, aztán jól kitárgyaltuk. Manapság, amikor az ingerek gyors kielégítése a trend, milyen hatással tud lenni a közösségre egy rock- és metálzenét kedvelő rétegnek szóló lap szerinted?
U.N.: Az biztos, hogy a fiatalokat már nem tudjuk elérni. Lehet mondani, hogy nem változtunk elég jól a korral, de hogy változzál a korral, ha deklaráltan nyomtatott zenei lap vagy? A nyomtatott sajtó mindenütt haldoklik, a mai zenehallgatói- vagy inkább fogyasztói szokások sokaknál nem terjednek ki arra, hogy utánajárjanak, kiféle-miféle ember készíti azt a zenét, mit akar még mondani bármiről, tehát a zenei lapoknak is leáldozott. Talán úgy lesz ez is, mint a bakelit avagy vinyl lemezekkel: az úgymond "értő kevesek” luxus öröme.
Én úgy vagyok ezzel, hogy amíg tudom, amíg lehet, amíg van bennem lelkesedés, csinálom, mert az életem fontos része. Azt látom, sok olvasónk is így van ezzel: veszi, olvassa, mert ehhez van szokva. Nekünk még szükségünk van erre, mert ezen nőttünk fel, az utánunk jövőknek meg nem. De gondolj bele, egyáltalán mennyire "régi" maga a rockújságírás, a rocklapok léte? Néhány évtized. Előtte nem volt, eztán nem lesz. Van ennél nagyobb baj a világban.
Ezzel együtt azt gondolom, a mai iszonyatos zenei és info-dömpingben is hasznos, ha van valaki, akinek tudsz adni a véleményére. Nem hiszem, hogy a Hammernél bármelyikünk valaha is azt gondolta volna magáról, hogy ő tudja a tutit, csak az ő véleménye számít, de aki elég rég olvassa a lapot, az tud arra építeni, hogy ha XY hammeres újságírónak adott zenéről ez vagy az a véleménye, akkor az talán neki is tetszeni fog vagy pont, hogy nem fog tetszeni. Nekem az adja az örömet, túl az élményen, ha akár csak egy emberhez is eljut a cikkem miatt egy olyan zenének a híre, amire neki szüksége van, ami neki segít. Ha van dolgom, hát ez az. Szóval nem vagyunk mi Nagy Bölcsek, de valamiféle viszonyításként jók lehetnek a cikkeink és a személyünk. Ehhez viszont kell az állandóság, az, hogy éveken át jelen legyél. Vannak ilyen újságírók a netes magazinoknál is, és ez szerintem hasznos.
Hogy milyen a hatásunk a közösségre? Egyre szerényebb. De mondom, én ahhoz vagyok szokva, hogy az általam egekbe dicsért zenék zömét a többség észre sem veszi, meg nem érti, "mit lehet ezen szeretni", szóval ha kevésbé érdekel bárkit az én véleményem, azt rezignált arccal, hűvös nyugalommal tűröm.
Rockbook: A fentiek ellenére látsz még benne jövőt?
U.N.: Hogy a nyomtatott lap sorsa mi lesz, nem tudom, továbbra is van némi remény, de még mindig bizonytalan. Általánosságban véve viszont amíg vannak jó zenék, meg kedv azokról írni, gondolom, kitartunk, vagy ha nem mi, hát a többiek.
Rockbook: Milyen tapasztalatokat szereztél a pályafutásod alatt az interjúk készítése során? Van olyan interjú, ami különösen emlékezetes maradt számodra?
