Bejelentkezés

x
Search & Filters

Slipknot: .5: The Gray Chapter (2014) lemezkritika

.5: The Gray Chapter. Ezzel a címmel látott napvilágot a héten a SlipKnot 5., és egyben legújabb stúdióalbuma, amire nagyon kicsivel több, mint 6 egész évet kellett várni. A lassú és egyben pörgős, de mégis komor és halálos hangulatú album éppen a maszkosok ízes világa, de, hogy mégis mennyire sikerült összehozni egy olyan korongot, amire azt akarták, hogy az egész világ odafigyeljen…hát lássuk.

Jómagam A Vol. 3 (The Subliminal Verses) megjelenésének évében cuppantam rá a ’knot-ra, és azóta nem is igazán tettem le, mert bíztam bennük az utolsó pillanatig. Igaz, hogy az All Hope Is Gone nem tett bennem akkora benyomást, mint mondjuk a SlipKnot vagy az előbb már említett Vol. 3 album, de amióta megjött a bejelentés Corey-tól, hogy dolgoznak már, azóta forgott az agyam, hogy milyen is lehet majd…de menjünk vissza egy kicsit az időben…

Az egész ott „kezdődött”, hogy február 28-i dátummal elsötétedett a SlipKnot facebook oldala, és az emberek fejében világossá vált, hogy készül valami, amire Corey-ék is készen álltak már…és nagyon hosszú (körülbelül fél éves csend után) életjelet adtak, és kikerült 1-2, - hogy is mondjam – SlipKnot-os kép, és jött az új logó, ami nekem nagyon bejön. Ezt követően pedig jött a rajongók által nem túlságosan kedvelt hír – ami mindig a mai napig ugye tisztázatlan – miszerint Joey és a zenekar útjai elváltak. De Én még ezek után is bíztam Bennük… És itt már lehetett arra számítani, hogy lesz valami új ebben a dologban, de azért a régi suli is megmarad. És nem sokkal ezek után jött az első új dal, ami még nem a hivatalos kislemez dal volt, a The Negative One. A megjelenés után Corey ezt mondta a dalról:

"Az emberek nem tudják, mire számítsanak tőlünk, és mi valahogy bírjuk ezt. Az a klassz - és a minap valaki másnak is ezt mondtam -, hogy ez nem az első hivatalos kislemezdalunk az új lemezről. Ez csak amolyan ajándék a rajongóknak. Azt akartuk, hogy hallják a lemez egy részletét. Az igazi kislemez pár hét múlva jön ki és az teljesen más lesz. Dallamosabb, de komor is, erőteljes. Valami más. Az emberek elhajítják majd az agyukat, amikor meghallják.

A The Negative One-ban ott van a lélek.

Az bejön, hogy nagyon-nagyon hasonlóak a reakciók. Eleve bírják azt a tényt, hogy valami Slipknot újdonság. Azt is bírják, hogy olyasmi, mint amikor a régisuli találkozik az újjal. Érezni a dalban a korai cuccaink őrületét, de azt is, hogy lezajlott azóta egy fejlődés. És valahogy ezt is céloztuk be, érted?

Emlékezz csak, azt mondtam, hogy olyasmi érzetű lemezt szeretnék, mintha az Iowa és a Vol. 3 keveréke lenne, és azt hiszem, hogy ezt is valósítottuk meg.

De várj csak, amíg meghallod a teljes albumot, mert a sztori annyira mély és annyira őszinte, meg annyira őrült, hogy az emberek az eszüket fogják veszteni tőle."

Ez után jött az eredetinek szánt kislemez dal, a The Devil In I, aminek teljesen más lett a hangzása.

Ezek után még kikerült jó pár szám, és tisztán hallani lehetett, hogy teljes mértékben bejött az, amit Corey mondott (mondjuk jó, hogy bejött, hiszen ő az énekes), hogy az új lemez az Iowa és a Vol. 3 lemez keveréke lesz.

 



És végül eljött az igazság pillanata, amikor is október 21-én kikerült a maszkos fiúk kezei közül az a „szürke fejezet”, ami az elmúlt 6 év szenvedését, örömét, és minden érzelmét besűrítette 16 metál eposzba, hogy a rajongók – avagy maggots-ok – tudomást szerezzenek arról, hogy mi is történt 6 év leforgása alatt…

A lemezt a XIX. szám nyitja, amit egy nyitó beszédnek is tekinthetünk, nem igazán zene, inkább egy kis „Sid-es” – úgymond – zaj kíséretében.

