Most biztosan sokan szeretnék azt olvasni, hogy az új Sepultura az egy kalap nokedli, bezzeg Max papa jobban csinálná, stb. Őszintén: az úgynevezett „új” Sepu lassan 18 éves lesz, nemsokára már a sört is kiadják neki a kricsmiben. Az utóbbi évek Soulfly lemezei... hát... finoman szólva se azt a törzsi dirrdurrt hozzák, amit elvárnánk tőlük, a Cavalera Conspiracy engem pedig nem győzött meg maximálisan, noha az első lemezük vitathatatlanul nagyot szólt.

Amióta Max Cavalera és a Sepultura útjai különváltak, azóta sok víz lefojt a Tiszán, és történt sok minden. Az első nélküle készült lemez, az „Against” szerintem kimondottan jó lett. A későbbiekben aztán születtek olyanok, mint a HC-sebb „Nation”, kaptunk két konceptalbumot is (Dante XXI, A-Lex), 2011-ben pedig ott volt a nekem abszolút bejövős „Kairos”. Összességében volt jó pár éve mindenkinek megbarátkozni Derrick Green hangjával, illetve Andreas Kisser riffjeivel.

2013-ban kaptuk az irgalmatlanul hosszú című „The Mediator Between Head And Hands Must Be The Heart” lemezt. Bár nem konceptalbum, de nagy hatással volt rá Fritz Lang 1927-es klasszikus némafilmje, a Metropolis. Az előzetes gyanánt kiadott dal, a „The Age Of The Atheist” engem megvett kilóra. Sötét, baljós, mégis zúz. Ezek után tűkön ülve vártam a teljes korongot. Nem okozott csalódást, számomra a tavalyi év legjobbja volt. A Sepultura végleg maga mögött hagyta a Cavalera korszakot. A „The Mediator...” egy igen jól megírt, azonban több hallgatást igénylő lemez. A zenekar (főleg Kisser bácsi) odatett apait-anyait. Kevesebb az azonnal megragadó dal, ellenben technikailag meglepően kidolgozottak a nóták. Aki esetleg nem látta volna a filmet, az legalább olvasson utána kicsit, mivel igen komolyan érzik az egész atmoszférája a dalokon.

Sepultura - The Vatican

A nyitó „Trauma of War” tökéletes kezdés. Intro, utána kapjuk a képünkbe a tömény thrash tempózást, emiatt kicsit elkap a nosztalgia, a korai lemezeiket idézi picit. A klipes nóta, a „Vatican” némileg visszafogottabb az előzőnél, azonban ez nem vesz el érdemeiből, egyúttal kijelöli a lemez irányvonalát is. Említésre méltó dal még a „The Bliss Of Ignorants”, itt visszaköszön kicsit az a kép, amivel leginkább azonosítja az átlag a zenekart. Feszes betonozás, törzsi beütésű dob, amit Eloy Casagrande remekül hoz, egyéb iránt a komplett teljesítménye az albumon roppant meggyőző. Derrick Green szokás szerint hozza a formáját ének fronton, Andreas Kisser pedig még mindig az egyik legalulértékeltebb gitáros megítélésem szerint. Egy érdekes tétel a lassú, elvont, és már már szívbemarkoló „The Grief”. Szokatlan tőlük, de mindenképpen remek. Az „Obsessed” sejtelmes intrója után kapunk egy kellemes kis kalapálást, és zárásként pedig egy Nação Zumbi feldolgozást kapunk, a „Da Lama Ao Caos”-t. Természetesen azok a dalok se rosszak, amiket nem említettem, pusztán csak kiemeltem a személyes favoritokat.

Összességében Green-ék végleg maguk mögött hagytak egy korszakot, mindenképpen remek munkát tettek le az asztalra. Egyúttal rájöttek arra is, hogy nem kell próbálniuk megfelelni annak a rétegnek, akik még mindig görcsösen ragaszkodnak a klasszikus Sepulturához. Csinálhatnak akármit, nekik úgy se fog tetszeni. Azt hiszem ennyi, én várom a folytatást. A 8 pont borítékolva. A cikk alatt meghallgathatjátok a teljes albumot.

Ozzi