Szó szerint elszabadult a pokol a Mayhem és a Vágtázó Halottkémek budapesti koncertjén (koncertbeszámoló)
Mayhem, Vágtázó Halottkémek - 2024.09.04., Barba Negra Red Stage
Nekem ugyan a Vágtázó Halottkémek és a Mayhem tökéletesen összepasszol, a lelkem ugyanazon rekeszében tárolom őket, de ahogy a csepeli HÉV-en a Barba Negra felé utazom, és a festett arcú blackmetálosokat nézem, nem vagyok biztos abban, hogy ők is VHK-rajongók, sőt még abban sem, hogy egyáltalán tudják, mi az a VHK.
És a sejtésem beigazolódik: mikor a sámánpánk legendái színpadra lépnek, a metálarcok tovább iszogatnak az udvaron, Grandpierrék negyedház előtt tolják, kicsit halkan, kicsit fáradtan, kicsit szürkén. Életem első komolyabb koncertje egy szegedi VHK volt, azóta néhányszor láttam már őket, tudom, hogy ennél jóval többre képesek, olyan hangulatot tudnak csinálni, hogy a közönség barlangrajzzá változik, és megküzd a mamutokkal, de most csak halovány árnyéka önmagának a banda, pedig a sámán nagyon veri a dobját (ilyen fickók foglalták el a Fehér Házat, mikor Trump megbukott), Grandpierre is úgy ugrál, sikít, vonaglik, mintha nem 73 éves lenne, de valahogy nem jön át a fíling. (Itt jegyezzük meg, hogy a világ három biológiai csodája: Mick Jagger, Keleti Ágnes és Grandpierre. Amit ez a csávó művel a színpadon, az fantasztikus, senki nem mondaná meg, hogy egy nyugdíjas csillagász jövedelemkiegészítését látja.)
A halottkémek lenyomnak csaknem fél óra álmosító show-t, már indulnék sört inni az udvarra, amikor hirtelen csoda történik. A Mayhem (és a Tormentor) frontembere, Csihar Attila feljön a színpadra, beáll Grandpierre mellé, erre a metálosok az udvaron eldobnak kaszát-kapát, és beözönlenek a terembe. A Hunok csatája akkorát szól, hogy a fal adja a másikat. A második sorban pogózom végig. Két világszintű sámán tombol fent a világot jelentő deszkákon, fantasztikus az összhang, Attila király serege átlovagol rajtunk, nincs kegyelem, a barbárok áldozatai leszünk. Aztán Csihar távozik, de a VHK mindvégig jó marad, talán csak az kellett nekik, hogy a közönség szeresse őket. És most már szeretik is őket, az Aláírhatatlan történelem és a Halló mindenség úgy szól, mint az állat, elsöprő az élmény, sokadjára is a hatásuk alá kerülök.
Ebből is látszik, hogy megöregedtem, vén boomer vagyok, hiszen egy 40 éves zenekar koncertjére érkeztem, ahol az előzenekar egy majdnem 50 éves banda. El is szégyelleném magam, hogy a szociális otthonba nem hoztam banánt, de nincs erre időm, mert a norvég black metál szeánsz máris elkezdődik, Csihar Attila újra a színpadon, indul a zúzás, szó szerint elszabadul a pokol. A gyömbéres Borsodi sört (betyárszar) kitépi kezemből a hangerő, a fekete szertartás kezdetét veszi. A zenekar mögött hatalmas vászon, ahol olykor a zenének hangulati kíséretet adnak a képek (jaj, csak a szokásos: koponyák, poklok, szenvedő Jézusok, pengék, fegyverek, vér, háború stb.), hol pedig a banda történetéből villannak fel képek, élő és halott zenészek a múltból. Mert ne felejtsük el, hogy a Mayhem történetében volt egy időszak, amikor már az is vidám vasárnapnak számított, ha aznap senki nem gyilkolt meg senkit a bandában.
A műsor tulajdonképpen három nagy egységre bontható. Az elsőben pokoli esztrádműsort tekinthet meg a közönség retrospektív jelleggel. Két nehézbombázóval nyitnak (Malun, Bad Blood) a legutóbbi (2019-es) Daemon című lemezről, aztán szépen lassan megyünk vissza az időben az 1997-es Wolf’s Lair Abyss EP-ig. A hangosítás csudás, a színpad vörös fényben úszik, Csihar Attilát pedig a Jóisten (akarom mondani, a Sátán) is szereplésre teremtette, fantasztikus a színpadi jelenléte, kitölti a teret, ahogy mondani szokás. Miközben kötéllel mászkál vagy feszülettel lövöldözik, az jár az eszemben, hogy ő a black metal Till Lindemannja. Hihetetlen sokrétű ez a zene, nem a szokásos monoton és unalmas ördögűzés. A fájdalom, a kín, a reménytelenség, a pokol nyomasztó zaja alól folyamatosan előkéredzkedik a dallam öröme, a mennyország sejtése – a sűrű tempóváltásoktól szétfeszít minket a világ paradoxonokra épülő természete. Csihar mindeközben nem kvaterkázik a magyar közönséggel, nem sírja el magát két nóta között, nem sztorizik, csak nyomják a pokoli melót, nem adnak, de nem is kérnek kegyelmet. Csihar nagymester precízen celebrálja a fekete szertartást.