Ez után pedig következhet a jól megérdemelt hallójárat rombolás, amit Corey-ék leginkább ünnepélyes keretek között tapsolnának végig…na, de ezt majd a koncerten, fordított felállásban…

Szóval, jöjjön, aminek jönnie kell…

Sarcastrophe. Amit egyáltalán nem siettek el a srácok, nehogy a végén váratlan szívinfarktus legyen a vége…szépen apránként adagolva a dobot, a gitárt, majd pedig Corey üvöltését, mert ugye az sem hiányozhat…és persze az elektronikai alap sem maradhat el, mert attól nem lehet a Slipknot a Slipknot. Szóval kezdősnek egy erőteljes, torokszaggató, és éppen visszafogott dalocskát kapunk.
Kezdésnek pont, hogy megteszi.
 


Utána az első személyes kedvencem Az AOV, a közeledő eredeti erőszak, amitől az a bizonyos libabőr is előjött a karomon…a hamisítatlan, földbedöngölős cucc, ami az új dobossal is eszméletlen hangzást ad az egésznek, a duplázás is nagyon ott van…nem tudom azt rá mondani, hogy bármelyik eddig kiadott Slipknot dalhoz hasonlít, de mégis szerintem nagyon ott van, mindenhogyan. És persze itt van az első csavar is, amikor már azt hinné az ember, hogy ennyi volt a jóból, akkor a fülébe röhög a gitár, és örömmel hallom, hogy kapok még ebből a nedűből. Örül a szíven és a fülem… Külön tetszik még az is, hogy tiszta ének is van benne, mert valahogy még karakteresebb így az egész hangzás, és nem mellékesen imádom Corey tiszta hangját (is). Szóval na…
 


Aztán jön a már hivatalosan is kislemez dalként kihozott The Devil In I. Sokkalta komorabb, érzelmesebb és mélybe taszítóbb dal. Itt inkább a lassú tempók diktálnak, de mégis azt mondom, hogy ez ettől lett ennyire vad, és szétcincáló. Itt inkább a lélek az, amire akartak hatni, nem is a fülre. Persze nem maradhatnak ki a zúzós riffek sem. Mert azért na…főleg a vége…jujjjjj… Mint egy kis könyv, de komolyan. És ez lett az első olyan klip is, ahol megjelennek a tagok is az új maszkokban, ahol annyira nagy érdemi változás nem történt, kivéve Corey-nál, akinek teljesen új maszkja lett, illetve előjön a 2 új tagnak a maszkja is.
 


Az .5 számhoz érve jön egy kicsit lassítás, már ami az elejét illeti a Killpop-nak. Kicsit megijedtem itt, amikor láttam a számlistát, és elolvastam ezt a címet, aztán megnyugodtam, hogy nincs benne semmilyen pop. Nem mondanám megszokott számnak, ha nem róluk lenne szó. Igazi változó típusú szám, amiben van minden…visszafogott, és rendesen kiengedett hangok, és talán először a lemezen idáig egy Mick szóló, ami nem lett túl hosszú, de cserébe kapunk egy földbedöngölő véget, ami után nincs idő, hogy magunkhoz térjünk, mert….
 


…mert jön egy újabb, kicsit érdekes (ezt a kicsit katonás ritmust hallgatva), de pont ettől fülbemászó zenés cucc, amit a Sceptic-től kapunk meg. Kicsit a dalamosabbik és az agymosósabbik dalokból kapunk még1-et. Nem hagyják, hogy egy másodpercre is pihenjünk, mert kell a figyelem…hát, akkor figyelmesen hallgassuk végig ezt a prózai művet is…
 


És minél jobban bele-belemegyünk ebbe az fejezetbe, kezd felszakadni, azaz elmúlt féltucatnyi év, ami elhaladt mellettünk, mit sem tudva abból, hogy mi van a fiúk lelkében…és érzem azt a dühöt, de egyben energiát és akarást, hogy ők bizony nem azért csinálták meg ezt, hogy utána ne akarjunk beszélni róla…

…ugyanis van még miről, mert itt van a következő szám, ami a Lech névre hallgat, és ez is rendesen próbára teszi a fülünk álló képességét, mert van itt minden, ami fül és léleknek ingere. A szám közbeni lassítások, tiszta ének, torkot nem kímélő sátáni üvöltés, és gyors váltások, és nyakizmot nem kímélő duplázó – gitár kettős…fáj. De nem a fülem, mert ténylegesen visszatértek a régisulis SlipKnot hangzáshoz, amit élvezet hallgatni…és az aranykezű gitárosok, és dobos.
 


