Bejelentkezés

x
Search & Filters

"Nekem a Pokolgép mindig is szívügyem volt" - Interjú Kukovecz Gábor gitárossa



Az első magyar heavy metal nagylemezzel büszkélkedhető, és a stílus egyik alapcsapatának számító, a már több mint három évtizede működő Pokolgép együttes alapítója, a gitáros, zeneszerző és szövegíró Kukovecz Gábor a hazai gitárosokat bemutató sorozatunk aktuális vendége. A fiatal korában a Ferencváros színeiben birkózó, de egy sportsérülés miatt később a zenélés felé forduló hősünket egy hosszabb telefonbeszélgetés során kértük meg, hogy meséljen első kedvenceiről, eddigi pályafutásáról, civil foglalkozásáról, de azt is megtudtuk tőle, hogy hogyan születnek a Pokolgép dalok, mi a hobbija, mennyire foglalkozik az őt és a zenekart kritizálókkal, miért szerződtek le egy német kiadóhoz, és, hogy mi kell(ene) ahhoz, hogy esetleg a jövőben is legyenek reunion koncertek. Sőt, – a Pokolnép számára – csupa jó hírrel szolgált a számára igen mozgalmasnak ígérkező 2017-es esztendőt tekintve. Az Alfahír.hu interjúját olvashatjátok:

- Hogyan talált meg a zene?

- Nem volt zenész a családban, tehát akár véletlenszerűnek is lehet nevezni a dolgot. A baráti körömben nagyon szerettük a rockzenét, P. Mobil, Beatrice bulikra jártunk. 16 évesen volt egy sportbalesetem, abba kellett hagynom a birkózást, és amikor felépültem, úgymond energialekötő szándékkal elkezdtem zenélni. Ez egy teljesen ösztönös dolog volt. Amíg sportoltam, addig kizárólag mint egyszerű néző voltam jelen a koncerteken, utána viszont már úgy tekintettem a színpadra, hogy én is próbáltam keresgélni a gitáron a hallottakat, azaz szerettem volna „önmegvalósulni”.  

- Miért pont a gitárt választottad?

- A családban, a bátyámnak volt egy olcsó, gagyi, orosz héthúros akusztikus dobozgitárja, így ez a lehetőségem adódott, hogy elkezdjem az alapokat. Édesapám munkásember volt, édesanyám is gyárban dolgozott, úgy éltünk mint egy átlag magyar család a hetvenes években, másra nem is lett volna pénz.

- Ha egy basszusgitár áll a sarokban, akkor lehet, hogy basszusgitáros lettél volna?

- Azzal is megpróbálkoztam, de aztán váltottam. (nevet) Abban az időben a baráti társaságok szimplán összeálltak és zörögtek, én is így indítottam el magamat.

- Említetted, hogy magyar rockbandákon nőttél fel. Más stílus nem is érdekelt?

- Nem, ez volt az egyetlen, ami vonzott. A külföldiek közül eleinte a Deep Purple, Led Zeppelin, és Black Sabbath tetszett a fülemnek. Ezt a három csapatot tudnám kiemelni. Aztán, amikor egy kicsit több lehetőségünk lett még több zenekart megismerni, a Judas Priest lett az, ami igazán döntő lökést adott nekem abban a zenei világban, amiben végül is megtaláltam önmagamat.

- Úgy tudom, hogy konkrétan a második, a Sad Wings of Destiny lemezük gyakorolt rád nagy hatást.

- Igen, ezt az albumot mai füllel meghallgatva is hibátlannak tartom. Nincs „eltörve”, nagyon egészséges zenei gondolatokat tartalmaz, a zenészek korrektül feljátszottak mindent, az egész jól ki van találva. A heavy metalnak ez a szelete az, ami az én ízlésemnek megfelel. Volt még rengeteg zenekar akkoriban, jött az Iron Maiden vagy a Saxon, de engem a Priest-féle előadás és hangzás fogott meg leginkább.

- Sokszor emlegeted Gary Moore nevét is. Ő viszont egy hard rock gitáros, sőt később egy blues előadó volt.

