Bejelentkezés

x
Search & Filters

„Senkin nem fog maradni szőr, annyi tüzet béreltünk.” – Interjú Áron Andrissal, az Apey & the Pea frontemberével

Idén jubileumi korba lépett az Apey & the Pea, tíz éves születésnapját ünnepli a csapat. Bár tíz év nem kis idő, és ilyenkor mindenki valami nagy durranásra számítana, mi nem csak arról beszélgettünk Áron Andrissal, hogy milyen volt az elmúlt évtized, hanem arról is, hogy mitől lesz másabb ez a tizedik szülinapi buli, mint más zenekaroké.
 
Rockbook: Az idei év jelentős részén túl vagyunk már, jó pár országban megfordultatok, és véget ért a fesztiválszezon is. Hogyan összegeznéd az eddigi évet?
 
Apey: Tavaly azt hittem, hogy az volt a legkeményebb évem. Tavaly kicsivel kevesebb, mint száz koncertem volt, ami azért nem annyira kevés. Idén most voltam túl a 85. bulimon a múltkori Parkos koncertemmel, tehát idén majdnem a negyedével több koncertnél tartok, mint tavaly. Mindenképpen ez volt a karrierem legjobb éve, de ez nem egy rózsaszín habfelhő, bármennyire is úgy tűnik a telefonon keresztül, vagy ahol nézi mindenki az életet. Sok utazgatás, sok várakozás, sok-sok idegbeteg pillanat… de így is nagyon jó volt ez az elmúlt nyolc hónap.
 
Rockbook: Amikor az A&TP csapata összeállt, volt bármilyen elképzelésetek arról, hol is lesztek tíz év múlva? A kitűzött célok közül miket sikerült megvalósítani, és mi az, ami még hátra van?
 
Apey: Azt egyből kizárnám, hogy lett volna bármi célunk azon kívül, hogy betépjünk próba előtt, próba közben, próba végén, és riffeket írjunk. Igazából nem állítottunk fel magunk előtt soha bármi olyat, ami valami hatalmas goal lett volna, de minden egyes percét kibaszottul élveztük eddig ennek az elmúlt tíz évnek. Nagyon izgalmas volt eddig, és a tizedére sem számítottunk volna, hogy idáig eljut valaha a zenekar. Amikor először a Showbarlangban csináltunk még a Közvágóhídon egy 200 fős sold out bulit, az nekünk leírhatatlan érzés volt. Ezután az A38-on, az Akvárium NagyHall-ban, a Budapest Parkban játszani már kétszer, mind leírhatatlan érzés volt. Elkezdve az R33-ból, ami a ‘vágóhídon volt, és pár év után 500 méterel arrébb a Budapest Parkban játszani, ami a legnagyobb szabadtéri szórakozóhely Budapesten jelen pillanatban - vagy talán Magyarországon is... Ott játszani egy önálló saját bulit úgy, hogy igazából mindenki tudja, hogy annyi ember nem jön be ránk, hogy mi egy olyan mainstream zenekar legyünk, amivel tényleg jogosan ott lehetünk a Budapest Parkban. Nyilvánvalóan csak azért lehetünk ott a Budapest Parkban, mert ott is olyan emberek dolgoznak, meg még nagyon sok helyen olyan emberek dolgoznak, akik kibaszottul hisznek abban, amit te csinálsz, és nagyon tetszik nekik, és támogatni akarják. Emiatt működik ez a zenekar igazából tíz éve, mert az emberek, rajongók olyan rohadt sokat hozzátesznek még ehhez az egészhez, amit mi létrehozunk. 
 
Rockbook: Tíz év nem kevés idő, ennyi idő alatt sok zenekar már rengeteg tagcserén átesik, nálatok viszont a kezdetek óta stabil a felállás. Mi a titkotok? Hogyan értétek el ezt az egységet és az összhangot?
 