U.N.: A legtöbb interjú jó volt. Nyilván megtisztelő nagy kedvenceiddel találkozni és beszélni velük egy keveset, és szerencsére a legtöbbjük normális volt. Sztárallűrök vagy akármilyen bunkóságok nem igen fordultak elő. Így pl. 2001-ben nagyon klassz, barátságos beszélgetés volt Prágában a Queensryche énekesével, Geoff Tate-tel, akin semmi nyoma nem látszott annak, amilyen botrányt később okozott a bandán belül... Vagy az említett Psychotic Waltz koncert előtt beszélgetni a gitáros Dan Rockkal. Vagy több alkalommal is a Nevermore-énekes Warrel Dane-nel. De mivel nem vagyok nyomulós, nem volt semmi nagy haverkodás meg ilyesmi. Ez részben abból is fakad, hogy elég hamar megértettem, hogy zenészek és újságírók között nem lehet haverság, pl. mert sokan egyetlen kritikus szóért is megsértődnek. Ezzel együtt sajnálom, hogy nincs közös fotóm a legtöbb művésszel, akivel interjúztam. Nem azért, hogy menőzzek vele, hanem magamnak emlékbe. De bár külföldi kedvenceim is mondtak az interjúkban nagyon-nagyon erős, jó dolgokat, a legjobbaknak azokat az interjúkat tartom, amelyekben olyan magyar zenészekkel beszélgettünk, akiket sok éve ismerek, láttam a pályájuk alakulását, és így alaposabb, mélyebb kérdéseket tudtam feltenni, és olyan válaszokat is kaptam, amik tényleg fontosak és jelentősek. Ilyesmiből most egy kicsit több volt, minthogy a honlap (és a PDF) elbír(t) hosszabb interjúkat is, elég csak a Watch My Dying interjúra utalnom.
Uzseka Norbert, Geoff Tate, Dávid Zsolt
Rockbook: Mi az, amit még szeretnél elérni a karrieredben, vagy úgy egyáltalán az életed során? Mi az, amit még nem valósítottál meg, de vágysz rá?
U.N.: A világbékét, de nem haladok túl jól. Azért nehéz kérdés ez, mert az utóbbi időben két olyan dolog is megtörtént velem, amiről lehet, hogy fiatalkoromban álmodoztam volna (az említett könyv a fotóimmal, ill. volt egy fotókiállításom, ahol lakom), de valójában nem is akartam, fel sem merült, mert annyi munkát, időt kellett volna ráfordítani, amennyim nagyon rég nincs. Aztán mégis lettek. Ezt felfoghatom úgy is, hogy tanítás, hogy amikor nem erőlködöm, megkapom. De ezt a fajta felfogást sem tartom működőképesnek, és nem igazán van ilyen, hogy mit szeretnék még elérni. Ha nem interjúzok X zenésszel, ha nem látom és fotózom le Y bandát, akkor mi van?! Kaptam eleget eddig is, annyi jó zenében, annyi jobbára rövid, de értékes találkozásban volt részem, hogy ilyen szempontból bizonyosan áldott vagyok. Az jó lenne, ha tudnék olyan fotókat készíteni, amelyek megörökítik az alany emberi énjét, vagy akár csak azt, hogy én milyen szépnek látom (mert megfelelő szemszögből nézve szinte mindenkiben van szép, kivéve természetesen a politikusokat, akik nem a rájuk bízott lelkek javáért dolgoznak). Ez még odébb van. Az viszont, hogy mondjuk az így-úgy szenvedő családtagjaimon, barátaimon valóban segíteni tudjak, nem túl reális kilátás sajnos. Szóval azt hiszem, jó lenne minél több időt tölteni azokkal, akiket szeretek, és jót adni nekik itt és most, amíg lehet.