- Igazából a gitározása az, ami nagyon tetszik. Ő egy nagyon okos, érzelemgazdag gitáros volt, olyan kifejezőerővel, ami teljesen megfogott. Nincsenek különösebb csodák a játékában, de amit csinált, az szerintem csak rá jellemző. Ez az egyedülálló, dallamos, virtuóz játékmodor, ami nekem nagyon bejött.

- Jártál zeneiskolába, netán magántanárhoz, vagy autodidakta módon képezted magad?

- Teljesen autodidakta módon képeztem magam. E mellett annyi történt, hogy összeszedtem a bátorságomat, és az egyik koncert után odamentem Bencsik Sanyihoz, a P. Mobil akkori gitárosához, és megkértem, hogy mutasson már egy-két dolgot. Aranyos volt, nem hajtott el, annyit mondott, hogy nézzek le a próbájukra, és majd meglátjuk. Akkor éppen a Papírgyárban próbált a P. Mobil, én meg lementem néhány alkalommal, és próbáltam ellesni a gitározásának a fortélyait. Teljesen ad-hoc jellegű dolog volt, amikor éppenséggel ráért, és volt szabad tíz perce, akkor én egyből támadtam. Tehát nem olyan hagyományos zenetanulási folyamat volt ez, mintha ma valaki elkezdene gitártanárhoz járni, és hetente menne.

- Nem tudom, manapság elképzelhető-e egy ilyen szituáció…

- Hát, nekem ez egy óriási élmény volt! Amikor nagyon szeretsz egy zenekart, és kapsz egy ilyen lehetőséget, mert vannak annyira jó fejek, hogy nem hajítanak ki, az valami elképesztő!

- Ez mikor történt?

- Körülbelül a hetvenes évek közepén. Utána jött az életemben a katonaság, aztán ’79-ben leszereltem. De mielőtt bevonultam volna, már együtt muzsikáltam Paksi Endrével és Varga Tibivel. Amatőr szinten nyomultunk, indultunk is különböző tehetségkutatókon, amelyekről azonban rendszeresen kiestünk, mert nem annyira jött be a zsűrinek az, ami minket már akkor is vonzott. (nevet) De nem adtuk fel, és úgy látszik, hogy az idő és a közönség minket igazol. Mármint az a része, hogy vannak olyan emberek, akik szeretik ezt a fajta keményebb zenét, amit csinálunk. Annak idején mindig alulmaradtunk a zsűri értékítéletével szemben… Nagynevű emberek mondták ki, hogy jó lenne, ha valami más foglalatosság után néznénk. (nevet)

- Megemlítenél egy-két nevet?

- Például Benkó Sándor nem annyira pozitívan nyilatkozott rólunk, vagy Major Tamás színész, máskor Gonda János, aki jazzmuzsikus, zenetörténész volt. De szerintem nem csak a játéktudásunk nem tetszett nekik, hanem maga a műfaj, amit egy-egy ilyen vetélkedőn megpróbáltunk elsütni.

- Nagyon előreszaladtunk, már az obsitodról is lefújtuk a port… Milyen iskolákat végeztél, mi a szakmád?

- Egész egyszerűen esztergályosnak tanultam, ez is lett belőlem. Egy időben esztergályos kisiparosként is igyekeztem megvalósulni, és az életem során sok mindent csináltam. Gimnáziumi érettségim is van, aztán elvégeztem három főiskolát. Ének-, technika-, és médiaismeret tanár is vagyok. Jelenleg egy általános iskolában dolgozom főállásban, immár húsz éve. A zene hála Istennek megmaradt egy teljesen tiszta, hobbi tevékenységnek, így nincs senki, aki befolyásoljon, nincs lemezcég, aki megmondaná, hogy na, ilyen zenét kell játszani ahhoz, hogy eladható legyen. Így azt játszhatok, ami jön belőlem. Annak szívből örülök, hogy vannak olyanok a rock kedvelők között, akik szimpatizálnak a Pokolgép zenekar zenéjével.

- Kérlek, még egy kis ideig maradjunk már az iskolai padsorok között! A nebulók a suliban hogyan kezelik, hogy egy neves rocksztár a tanító bácsijuk?

- Teljesen normálisan állnak hozzá.

- Maszekban vállalsz gitároktatást?

- Most egyelőre külön nem foglalkozom ezzel, nincs rá lehetőségem. Csak az iskolai gitárszakkör keretén belül.