Apey: Azért azt kihangsúlyoznám, hogy tíz év alatt nálunk is nagyon sok olyan párbeszédű probléma volt, és olyan konfliktus, és olyan „családon belüli erőszak”, ami kikerülhetetlen, és teljesen normális. Mi ezeket nagyon jól próbáljuk kezelni azáltal, hogy beszélük róla, mert másképp nem lehet megoldani ezeket a dolgokat az életben. Nekünk nagy előnyünk volt 10-11 évvel ezelőtt, amikor mi összekerültünk, hogy már mind a hárman játszottunk elit zenekarokban. Zolika és Makkos a Superbuttban játszottak, meg még sok zenekarban, én pedig a Neck Sprainben. Szóval én is játszottam nagy koncerteket sok ember előtt, akkoriban kezdtem látni, hogyan működik egy zenekar, milyen stáb kell. Azt is láttuk mind a hárman, hogy mik azok az emberi tényezők vagy olyan problémák, amiket abszolút nem szabad elkövetni egy zenekarban. Ezeket megbeszélés nélkül már tudatosan úgy kezdtük meg a legelején, hogy nagyon közel legyünk egymáshoz. A másik fontos dolog pedig a kémia. Ezt nem tudod elvenni két embertől. Ha csak most egy párkapcsolatot nézel, akkor is lehet, hogy egy élet is kevés arra, hogy megtaláljad azt, akivel le tudod élni az életedet. Egy zenekar full ugyanolyan, mint egy párkapcsolat. 
 
Rockbook: Hát néha kicsit bajosabb is.
 
Apey: Igen, még bajosabb is. Szóval ez a titok.
 
 
Rockbook: Annak ellenére, hogy néhány szóváltás nálatok is volt, ennek ismeretében, hogy mindez már lezajlott, ha visszamennél az időben a kezdetekig, akkor is végigcsinálnád újra az elmúlt 10 évet?
 
Apey: Valószínűleg igen. Mindenáron végigcsinálnám, ha tudnám, ha nem tudnám, de szerintem jobb, hogy ha nem tudja az ember, hogy mi vár rá, és inkább küzd valamiért akkor is, ha nem tudja hogy mi lesz. Ez a drive mindenképp kell szerintem.
 
Rockbook: Az évek során számos rangos szakmai díjat is bezsebeltetek. Mennyire tartjátok fontosnak ezeket az elismeréseket?
 
Apey: Semennyire. Nyilván a vállon veregetés mindenkinek jól esik, de amikor először megnyertük a Fonogram díjat, ami talán a legnagyobb mérföldkő-díj volt. Röviden leírva: ott ülsz két másik haveroddal, és ti vagytok az egyetlen olyan zenekar a négyből, aki a legkisebb, és akinek még kiadója sem volt, hanem szerzői kiadásban jelent meg lemeze. Szóval alapvetően ott is ugyanez a kérdés pattant fel a fejünkben, hogy mi mégis mi a faszt keresünk itt. Aztán mégis mi nyertük meg, pedig 1 milló forintot fel lehetett volna tenni rá, hogy nem mi fogunk nyerni. A Tankcsapda, a Subscribe, a Junkies és a Leander Rising, tehát csak nálunk sokkal nagyobb jelöltek voltak. Mi voltunk a pici kutya, és mégis sikerült. De egy díj addig fontos igazából, amíg úgy érzed, hogy nem kaphatod meg. Számunkra egyáltalán nem voltak mérvadóak, fontosak ezek a díjak, de nagyon jólesőek természetesen. 
 
 
 
Rockbook: Térjünk át egy másik témára. A hazai terepen túl elég sokat játszotok külföldön is. Milyen különbségek vannak a hazai és az ottani bulik között? Ott is inkább magyar közönség előtt játszotok, vagy van már egy stabilabb külföldi táborotok is?
 