Rövid videóvetítés következik a banda (vér)zivataros éveiből. (Dead, az énekes 1991-ben lett öngyilkos egészen extrém körülmények között, Euronymous, a gitáros talált rá a hullára, lefényképezte, később ez a kép szerepelt a Mayhem Dawn of the Black Hearts című félhivatalos koncertalbumán. Két évvel Dead halála után Varg Vikernes, a basszusgitáros Oslóban 23 késszúrással meggyilkolta Euronymoust.) Elolvassuk Dead búcsúlevelét, régi fényképeket nézegetünk, majd következik a műsor második része, melyben a Mayhem máig leghíresebb, mindenki által ismert lemezéről (De Mysteriis Dom Sathanas, 1994) játszanak el 5 számot (Freezing Moon, Life Eternal, Buried by Time and Dust, De Mysteriis Dom Sathanas, Funeral Fog). Hátborzongató a teljesítmény, bakelitminőségben tolják a klasszikus LP-t, aminek érdekessége, hogy mind Euronymous, mind Varg Vikernes (tehát az áldozat és a gyilkos) hangszeres játéka is hallható rajta. (Hellhammer, a zenekar egyetlen túlélője ugyan megígérte E. szüleinek, hogy újra rögzíti az akkor már börtönben ülő V. basszusjátékát, de aztán jól átbaszta a szülőket, és így jelent meg a lemez.)
A nosztalgiázás a hangverseny harmadik részében sem marad abba, de hát miért is maradna, hiszen ez egy 40. szülinapi parti. Csihar balra el, és a zenekar az első dobossal (Kjetil Manheim 1984–1988) és az 1986-os énekessel (Messiah, vagyis Eirik Norheim) egészül ki. Messiah csupán egyetlen koncerten játszott a zenekarban, de az 1987-es Deathcrush EP-n három dalban is énekelt. Így aztán most a Mayhem (h)őskorszakából következnek nóták, olyan felejthetetlen klasszikusok, mint a Pure Fucking Armageddon vagy Necrolust. Messiah persze az idők folyamán se fiatalabb, se karcsúbb nem lett, de legalább a haja sem lett több. Egy alulmozgásos kopasz hentes áll a színpadon, mint a cövek, de úgy hörgi el a banda kölyökkorának nagy slágereit, hogy az méltó befejezése a bulinak.
A mától eljutottunk tehát a kezdet kezdetéig. Csihar még feltűnik utoljára és közli, hogy „kibaszott negyven év”, én még iszok egy gyömbéres Borsodit, tényleg borzalom, mellettem a pultnál a haver elmeséli, hogy a Mayhem trailerét Isztambulban feltörték, és Csihar csak Bukarestben jött rá, hogy nincsenek meg a cuccai, úgyhogy ezek a ruhák, amiket most láttunk, vadiúj, improvizált jelmezek. Én meg azt mondom, hogy elmebeteg, aki ezt a koncertet kihagyta, a Csihar-Grandpierre-duett örök élmény volt, a Mayhem pedig bebizonyította újra, hogy negyven évének ellenére sem lett múzeumba való ócskaság. Sokkal inkább egy mindig megújulni képes banda, aki a klasszik black metaltól eljutott egyfajta művészi extrém zenéig. Grandpierre-t és Csihart hallgatva-nézve az embernek óhatatlanul eszébe jut: lehet, hogy fociban, egészségügyben, GDP-ben, tömegközlekedésben vagy oktatásban nem tartozunk a világ élvonalához, de sámánpánkban és black metalban mi vagyunk a királyok!
A Mayhem setlistje:
Set 1.:
01. Malum
02. Bad Blood
03. MILAB
04. Psywar
05. Illuminate Eliminate
06. Chimera
07. My Death
08. Crystalized Pain in Deconstruction
09. View From Nihil
10. Ancient Skin
11. Symbols of Bloodswords
Set 2.:
12. Freezing Moon
13. Life Eternal
14. Buried by Time and Dust
15. De Mysteriis Dom Sathanas
16. Funeral Fog
Set 3: w/ Manheim and Messiah
17. Silvester Anfang
18. Deathcrush
19. Necrolust
20. Chainsaw Gutsfuck
21. Carnage
22. Pure Fucking Armageddon
The Black Taylor
Fotók: Béres Máté
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
