A Leprous újra elvarázsolta a magyar közönséget (koncertbeszámoló) - 2026.01.27., Barba Negra
Leprous, Ihlo, Crystal Horizon - 2026.01.27., Barba Negra
A Barba Negra színpadán ismét nagyot szólt a norvég progresszív színtér: a Leprous, az Ihlo és a Crystal Horizon hármasa három külön hangulatot, de majdhogynem közös minőséget hozott egy estére. A zene, a profizmus és a közönség szeretete végig ott vibrált a levegőben – és ahogy az lenni szokott, a Leprous ezúttal is bizonyította, miért az egyik legfontosabb zenekar a modern prog-metal világában.
Az estét a norvég Crystal Horizon kezdte pontosan hét órakor. Róluk eddig nem hallottam, de nem okoztak csalódást, bár igazából olyan nagyon mély benyomást sem tettek rám. Ügyesek voltak, a dalok működtek, bár a hangzás kissé dobozosan szólt, de azért annyira nem volt rossz. A csapat hozta, amit kellett, stílusban illett az este felhozatalához, hiszen progresszív metált játszanak, csak talán kicsit atmoszférikusabb vonalasat. Egyelőre egy kislemezük jelent meg, állhat még szép jövő előttük. Kezdésnek teljesen rendben volt a fél órás műsoruk.
A folytatásban a brit Ihlo következett. Az ő zenéjük már ismerős volt számomra, néhanapján beadja a lejátszó egy-egy dalukat, egészen kellemes zenét játszanak, kíváncsi voltam rájuk élőben. Sajnos ők nem szóltak jól, (ahogy egy barátom megfogalmazta, körülbelül olyan volt a hangzás, mint egy régi Skoda 120-asban), és ez részben rányomta a bulijukra a bélyeget, így messze nem ütött akkorát, mint amekkorát üthetett volna. Pedig a srácok igyekeztek, látszott, hogy nem kutyaütőkről van szó, nagyon tudnak zenélni és a dalaik is jók. A hangzásbeli problémák ellenére jól átjött, mennyi potenciál van bennük; szerintem pár éven belül headlinerként fognak turnézni.
Azt is megtudhattuk róluk, hogy szeretik Budapestet (legalábbis a frontember biztosan, hiszen rendszeresen visszajár), és az est egyik legjobb pillanatát is nekik köszönhetjük: a közönség ugyan élvezte a produkciót, de annyira nagy mozgás nem volt, ezért Andy Robison énekes arra kérte a közönséget, hogy csinálják meg a legudvariasabb circle pit-et, amit csak lehet. Szerencsére a kérésre volt jó pár vevő, és létrejött a hőn áhított „zúzás”, ahol mindenki nagyon vigyázott a másikra, kedvesen és óvatosan. Megérte látni. Ha legközelebb jönnek, biztosan megnézem őket – érdemes figyelni rájuk.
Elérkeztünk az este fő produkciójához, a norvég Leproushoz. Kíváncsian vártam őket, mivel már volt szerencsém látni a zenekart két alkalommal, és mindkétszer lenyűgöztek. Számomra a legutóbbi lemezük egyelőre nem okozott akkora lelkesedést, mint a korábbiak, de így is nagyon szeretem, és kiváló lemez, kétség sem fér hozzá. A zenekart a Malina album megjelenése után ismertem meg, azóta minden lemez kötelező (és kötelezően nagyon jó), de az első két lemezüket még azóta sem igazán sikerült megkedvelni; viszont már ott is volt egy-két olyan dal, ami felvillantotta a későbbi vonalat, amit ma képviselnek.
Elég masszívan kezdett a zenekar: az új lemez egyik legerősebb dalát, a Silently Walking Alone-t dobták be startként. Nem is volt baj, kellett egy kis mozgás – elég hideg volt a koncerthelyszín (a dobos ahhoz képest félmeztelenül volt végig a műsor során), nem ártott legalább egy kis bemelegítő bólogatás. (Hozzá kell tenni, hogy nem feltétlenül olyan zenét játszik a csapat, amitől pogózni támad kedvünk.) Közvetlen utána a gyönyörűen széttört Illuminate érkezett – itt már azt éreztem, hogy „kellett ez nekem, kérem szépen”. Kimagasló zenészek, erős szerzeményekkel, és én újra a közönségben élvezhetem mindezt. Ezt követően kis lassulás, befordulás, új lemezes dal, eddig háromból kettő az Atonementről. Majd jött a szó legjobb értelmében szétütő Nighttime Disguise, és valahol itt érkeztünk el a koncerten odáig, hogy a hangzás beállt egy egészen jó szintre. Itt megállnék egy közjáték erejéig.