Apey: Külföldön külföldiek vannak, ott nincsen magyar, maximum ha valami nagyon nagy városba megyünk, mondjuk Londonba. Más természetesen, mert teljesen más ellátásban részesül a zenekar egy adott klubban, teljesen más technikával várnak. Mindenképpen jobb a klubhelyzet külföldön, mint Magyarországon, ezzel nyilván nem mondok nagy meglepetést. Ugyanígy az emberek is mások, sokkal közvetlenebbek. Általában a kultúráknak a nagy része kevésbé olyan zárkózott, mint a magyar. Beszélnek angolul, értik a számok szövegét. Ezek mellett azért nehéz elsétálni. Nem mondanám, hogy jobb külföldön játszani, mint itthon, mert ez egy hazugság lenne, azt sem mondom, hogy Magyarországon jobb játszani, mint külföldön, mert az is egy hazugság lenne. Bárhol nagyon szívesen játszunk. A külföldi bulik visszavisznek minket egy olyan elmeállapotba, ami 6-8 évvel ezelőtt volt, amikor tök ismeretlenek voltunk itthon, és feltör az ismeretlenségből kialakuló adrenalin, ami dolgozik benned, hogy megmutassad, te vagy a legijesztőbb valami a színpadon. Ez nyilván most már itthon fellépve a színpadra nem így megy, mindenki ismeri a számokat, tudja, hogy mi fog történni, nem akkora meglepetés nekünk, úgyhogy izgalmasabb egy picikét külföldön játszani, de nagyon szeretünk itthon is játszani.
 
Rockbook: A számos külföldi helyszín közül hol volt eddig a legkülönlegesebb, legizgalmasabb játszani?
 
Apey: A legutolsó európai turnénkon április végén volt a müncheni állomás, ami hihetetlen volt. Én még nem is láttam ilyen klubot, mint a Backstage, ez egy hatalmas klub. Az egy nagyon érdekes és különleges hely volt. Fesztiválok közül a Pol’and’Rock Festival volt, amin tavaly játszottunk. Az nagyon érdekes volt, mert egy hatalmas pusztán volt. Egy napon játszottunk a Gojirával, és ott volt majdnem egymillió ember. Elképesztően sokan voltak, egy hatalmas színpadra raktak be minket. Óriási volt. De igazából ha jó fej emberek vannak egy adott koncerten, akkor nekem bárhol különleges tud lenni, akár egy raklapon is valami kis pincében. Nekem nem olyan lényeges dolog, hogy most mennyien vannak. 
 
Rockbook: A raklapos alakítást azért megnézném! Ennyi év koncertezéssel a háta mögött minden zenekar megél pár furcsa estét. Volt már olyan bizarr koncertes vagy koncert utáni élményetek, amire nem szívesen emlékeztek vissza? 
 
Apey: Igazából folyamatosan bizarr és megmagyarázhatatlan dolgok történnek, majdnem minden alkalommal. Zolika és Makkos tudna igazán jó sztorikat mesélni. Annyi minden történik, hogy nehéz visszagondolni, egyet kiemelni. Ami hirtelen beugrik, és emlékezetes volt, amikor az egyik koncert után kaptunk egy olyan rajzot, amire ránézve nagyon nehéz volt visszatartani a röhögést. Sok mindent láttunk már, de ez tényleg durva volt. Be akartuk kereteztetni, de hazafelé sajnos kifújta a busz ablakán a szél, így az a rajz már nincsen meg. 
 
Rockbook: Milyen kár. Egyébként sokunknak nem új infó, hogy szoktál tolni akusztikus bulikat is, legutóbb például a Budapest Park közönségét fűtötted be az Anna and the Barbies előtt. Honnan jött az akusztikus projekted ötlete? 
 
Apey: Ez egy olyan kardinális probléma, ami mindig feljön, ugyanis az akusztikus dolog volt előbb, csak ezt mindig elfelejti mindenki. Meg is lehetne fordítani a kérdést, hogy honnan jött a metal, de alapvetően ez volt minden előtt. 2003-2004 körül kezdtem el számokat írni akusztikus gitáron először, és kísérletezni a felvételekkel, hogyan kell felvenni, hogyan kell sztereót csinálni, szépen lassan összetettem a képeket. Elkezdtem kísérletezni magával a felvételekkel, amikből jöttek bizonyos számok. Akkor csak a felvétel volt a lényeg, nem az, hogy számot írjak. Ebből aztán összejött egy lemez, amit 2007-ben adtam ki először, ezután 2010-ben összeraktam még egy lemezt ugyanígy. Igazából akkortájt született meg komolyabban a gondolat, hogy ez egy szólóprojekt, amit vinni akarok. Alapvetően a singer-songwriterek mindig is nagyon közel álltak hozzám, mindig is imádtam őket, imádtam a country zenét, a blues zenét, a bluegrass-t, az összes népi amerikai zenét, és nagyjából innen indult el az akusztikus projekt.
 