Azért nehéz kérdés ez, mert az utóbbi időben két olyan dolog is megtörtént velem, amiről lehet, hogy fiatalkoromban álmodoztam volna (az említett könyv a fotóimmal, ill. volt egy fotókiállításom, ahol lakom), de valójában nem is akartam, fel sem merült, mert annyi munkát, időt kellett volna ráfordítani, amennyim nagyon rég nincs. Aztán mégis lettek. Ezt felfoghatom úgy is, hogy tanítás, hogy amikor nem erőlködöm, megkapom. De ezt a fajta felfogást sem tartom működőképesnek, és nem igazán van ilyen, hogy mit szeretnék még elérni. Ha nem interjúzok X zenésszel, ha nem látom és fotózom le Y bandát, akkor mi van?! Kaptam eleget eddig is, annyi jó zenében, annyi jobbára rövid, de értékes találkozásban volt részem, hogy ilyen szempontból bizonyosan áldott vagyok. Az jó lenne, ha tudnék olyan fotókat készíteni, amelyek megörökítik az alany emberi énjét, vagy akár csak azt, hogy én milyen szépnek látom (mert megfelelő szemszögből nézve szinte mindenkiben van szép, kivéve természetesen a politikusokat, akik nem a rájuk bízott lelkek javáért dolgoznak). Ez még odébb van. Az viszont, hogy mondjuk az így-úgy szenvedő családtagjaimon, barátaimon valóban segíteni tudjak, nem túl reális kilátás sajnos. Szóval azt hiszem, jó lenne minél több időt tölteni azokkal, akiket szeretek, és jót adni nekik itt és most, amíg lehet.
Rockbook: Mielőtt befejeznénk az interjút, bedobnék még 5 szót egyenként, afféle szabad ötletek jegyzékeként. Kérlek, reagálj rá akár röviden, akár hosszan, ahogy jól esik. Az első: művelődésszervező.
U.N.: Az egy olyan pálya, ami el van átkozva, de vannak szent őrültek, akik nem csak csinálják, de jól is. Nekem nem ment jól. 2004 és 2006 között én vezettem a sülysápi művelődési házat és könyvtárat, de nekem nem sikerült áttörni az érdektelenség falán. Igaz, nem is volt annyira testhezálló feladat. Szóval, aki ezzel foglalkozik, azt már csak tapasztalatból is mélyen tisztelem.
Rockbook: Vonnegut.
U.N.: A jó öreg... Nagyon nagy hatással volt rám, és még őt is a metalnak és a Hammernek köszönhetem, mert anno még Valachi Laci, a Slogan énekese ajánlotta a figyelmembe. Nagy kedvenc lett, de azt hiszem, mára a világ több ponton is felülmúlta azt, amit ő elképzelt, pedig ő aztán elég jól látta, milyen elcseszett egy faj vagyunk... (És neki köszönhetem, hogy a jelenlegi munkahelyemre kerültem, mert a magyar kiadója főnökének másik cégéhez kerestek valakit, és a magyar kiadója mindenesét ismertem, minthogy tőle kértem sajtópéldányt Vonnegut könyveiből, és mivel egy végtelenül kedves és türelmes hölgy, néha leveleztünk is, így tudta, hogy fel akarom adni a művházas küszködést. Csuda dolgok vannak az életben, én mondom.)
Nagyon nagy hatással volt rám, és még őt is a metalnak és a Hammernek köszönhetem, mert anno még Valachi Laci, a Slogan énekese ajánlotta a figyelmembe. Nagy kedvenc lett, de azt hiszem, mára a világ több ponton is felülmúlta azt, amit ő elképzelt, pedig ő aztán elég jól látta, milyen elcseszett egy faj vagyunk... (És neki köszönhetem, hogy a jelenlegi munkahelyemre kerültem, mert a magyar kiadója főnökének másik cégéhez kerestek valakit, és a magyar kiadója mindenesét ismertem, minthogy tőle kértem sajtópéldányt Vonnegut könyveiből, és mivel egy végtelenül kedves és türelmes hölgy, néha leveleztünk is, így tudta, hogy fel akarom adni a művházas küszködést. Csuda dolgok vannak az életben, én mondom.)Rockbook: Bedlam.
