Bejelentkezés

x
Search & Filters

Pink Cream 69: Headstrong (2017) lemezkritika

Kíváncsi voltam, hogy a fehér kígyó gyermekfogkrémmel fog-e fogat mosni – vagyis ezen buta metaforával élve Readman eluralkodó Whitesnake mániája – ami a metal zenei történetben először képes volt egy Deep Purple-copy csapatból Whitsnake copyt copyzni – rá tud telepedni a Pink Cream 69 egyébként markáns zenei világára is? A kérdés még akkor is releváns, ha a csapat mindig is inkább az amerikai vonalú, floridai metalt játszotta, de hát emlékezhetsz arra, hogy a Whitesnake-nek is voltak az amerikai piac meghódítására irányuló kísérletei.

Előre lelövöm a poént: a csapat maradt a megszokott stílusnál, sőt, talán története egyik legerősebb albumát szállította le. Ha gonosz lennék, akkor most azt mondanám, ez nem a minőségre, hanem a tempóra és a magával ragadó energiára értendő, de nem – a szerencsés konstelláció ezúttal nem a csillagokra, hanem a tetszési indexet megemelő együtthatókra vonatkozik.

Örülök, hogy a krémesek ennyi idő után is képesek meglepni, és a néha AOR felé kacsingató világuktól nemzetközi eleganciával búcsút inteni: ez bizony most a dinamizmus ideje és az ellágyulás és a könnyfakasztás ott maradt, ahol a KFC-s vásárlók könyve – bár ha mégis számon kérném, nem fogok a számon hirtelen szakadásokat észlelni... (Annak pedig örültem, mint gyerek a Gabi fogkrémnek, hogy végre egy Alessandro Del Vecchio és Magnus Karlsson-mentes Frontiers kiadványt hallok – igen, bevallom, e két név még a vitathatatlan tehetség ellenére is képes némi viszolygással eltölteni, köszönhetően a személyükhöz köthető kockázatmentesség és sablongyártás fogalmainak.)

 

 

De vissza az albumhoz! Nem volt pusztába kiáltott szó az az ígéret, miszerint visszalépnek a karcosabb megszólaláshoz, így a kezdő "We Bow to None" szinte a Deris-i Helloween keményebb etapjait idézve hoz olyan slágert, amilyet a Metal God is csak jókedvében teremt. Jó ötlet volt, hogy az albumon csak tíz szám szerepel, így nem jutott hely tölteléknek, és a zenei skálázásban olyan groove-bombák is helyet kapnak, mint az Acceptes riffelést az amerikai slágergyárosokkal ötvöző "Walls Come Down", vagy a "Bloodsucker", amire ha nem kezded el a fejedet ütemesen mozgatni, akkor vagy alszol, vagy nem szereted a metalt.

Readman persze Readman – hangja és a slágeres dallamokat igazán érző zenei énje nem változott, ráadásul a Woodoo Circle és az Almanac mellett képes a Pink Cream világát is azonnal felidéző, amerikai jellegű refrénekkel megbombázni a hallgatót, a prezentációval, az énekléssel pedig mondanom sem kell, ezúttal sincs gond, sőt!

Bár igazi gitárhős nincs a csapatban, Uwe Reitenauert és Alfred Koffnert muszáj megdicsérnem, mert ebben a típusú zenei stílusban hiába az énekes, ha társai nem villantják meg azokat a szükséges szólókat, melyekért a nyolcvanas években a sunset strip uralta a mainstream metalt, a Kostát felváltó Chris Schmidt pedig teszi a dolgát, ahogy kell.

Végezetül: a lemez záró száma, az egyedül a blues felé kikacsintó power-ballada – ami hangulatában a Bon Jovi-féle filmzenei albumot, a "Young Guns"- t idézi – máris olyan ragacsossággal tömi be a fülünket, ahogy az egy cukrászipari rózsaszín krémhez illik: csak győzzed lapátolni - befelé!

 

 

Garael

Forrás: Dionysos Rising