 
Rockbook: Mennyire érzel átfedést az akusztik és a teljes zenekaros közönség között?
 
Apey: Minimálisan, vagy lehet, hogy több, mint minimálisan van átfedés, de ez egy kétpólusú dolog, ami építi egymást folyamatosan. Még úgy 5-6 évvel ezelőtt ezen aggodalmaskodott mindenki, hogy hogyan lesz ez a kettő együtt, de mind a kettő rosszabbul működne a másik nélkül. Nagyon sokan vannak, akik nem tudják, hogy csípik a metált, belehallgatnak ebbe a zenekaromba, és kiderül, hogy ez tetszik neki. Lehet, csak azért tetszik neki, mert én énekelek benne. Aztán pedig fordított esetben a metálos meg nem tudta, hogy igazából szereti a country zenét, és elkezd ilyesmit hallgatni, de lehet, csak azért, mert én énekelek abban a zenekarban, és azon kívül itt vagyok egyedül. Húzza egymást a kettő, és mindig jót tesz egymásnak. Én imádom ezt a dolgot. Tudom, hogy ez kívülről nagyon furának tűnik, mert általában mindig egy dolgot csinál valaki. Nagyon sokféle zenét szeretek, kivéve az elektronikus zenét, és nagyon sok mindenben szeretem kipróbálni magamat, és kísérletezni olyan dolgokkal, amiket meg tudok hódítani esetleg. 
 
Rockbook: Ha már szóba jött a Park, kétszer is megrengettétek már itt a deszkákat. Mennyire érzitek magatokat otthon a Park színpadán? 
 
Apey: Én már abszolút. Nagyon imádok mindenkit ott, aki dolgozik, játszottam már legalább 5 vagy 6 alkalommal, több verzióban, több verzióban, a Trillionnal, az Apey and the Pea-vel kétszer, egyedül szintén kétszer. Alapvetően nem a Budapest Park a legnagyobb helyszín, volt alkalmunk hál’ istennek nagyon sokszor játszani hatalmas színpadokon, főleg nyáron. A Park nem annyira szarat be minket, most már abszolút úgy megyünk vissza, hogy tudjuk, mi fog történni. Először nagyon ijesztő volt, mert annyira legendás hely, és annyira úgy van elkönyvelve zenészként a fejemben, hogy hú, ide csak azok jutnak be, akik a nagy jegyeket árulják el, és a nagy nevek, így emiatt egy kicsit paráztunk, amikor ott voltunk. Ugyanez volt a Sziget Nagyszínpad, vagy a Volt Nagyszínpad, ami majdnem 3x nagyobb, mint a Budapest Park. Ott is nagyon ijesztő volt játszani, mert mindig én néztem a Sziget Nagyszínpadon kintről a koncertet, és azon gondolkodtam, hogy „itt aztán apukám soha nem fogsz játszani, az kurva isten”. Aztán mégis ott állni, az egy érdekes dolog. Múltkor néztem a Florence and the Machine koncertjét - ami meglepően kurva jó volt-, és azon gondolkodtam pont, hogy hát mennyire durva lehet itt játszani, ide aztán biztos, hogy nem jutok el. Aztán ránéztem a hangmérnökömre, aki mellettem állt, és eszembe jutott, hogy tavaly játszottam itt. Jót röhögtünk ezen. 
 
Rockbook: Idén már rengeteg csapat ünnepelte a 10. születésnapját a Budapest Parkban. Ti milyen show-val készültök szeptember 19-én?
 