- A tanítástól evezzünk át az alkotáshoz. Hogyan születik meg, majd formálódik véglegessé egy-egy Pokolgép dal?

- A próbateremben, házilag rögzítjük az ötleteket, a különböző gitárokat, dobot, stb., és amikor úgy döntünk, hogy ezek már kész nóták, akkor elvisszük az anyagot egy normál stúdióba, hogy megkeverjék őket. Ez így egy sokkal kényelmesebb megoldás, mert az ember nem akkor megy feljátszani a számokat, amikor a kiadók éppenséggel azt mondják, hogy tessék, van három heted vagy egy hónapod, és gyerünk, hanem csak akkor rögzítjük a dalainkat, amikor már véglegesre értek.

- Amikor elkezdesz összeállítani egy számot, az első riffek megérkeznek, azokat is a próbateremben rakod össze, nem otthon, mondjuk a szobádban?

- Mivel a pincénkben van a kialakítva a próbaterem, így nem kell messze menni, ott szoktam mindig dolgozni.

- A mai napig is minden nap gyakorolsz, vagy már nincs szükséged rá?

- Én minden nap gyakorlok, szerintem napi négy órát biztos kezemben van a hangszer. Az iskolában, amikor ének-zenét tanítok, mindig gitárkísérettel adom elő az adott dalokat, legyen az egy népdal vagy éppen klasszikus zene, például egy Beethoven vagy egy Mozart darab. Mivel nem minden teremben van zongora, ezért hónom alá csapom a gitárt, és így énekelünk.

- Ennek köszönhető, hogy a komolyzene és a népzene sem áll távol tőled?

- Igen, ezek a „műfajok” is erőteljesen alakították az ízlésvilágomat, tehát nagyon sok mindenből tevődik össze a zeneiségem.

- És a költészet mennyire játszik szerepet az életedben? Kérdezem ezt azért, mert már jó néhány versmegzenésítés helyet kapott a Pokolgép lemezeken, valamint szövegíró is vagy.

- Úgy vélem, ebben a témakörben is igen elkötelezett vagyok. Nem szeretem azt a fajta szélsőségességet, hogy egy magyar zenekarnak állandóan kokárdával vagy zászlókat lobogtatva kelljen színpadra állni, hogy kiderüljön a hovatartozása. Én csendesen igyekszem ezt véghezvinni. A számomra fontos dolgokat megfogalmazó kiváló költőink verseit próbálom megzenésíteni. Ez már tradíció a Pokolgépnél, hiszen már a kétezres évtől hallható egy-egy ilyen jellegű feldolgozás a lemezeinken. Ennek egy újabb kézzel fogható bizonyítéka is lesz a közeljövőben, hiszen egy teljes albumot szentelünk ennek a témának. A tervek szerint 11 költemény megzenésítését tartalmazó kiadvánnyal jelentkezünk legközelebb.

- Úgy emlékszem, ez már egy igen régi terved…

- Igen. Isten malmai lassan őrölnek, de remélhetőleg előbb-utóbb összejön.

- Nálad mi kell ahhoz, hogy megjöjjön az ihlet? Valamiféle lelkiállapot, vagy bárhol, bármikor homlokon csókol a múzsa? Hogyan próbálod a felbukkant ötleteket megjegyezni?

 - Semmi különös. De ha például az utcán sétálva vagy vezetés közben ugrik be valami, az már a rosszabbik eset. (nevet) Ilyenkor megpróbálom megjegyezni, valahogy leszolmizálva azt az apró részletet, és amikor lehetőségem van rá, azonnal rögzítem. Mert ha kiúszik a fejemből, akkor nagy a baj, elment az ötlet. Ha a megfelelő helyen vagyok, akkor inkább fel szoktam játszani ezeket az alapötleteket, esetleg mellérakok egy énekdallam foszlányt, és így az már mindjárt másabb, mint egy cetlire írt elképzelés. Egy kottába nem tud belekerülni az az érzés, amit az előadás közben megvalósítasz. Az írás az egy szögletes, hűvös valami, ami nem adja vissza az eredeti hangulatot.

 

A teljes interjút ide kattintva elolvashatjátok az Alfahír.hu hírportálon.

 

 

Fotó: Matei „Mazsi’ Miklós