Baard Kolstad számomra egy ufó. Töredelmesen bevallom, hogy személy szerint jelenleg őt tartom a világ legjobb dobosának: dinamikája, kreativitása olyan magasságokban van, amiket nagyon kevesen tudnak. Einar Solberg pedig igencsak nagy hangterjedelemmel és kiválóan énekel. Aki esetleg azért nem szereti a Leproust, mert Einar énekhangja miatt kissé színpadiasnak tűnik a zenekar, annak ajánlom élőben – sokkal jobban előtérben vannak a gitárok, és ha egyszerűen kellene megfogalmaznom, szimplán csak „metálabb” a produkció, mint lemezen.
A folytatásban érkezett a nagyívű Below és a még nagyobb ívű Alleviate, mindkettő a Pitfalls lemezről, egészen komoly energiákat felszabadítva. Utóbbit így leénekelni nem gyenge feladat, de a frontember számára sima ügy volt. (Még volt pár olyan pillanat, amikor iszonyat magasságokban kellett tisztán énekelnie, de ment a lemezen, és ment élőben is.)
A csapatot nemrég felkérték, hogy formálja át saját ízvilágára a szintén norvég A-HA zenekar jól ismert Take On Me-t, és olyan jól sikerült a dal „átleprásítása”, hogy ezen a turnén minden helyszínen eljátsszák. Ahogy a Barba Negra közönsége vevő volt a dalra, szerintem máshol is hasonló lehetett a reakció.
Itt most szintén egy kis közjáték: ami az este folyamán nagyon pozitív volt számomra, az Einar közvetlensége. Habár a Barba Negra piros színpada nem klubjellegű, mégis folyamatosan kommunikált a közönséggel, sztorizott, és így valamilyen módon együtt lélegzett a zenekar és a rajongótábor. Megtudhattuk azt is, hogy mennyibe került az első turnéjuk, hogy a zenekar tagjai közül a Passing dalon kívül nem sok dalt ismernek a Tall Poppy Syndrome bemutatkozó lemezről (kivéve a dal szerzője), és legfeljebb egy-két alkalommal hallgatták meg azt – inkább esős napokon. 
Jött a Price a Congregation lemezről, brutális energiával, ami szinte belemászott az ember nyaki dagadóereibe, és itt jött el az a pillanat, amikor már nem kellett kabát a nézőtéren. Ezt követte a Like a Sunken Ship, majd erre ráhúztak még egyet a Slave-vel – micsoda hármas volt ez egymás után, erre tényleg nem voltam felkészülve.
Majd érkezett egy zongorabetét, az akkordmenet alapján a felkészültebbek már sejthették, hogy mi következik. Számomra egy nagy kedvenc, (amit némely pillanatban a zenekar karácsonyi dalaként is értelmezhetünk), ez a csodálatos Castaway Angels. Gyönyörű előadás, hibátlan játék, felemelő pillanatok. Majd jött az egyik – ha nem a legnagyobb „sláger”, a From the Flame a Malináról, igazi csapatás. A zenekar ezt követően levonult pár pillanatra, és jöhetett a két „ráadás” dal. A legutóbbi lemez zászlóshajója, a címadó Atonement, (mind csak miattunk – ’all because of you’), majd zárásként a The Sky Is Red, pontosabban annak a 2. fele.
Összefoglalva, akik részt vettek (egész sokan nem mellesleg, ¾ ház volt körülbelül), azok igazán jó koncerteket láthattak, kiemelve külön a fő produkciót. A Leprous megint óriásit játszott, és a helyszínből kihozták a lehető legjobbat mind közönségkapcsolat, mind hangzás tekintetében. Ők (is) egy olyan zenekar, akiket nem szabad kihagyni, ha útba ejtik hazánkat. Ez legyen inkább tanács, mint javaslat: ha a Leprous Magyarországra jön, nem szabad kihagyni.
A Leprous setlistje:
01. Silently Walking Alone
02. Illuminate
03. I Hear the Sirens
04. Nighttime Disguise
05. Below
06. Alleviate
07. Take On Me (a-ha cover)
08. Passing
09. The Price
10. Like a Sunken Ship
11. Slave
12. Castaway Angels
13. From the Flame
14. Atonement
15. The Sky Is Red
Gede Norbert
Fotó: barba Negra
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