U.N.: Az első lemezkritikámat az egyetlen lemezükről írtam. De akkor még nagyon új voltam a lapnál, szóval lehet, jobban jártak volna, ha valamelyik már ismert név ír róla. Azt mondjuk kétlem, hogy ezen bármi tényleg múlott volna, túl korán voltak ők túl jók, logikus, hogy vége lett... És igen, minden idők egyik legnagyobb, legjobb magyar zenekara, akik a maguk idejében hihetetlen minőséget és zenét hoztak ide (hozzáteszem: nem is egyedüliként). A Slogan mellett a Bedlam volt az a magyar zenekar, amelyik már nagyon korán elhitette velem, hogy a metal zeneileg és szövegileg is nagyon sokkal több tud lenni, mint az akkor még erősen uralkodó vonal (amivel szintén nem volt bajom, egyszerűen csak fiatal voltam, friss, nyitott az újra, és kiderült, hogy van új, van még mit mondani riffelős zenékkel is). És mai fejjel is elképesztően jó és okos a Bedlam zenéje és szövegei. Tényleg lehet mondani, hogy naprakészek voltak, és nem csak másolták a nyugati dolgokat, de a saját gondolataikat-érzéseiket is bele tudták vinni.
Rockbook: Pintér Miklós.
U.N.: Pont pár hete írtunk egymásnak messengeren, hogy össze kéne már jönnünk beszélgetni egy nagyot. Igazából Mikit "sem ismerem feleolyan jól, mint szeretném", de az biztos, hogy amit a Grungeryvel tett, egészen rendkívüli. Azt gondolom, voltak időszakok a Hammernél töltött sok évemben, amikor szerettem volna vagy próbáltam új dolgokat bevinni, de ezek egy része nem ment át, és vagy hagytam a vérbe, vagy megoldottam máshogy, mert felfogtam, hogy nem az a lap a megfelelő terep rá. Miki viszont a maga feje után ment, és ráadásul lehetősége is volt olyasmiket meglépni, amikről sokan nem is álmodtunk. S ő élt ezekkel a lehetőségekkel, és csoda dolgokat csinált. Elég csak a Chris Cornell emlékestre utalnom, amire én még csak nem is gondoltam volna, pedig anno két progresszív metal fesztivál ill. az első x Gothica szervezéséből is kivettem a részem. Jó, addigra már olyan szakaszába lépett az életem, ahol a Hammer hobbiként még megmaradhatott, de számottevő időt nem tudtam beletenni. De még így is inspiráló és felvillanyozó számomra. Azt már az én kiégett, sokat tapasztalt vénrókaságomnak tudom be, hogy számítottam rá, hogy azt a tempót nem lehet tartani. Annál inkább örülök, hogy ismét éledezik a Grungery. Mikivel amúgy a mentalitásunk is nagyon más, ő tényleg egy ragyogó fazon, nagyon tudja magával vinni az embereket, én meg csendesebb, szürke eminenciás vagyok, nem vezető alkat. De ugyanazt szeretjük, ugyanazért ügyködünk, és jó, hogy valamire jutunk is (a többi kollégámmal együtt). Jó és megtisztelő, hogy még mindig vannak olvasóink, és még mindig van néha némi visszajelzés, hogy kösz az XY zenét, amit a cikked nélkül nem ismertem volna meg.
Tresó T. Tibor, Uzseka Norbert, Varga Attila "Sixx", Lénárd László, Draveczki-Ury Ádám, Pintér Miklós
Rockbook: Jar of Flies.
U.N.: Nagyon szeretem. Nyilván. Van, hogy elkap a depresszív hangulat, amikor nagyon fáradt vagyok, amikor minden rosszul alakul, és vannak dalok, amik ilyenkor nagyon jól esnek. A top 5 efféle nóta között természetesen ott van a Nutshell, de amúgy kedélyjavítónak meg sebnyalogatáshoz is az egyik legjobb hallgatnivaló ez az EP.
Rockbook: Nagyon köszönöm az interjút!
U.N.: Én köszönöm, megtisztelő volt.
Amennyiben érdekel a Szavak és árnyak könyv, megrendelhető itt.
Gede Norbert
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