Apey: Gyakorlatilag én most döbbenek rá, ahogy megyek a városban, és látom a plakátokat, hogy mindenki tíz éves most, és a Parkban ünnepel. Nekünk ez most egy új kis cipellő, amibe  bele kell dugnunk a lábunkat, ugyanis elvárják tőlünk, hogy ha egy bizonyos lépcsőket megléptünk, hogy „na és akkor most mire számíthatunk tőletek?”. Nyilvánvalóan erre fosunk, szarunk, ahogy van. De ha ennyire szeretné ezt mindenki, eldöntöttünk, hogy jó, legyen, kapja meg mindenki azt, amit akar, akkor még nagyobb terrorral készülünk. Nagyjából az egész bevételünket, mindent, amit mi azon az estén keresni fogunk, az egészet visszafordítottuk ebbe, és ez azt fogja eredményezni, hogy senkin nem fog maradni szőr, annyi tüzet béreltünk. Annyi tűz lesz a színpadon, hogy nagyon meleg lesz, ezt előre mondom. Olyan fényeket béreltünk, amitől mindenki el fog ájulni minimálisan, vagy legalább meghal. A fénnyel és a tűzzel gyilkolni fogunk. De nem lesznek táncosok, nem fogunk sárkányon lerepülni, nem fogunk pénzt szórni senkire, ezeket meghagyjuk a nagy fiúknak. 
 
 
Rockbook: Terveztek valamilyen jubileumi kiadványt a rajongók számára, vagy ez most még túl korai?
 
Apey: Hát mi egy nagyon egyedi dologgal készülünk, a negyedik nagylemezünkkel. Mi nem szoktunk single-öket kirakni, meg ilyesmi. 2017-ben jött ki a Hex, azóta felületesen dolgozgatunk a Lazaruson, ami a negyedik nagylemezünk lesz, és 2020 szeptemberében jön majd ki. Ez lesz a mi történelmünk során a legkevésbé befogadhatóbb lemez, és most még véletlenül sem szeretnék oda kanyarodni, hogy most elkezdjek előre ijesztegetni mindenkit azzal, hogy durvább lesz. Hanem egyszerűen most jelen pillanatban így hallgatva, nagyon nehéz, és nagyon sok mindenkinek nem fog tetszeni. Azok a radikalizmusok és kis tüskék, amik kijöttek az előző lemezeken, gyakorlatilag csak arról fog szólni. Ez egy klasszikus metal lemez lesz. 
 
Rockbook: Végezetül pedig: Ha egyszer a világon megszűnne a zene egyik pillanatról a másikra, mihez kezdenél? Lenne bármilyen B terved?
 
Apey: De várjál, megszűnnének a zenekarok is? Nincs zene többé? Nem lehetnék se promóter, se menedzser?
 
Rockbook: Pontosan.
 
Apey: Filmvágó szerettem volna lenni. Tényleg. A mai napig nagyon szeretem ezt, és sok kontentünket a mai napig én vágom össze. Édesapám is színész, szinkron színművész, úgyhogy ez a filmes világ az, ahol elindulnék. De inkább ezen a kreatív részen képzelem el magam. A lényeg az, hogy le tudjam foglalni az agyamat, hogy ne gondolkozzon meg beszéljen hozzám. Addig tök jól vagyok. 
 
Rockbook: Köszönjük az interjút!
 
Cetti
 
Fotók: Varga Csabi, Bodnár Dávid, Horpáczi Dávid
 
Ha éppen egy kiadós szőrperzselésre vágysz, de még nincs jegyed az Apey & the Pea szülinapi zsúrjára a Budapest Parkba, akadnak még jegyek!
 
Jegyárak:
 
Early bird: 2499 Ft (korlátozott számban)
Limitált elővét: 2999 Ft
Normál ár: 3499 Ft
 
Mastercard bal első terasz: 5999 Ft
Mastercard bal középső terasz: 5999 Ft
 
A Facebook eseményhez kattints ide!