Bejelentkezés

x
Search & Filters

„Stoner rock tiszta szívvel” Dungaree: 'Electric Altar' lemezkritika

Hol is kezdjem? A szegedi Dungaree nem ma kezdte a pályafutását, két kislemez (Climb Out Of The River és Final Yell) és egy debüt (Bipolar World) után itt van a folytatás az Electric Altar képében. Az lehet, hogy recenziónk tárgya közel 2 éve jelent meg, de hogy miért releváns alkotói szemszögből még mindig, azt hamarosan elárulom. Egyrészt, szerkesztőségünkbe temérdek feldolgozásra és leközlésre váró anyag fut be nap, mint nap, néha mi sem tudjuk nyomon követni, ki az aki, illetve mely zenekar az, ami véletlenül elkerülte a figyelmünket. A Dungaree legutóbbi albuma pont ilyen kategória, (és végre a radar zónámban van, köszönet érte Balogh Attila basszerosnak) másrészt a már említett zenei mondanivaló, beltartalom, ami miatt most írok róluk. 
 
 
A legfurább dolog, amivel szembesültem, bepattintva a korongot a lejátszóba, hogy kb. 24 (!) perces, ami mondjuk grindcore körökben már tömény nagylemeznek számít, drone-doom szcénában pedig egyetlen tracknek. De ez a 6 szám, akár hiszitek, akár nem, tökéletes formában tárul elénk, egész s kerek. 
 
A Sin Eater-rel nyit az Elektromos Oltár, László Gergely orgánuma még mindig a régi, ha kell hörögve karcol, ha kell, leénekli az égről a csillagokat is, a Holddal együtt. A dal elsőre totál Alice In Chains worship, koponyaszaggató fuzz és doom köntösbe bújtatva, a zúzós rész annyira odakúr, hogy csak csikorgatom a fogaimat, ha meghallom. A végén Horváth Zoltán (gitáros) szólója, pont annyit old a hangulaton amennyit szükséges, rövid és velős. Van rá egy elgondolkodtató videó is, melyet a B42 - D.I.Y.-os Takács Borisz rendezett.
 
 
A Mind Lord tipikusan Dungaree-féle romantikával felvértezett nóta, melyen aztán szép nagyot csavar a remek lüktetéssel megírt refrén, a dallamok belebújnak a füleidbe, s a grunge-os íz kissé kidomborodik, miközben Balogh Attila basszusgitárja gyönyörűen pulzál. Komolyan mondom, élmény hallgatni. A dalstruktúra ügyes, kezdi valami érezhetően megérinteni-megfogni a lelkünket… Vagy az agyunkban nyúlkál? Jó kérdés. Az End Of Time-mal folytatjuk a sort, ahol vészjósló kisugárzás csapdos bennünket, mely zsíros gitár riffek és ádáz basszus témák formájában ömlik a nyakunkba. Dencs Dominik feszesen, feeling-gel dobol, dinamikus játéka szerves részét képzi a Dungaree-nek. A Münchausen című dalba például olyan észrevétlenül csusszanunk át, mintha az End Of Time folytatása vagy zárása(?) lenne. Van benne kraft, southern doom málházással van keretbe foglalva, koncerten iszonyatos erővel üthet. Gergő vokáljai a 90-es évek cipőbámulós korszakát idézik, néhol még finom pszichedelikus hatások is megbújnak. Érdekes ez amúgy, mert minél többet hallgatom az Electric Altar-t annál jobban tetszik és annál több részlet bontakozik ki előttem. A végére konkrétan beszippant a lemez. Nem kell azért megijedni, nincs túlbonyolítva-túlmisztifikálva semmi, ez tiszta szívű stoner rock, méghozzá a legjobb fajtából. A Mad God refrénje is megér egy misét, óriási lett, úgy ahogy van, epikus. Biztos beugrott a Queens Of The Stone Age is egy-két cigarettára hozzájuk, de a Dungaree szerintem mindig a saját útját járta. Közben figyelem a perceket, tekerem fentebb a hangerőt és már a záró track pörög, a Witch Island. Számomra abszolút kedvenc, a Sleep-et, High On Fire-t idéző gityó és basszer témák brutálisan kikefélik a fejedet, a dal lüktetése erőteljes headbangelésre késztet, aztán jön a kiállás és kettéhasad a bipoláris világ! Sűrű pszichedéliában úszunk lassan, alattomosan, kimérten riffelve a végkiteljesedésig, ahol a hangok az ősi szellemvilágot idézik, Gergő éneke távoli s szertefoszló. Messzibe révedünk, gondolataink a zenével együtt tovaszállnak. Az oltár előttünk áll, a lemezjátszón a bakelit pedig csak forog, csak forog, csak forog, forog…
 
 
Amikor legelőször hallgattam az albumot, nem tudtam kibékülni a hangzással. Olyan mintha minden egyes szám más hangképpel készült volna. Majd a sokadik ismerkedés után bontakozott ki csak előttem a koncepció: a daloknak külön-külön, erős karaktere van, de egy fix szál mentén futnak, egyben érdemes hallgatni őket és akkor teljes a kép. Ez leginkább az utolsó tracknél derül majd ki, de így is tele van a lemez earworm-ökkel, napok múltán is azt vettem észre magamon, hogy, dúdolgatom a refréneket. (Úgyhogy az írói vénára nem lehet panasz, mindenki remekül teljesített!) Amúgy a lemezt a londoni Toe Rag Studios-ban vették fel, Liam Watson hangmérnök és producer segítségével, aki olyan csapatokkal dolgozott már együtt, mint például a Madness, Tame Impala vagy az Electric Wizard. 
 
Még a külcsínről pár szót: roppant ízléses a lemez megjelenése, a frontborító igazán rendkívüli lett. Részletgazdag, aprólékos munka, melyet Mihai Manescu-nak köszönhetünk. A logófrissítés is kifejezetten jót tett a zenekarnak, nekem sokkal jobban tetszik, mint a régi és jobban is illik hozzájuk. Időközben történt azért némi változás a felállásban: Dencs Dominik (dobos) helyét végül Makai László (Lazarvs) vette át, ha minden igaz, idén ősszel, új, friss anyaggal fognak jelentkezni!
 
Dungaree 2020.
 
Elérhetőségek: Honlap, Facebook, Bandcamp
 
Lupus Canis