Neil Young: 'Carnegie Hall' 1970 lemezkritika
Szóljon háromszoros farkas-üvöltés annak örömére, hogy a Neil Young kalóz koncert-felvételeit legalizáló széria hivatalosan is elindult – kifogástalanul feljavított hangminőségben persze!
Tavasszal a Way Down in the Rust Bucket című grunge-kozeli(!) 1990-ben rögzített élő lemezét volt alkalmam bemutatni mintegy prototípus gyanánt, ezúttal pedig – amint azt a legfelső sor elárulja – tovább ugrunk vissza az időben, nem keveset.
Sokat nem is kellene ugrándozni. sőt. Álljunk meg inkább egy pillanatra, és tekintsük át, hol tartott a könnyűnek hívott zene világa 1970-ben! Az ifjú rockerek kedvéért, és vázlatosan.
Elvis élt, Elvis él, Elvis élni fog – hét további évig. A Beatles félkómában, de még létezett. Nyári szünidőre sem zárt be John Mayall blues-iskolája, de a leghíresebb diákja, Eric Clapton elballagott akkorra. Továbbá. Meredeken felívelő röppályára állt a Led Zeppelin, igent mondott a progresszív rockra a Yes, megmutatta kvalitásait a Pink Floyd, a Deep Purple stílusteremtő műveket tett le a hard rock-kedvelők asztalára. Miles Davis konyhájában kifőtt a Bitches Brew, a jazzrock legfinomabb tápszere. Ami pedig hősünket illeti: ő egy évvel azelőtt még Woodstock öntörvényű hőse volt, a Crosby, Stills, Nash & Young nevű négyütemű, biztonságos robbanómotorba építve. Szóval, forrongott a rockvilág 1970-ben rendesen, akár egy működő vulkán. Nem lehetett sejteni, hogy a láva-patak merrefelé tör utat a legintenzívebben, és melyik ága hal el, mielőtt a völgyig jutna.
Mégis. Neil Young őszi-téli szóló-hangszeres turnét szervezett, amelynek egyik állomása a legendás akusztikával bíró New York-i helyszín volt! Egy fotó tanulsága szerint zsufi telt ház képezte a kockázat mellékhatását. Laza ötven év spéttel pedig ez a dupla CD púpozta ki a dokumentációs dossziét. A tripla kérdés pedig az, hogy mekkora durranás lehetett ez anno, mit érhet az anyag önmagában, és hol van a kiadvány helye a lemezpolcon 2021-ben?
Izzítsuk hát ismét az időgépet... A magányos trubadúrok 1970-re nem haltak ki a dinoszauruszok módján, sőt nagyon is benne maradtak a köz tudatában, leginkább az amerikai-vietnámi háború emlékezetes protest songjai hatására. Olyannyira, hogy a már említett, rock-történeti jelentőségű három napot (Woodstock) is egy efféle fazon (Richie Havens) nyitotta meg. Neil egy évvel későbbi húzásában tehát nem volt valós kockázat. Más kérdés, hogy nem igazán fogadtak el már akárkit. Neil Young viszont 25 évesen sem volt „akárki”!
A szóban forgó koncertjére három, saját lemezanyagról válogathatta össze a műsort. (Talán jelez valamit, hogy kettő is bekerült az „1001 Albums You Must Hear Before You Die”, magyarul: 1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz című, mértékadónak számító 2006-os kötetbe!) Afféle best of „vanmensó” fültanúi lehetünk tehát. Az említett LP-kről hozottak mellé sorakoztak fel az első Crosby, Stills, Nash & Young album legjobb nótái. Ezen túlmenően Neil a Buffalo Springfield-ig is visszanyúlt, valamint elkészült egy-két új száma, de töltelék – állítom - egy szál sincs köztük! Leginkább a szimpla eleganciájával hódító gitár-játék emeli meg őket a földtől (többnyire, mivel néhány számban zongorázik Neil), és a karizmatikus ének. Hamis nosztalgia fél évszázad távolából sem érződik sehonnan, holott csak a lecsupaszított, erős szövegekkel megtámogatott, ma is aktuális dalok vannak jelen végső soron, velük pedig az előadás tüze, szuggesztivitása. Ezzel az a kivételes helyzet állt elő (hangszerelés tekintetében), amikor a kevesebb – több! Így arra a részkérdésre is választ kapunk, hogy hol van a helye ma ennek az albumnak. (Hol lenne. Kéznél, hogy minél gyakrabban érhessük el ezt a muzsikát!)
Komolyan mondom. Próbáltam az ördög ügyvédjét is eljátszani. Szedtem elő sorra (a netről, nyilván) lehetőség szerint az eredeti verziókat, és szinte ugyanazzal a lendülettel dobtam el azokat. Legtöbbjük ugyanis – a letisztult, de nem csontig csupaszított, hanem nagyon is eleven szólóhangszeres játékhoz képest – már-már barokkosan túldíszítettnek hatott. Legyen az tragikus szerelmi történet (Down By The River), a Crosby, Stills, Nash & Young emblematikus nótája (Helpless), vagy a szépséges, akkor még lemeztelen See The Sky About To Rain, zongora-kísérettel. Ne ijedjetek meg, nem emlegetem fel mind a huszonkét nótát, azt azonban meg kell jegyeznem, hogy a legtutibb Neil Young-slágert, a Heart of Gold-ot ebben a műsorban még ne keressétek!
Azt gondolom továbbá, hogy ha megszerkesztenék, mondjuk jövőre a „1001 Albums You Must Hear Before You Die” átdolgozott kiadását, nagyot hibáznának, ha ezt az anyagot nem válogatnák be.
És, aki ezek után még több Neil Youngot akar, látogasson el a neilyoungarchives.com honlapra, még ha az igazából az előfizetők számára kínál is korlátlan kincsvadászatot. Nem mintha a Carnegie Hall 1970 CD kevéssé becses ereklye lenne, de ezt már kellőképp érzékeltettem, asszem.
Neil Young - Carnegie Hall 1970:
01. Down by the River
02. Cinnamon Girl
03. I Am a Child
04. Expecting to Fly
05. The Loner
06. Wonderin’
07. Helpless
08. Southern Man
09. Nowadays Clancy Can’t Even Sing
10. Sugar Mountain
11. On the Way Home
12. Tell Me Why
13. Only Love Can Break Your Heart
14. Old Man
15. After the Gold Rush
16. Flying on the Ground Is Wrong
17. Cowgirl in the Sand
18. Don’t Let It Bring You Down
19. Birds
20. Bad Fog of Loneliness
21. Ohio
22. See the Sky About to Rain
23. Dance Dance Dance
Olasz
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
Facebook kommentek