A Wall of Sleep a termékenyebb zenekarok közé tartozik. Az évezred elején történt megalakulásuk óta 5 nagylemezt készítettek, ami ha nem is rohamtempó, de egészséges mennyiség. A kezembe kapott korong 4 évig érlelődött, de ha ennyi kellett hozzá, hogy beérjen, akkor megérte a várakozás.

Az eddigi munkásságukat nem ismerem betéve, de azt tudtam, hogy a doom/stoner/southern irányából érkeznek, ami azzal adja fel a leckét a próbálkozóknak, hogy viszonylag egyszerűnek tűnő eszközökkel kell valami nagyon fogósat és fílingeset alkotni és az énekesnek is ott kell lenni a szeren. Egyben könnyű átesni a másik oldalra, ha túl modoros a produkció. Ami felkeltette a figyelmemet az az volt, hogy a korábban hallottakhoz képest begyorsultak, a nagyon doomos belassulásokat elhagyták és az új irány sokkal jobban illik Cselényi Csaba hangjához

A külcsín: A booklet tetszetős. A frontborító a most trendi fekete-fehér kézi rajz és bár első ránézésre kicsit zsúfolt, de elég aprólékos. Lehet böngészgetni a részleteket és úgy érzem nem lövök mellé, ha azt gondolom, hogy a rajzoló Guillermo Del Toro rajongó. Legalábbis van egy részlet, ami erre utal. A belső nem túl izgalmas, fekete alapon fehér betűvel a szövegek és egy fotó a zenekarról.

Az első egyben címadó dal máris kiegyenesített néhány kérdőjelet. Semmi erőlködés, csak lazán tolt fogós dallamok. A refrén dallama nagyon el van találva, viszont kell a hangerő hozzá, hogy tényleg működjön. Ez persze nem túl szomszédbarát. Nem mondom, hogy Csaba hangjától konföderációs zászlóba borult a látásom, de egyértelmű, hogy tud énekelni. Ráadásul érthetően, ami nem hátrány.

A Hey Annie a bevezetőt követve, már nem is annyira southernes, inkább egy olyan dögösebb Creed féle. Nem is tudom azt hova szokás besorolni, de az ugrott be elsőre.

A Twelfth-Night Fight már inkább stílus hű. A szaggatott gitártémával és az ének vezetésével, visszavéve a tempóból. A stílus rajongói biztos séróból mondanák a hatásokat. A gitárszólók minden számhoz hozzáadnak. Nem vagyok fanatikusa a gitárszóló intézményének, de ha ilyen jól vannak megírva, akkor csak tessék használni bátran.

Az első csúcspont a Reborn in the Daylight. Szép lassan, dallamosan kezdődik, majd a gitár riffekre rápakolnak egy 50 kilós súlyt. A billentyű ott vibrál szinte végig, Csabának is több tere van énekben. Pallagi Attila vokalizálása is sokat hozzátesz a dologhoz és egy eleve jól megírt dal, amire nem lehet nem bólogatni. Ez már talán közelebb van a progresszív, mint a southern metalhoz.

Ezt asötét hangulatot sikerül továbbemelni a The Last Decadeben, ami talán még jobban sikerült. Sőt azt hiszem ez a legjobb szerzemény a lemezen. A refrén simán elférne egy Symphony X számban, a gitárszólóval együtt. Igazi minőségi munka.

Sebességet váltunk a Burst Into Flames-szel. Ez viszont már igazi poros, karcos, kígyóbőrcsizmás, benzinszagú szerzemény, de a krómok azért csillognak. A Füleki Sándor - Kemencei Balás gitáros párost, gyakorlatilag bármelyik szám után citálhatnám egy dicsérethalmaz átadására, mert végig nagyon profin hozzák a fogós témákat.

A Behind This Wall megint egy lassabb szerzemény, de a gitártéma zakatolása mellett is megmarad a merengőssége. Mintha az előző motoros hőbörgés után kicsit üldögélnénk megfáradtan egy pultnál, hogy elgondolkozzunk a történteken. A dalszöveg is kellően lehúzó hozzá.

A Moon Street Lady már a fílingre megy, talán a leglazább szerzemény az albumon, de ez sem olyan túl vidámkodós, elég 70-es évek vége hangulata van, de nem jött át annyira, mint a többi szerzemény. Végig vártam, hogy na most jön benne valami rafinált téma, de nem jött.

A legsúlyosabb darab maradt a végére a Dusk Of Madness. A basszustéma is itt tűnt fel leginkább, hogy milyen szépen teszi a dolgát. Szövegét és a zenét tekintve is talán a legsötétebb szerzemény, nem mintha a többi nagyon vidám lenne. Erős zárótétel. És már a végére is értem a lemeznek.

Csupán 9 dal és alig több mint 40 perc, de tartalom nagyon sok van benne. Az, hogy az album jó lett az nem is kérdés, ezért nézzük mit lehet még pluszban kiemelni? Az ötletesség végig érződik. Nem csak a minimálisan elegendő témából épül fel egy dal. Bár az ének nem horzsol annyira, hogy egy az egyben emeljék át az albumot a következő Sons of Anarchy filmzenéjének, de bőven a magyar átlag felett lebeg. Ami pedig legjobban működött nálam, hogy a sötét, borongós, merengős témákhoz is bátran nyúltak, annak ellenére, hogy a zenei irány eltolódott a korábbiakhoz képest.A zenekar korábbi rajongói talán nem fogadják örömmel a változásokat, de nekem egyértelműen előrelépést jelent az új album.

vtb