Ez után pedig jön, amit soha senki nem akart, de mégis meg kellett lépni, már csak a tiszteletadásból kifolyólag is…elbúcsúzni egy olyan embertől, aki a SlipKnot család teljes körű tagja volt, ő volt a csapat szíve és lelke…Nyugodj békében Paul Gray, és szóljon helyettem inkább a Goodbye…

 

De nem szabad lehervadni, mert a zenekar sem tette…jöjjön az egyik kedves barátom kedvence, a Nomadic, és a szavaival élve: „a Nomadic introja megvett kilóra”, és ténylegesen, utánozhatatlan téma, és előadás mód. Igazi Iowás, „megmutatjuk, hogy a mi a f*szt tudunk”… Bár kicsit bulizós szám, de inkább igaz koncertre való, közönséget megtáncoltató szám…
 

Majd jön egy kis pihenés, főleg a fülnek, körülbelül 50 másodpercig, eddig bírják ki a fülhallgató másik oldalán a fiúk, hogy oda ne pakoljanak egy kicsit. Árnyalatnyit „leeresztős” szám, de csak a tempójában, viszont nem is kell mindig, minden egyes számban 5 percig üvölteni és zúzni, és ez pont egy ilyen szám. Kicsit nyugisabb, párszor felpörög a fordulatszám, annak érdekében, hogy felejtsük el, hogy éppen mit is hallgatunk…na mit is…hát a The One That Kills The Least-et.
 

És akkor jöjjön még 1 igazán felvágós, darálós szám, szó szoros értelemben. A 3. számként a közönség elé tárt szám a Custer volt, és ahogy elkezdtem hallgatni a számot, bevallom őszintén nem tetszett…emiatt a tompa sípoló hang miatt. Aztán elkezdtem ezzel a track-el is megbarátkozni, és már eléggé bejövős. Főleg az idegbeteg „refrén” miatt, ami Corey egészen egyszerűen leegyszerűsített, és, ha nem ismernénk a SlipKnot-ot, akkor azt hinnénk, hogy valami idegbeteg, a fájdalmat imádó fasziról van szó (mondjuk, ez részben nem tudom, hogy mennyire van így). De inkább hallgassuk meg…Cut/cut/cut me up and fuck/fuck/fuck me up…
 


Majd a darabolós jelenet után jön egy…egy…SlipKnot szám. Amit, ha hallgattunk már Tőlük albumot elejétől a végéig, akkor nem lepődünk meg, ha van olyan szám a lemezen, amiben nincsen semmi gitár és dob, csak „zaj”, és valami mormogás…és nem túl hosszú. Ilyen kis átvezető…
 

Az egyetlen jelentősége a Be Prepared To Hell című számnak, hogy valójában megtudjuk, hogy mennyire akarnak felkészíteni minket a pokolra a srácok, és a másik pedig az, hogy ez alapján nevezték el a visszatérő turnéjukat a Prepared To Hell Tour-t…az utóbbi inkább lényegesebb..
 

És, ha mindezt átgondoltuk, akkor jöhet a legelső dal, amit a zenekar a nyilvánosság elé tárt, a The Negative One. Egy kis felvezetés után jöhet az agyhullámokat roncsoló, és a lelket megrontó – bár ez valakinél már mindegy – dallam, ami szintén eléggé darabolósra sikeredett…és külön tetszik az a kis dobszóló, alatta pedig az ének…nagyon pöpec…
Itt ugye voltak (talán célzott) találgatások, hogy ez a szám szól a közben a bandából kilépett/kirúgott Joey Jordisonról, de ebbe Én nem akarok beleszólni, inkább a – mindent közlő – dalszöveg meséljen helyettem…

 

Jöjjön az eredeti album (nem a bónuszdalos) utolsó fejezete, ami nem más, mint a If Rain Is What You Want címmel, ami méltó lezárása a lemeznek. Igazi elgondolkodtató szám. Nem kell figyelni igazán a zenére, hanem inkább a mondanivalóra Corey-tól. Mintha egy sötét füstfelhőben tapogatóznánk, hallva a halk, néhol hangosabb imáját, mintha azt hallanánk, hogy mennyire fájt is Nekik ez az elmúlt időszak…

 

…de, aki nem a „sima” albumot hallgatta meg, annak még adósa vagyok 2, azaz kettő darab zenével még, amiből az egyik az Override, ami – nem akarok nagyon hasonlíthatni – leginkább a Tattered & Torn-ra hasonlít, mint kezdés. De annál is inkább egyedileg folytatódik, mert azért van ott még feszültség, ahogy lehet is hallani, és rögtön egy éles váltás, dob és basszusgitár, és emellé társul Corey karcos hangja…és olyan a szám is…kis tüskés… És – ténylegesen – az album legvége, a The Burden, ahol kipréselik még magukból a maradékot a srácok, és lazának nem lazán, de inkább hevülten, és elégedetten lezárták az albumot.

Jó zenehallgatást, és remélem, hogy nektek legalább annyira bejön az .5 album, mint Nekem.

Köszönöm a figyelmet maggots!

 

5: The Gray Chapter dallistája

01. XIX
02. Sarcastrophe
03. Aov
04. The Devil In I
05. Killpop
06. Skeptic
07. Lech
08. Goodbye
09. Nomadic
10. The One That Kills The Least
11. Custer
12. Be Prepared For Hell
13. The Negative One
14. If Rain Is What You Want
15. Override (bonus track)
16. The Burden (bonus track)

 

Az album megvásárolható a Magneoton webáruházában ide kattintva.


Zorg
 

Címkék: 
slipknot