"Szörfözés az idegennel" - Joe Satriani koncertbeszámoló: 2023.04.10., Barba Negra Red Stage
Joe Satriani – 2023.04.10., Barba Negra Red Stage
Ideért nagy nehezen, néhány időpontváltoztatás után ez a csodálatos, „Gitármágus” ember is, végre. Vele is kitolt a covid, 2020 óta tolták már többször a koncertdátumot. Így cserébe dupla lemez bemutatóra sikeredett a mostani mutatvány. Látszott rajtuk is a színpad öröme, hogy újra játszhatnak a szép számban összegyűlt nagyérdeműnek. Talán csak akkor lettek volna többen, ha mondjuk a két nappal későbbi Steve Vai bulival összekötik a szervezők Joékat egy közös koncertre (G2!?). Szép lett volna…
De így sem kellett csalódni a már a 66.-at taposó „Mesterben”. Ott van még minden hang, apró rezdülés a kezeiben, ha nagyon koncentráltan is, de kicsalogatja az összes tekerést, és futamot az ujjaiból. Csupa mosolygos arc volt a nézőtéren, az a pozitív életérzés és harmónia áradat, amit ő tud csak átadni a hallgatóságnak, az valami hihetetlen. No meg, ha élőben pengeti azt el nekünk…
Az előző lemezről, a Shapeshiftingről volt a nyitány „Nineteen Eighty”, utána két elszállósabb nóta érkezett az új albumról „Sahara”, és a címadó „The Elephants of Mars”. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a hangzás nagyon nem volt a topon, kicsit összemosottan, kásásan szolt a cucc. Hogy visszarántson mindenkit a ritmusba, az „Ice 9” hengerelt egy kellemeset. A hangulatokkal is nagyon jól bánik Joe, a dalok összeollózásánál figyel arra, hogy a mérleg nyelve középen mozogjon, kicsit engedi a bulit a tempósabb zenék felé, aztán visszahúz a gyeplőn, hogy a lassabb, az érzelmesebb, vagy akár az elvontabb témái jó kémiai elegyet alkothassanak a nézőknek, mindenki érezze jól magát, és megkapja, amiért eljön egy- egy bulijára. Az első félidőbe az új albumról még két dal érkezett, az olyan remekek mellet, mint a „Flying in a Blue Dream”, a „Crystal Planet”, vagy a „Summer Song”. Látványban nagyon egyszerű, kulturált fényeket használtak, azokat megerősítve a muzsikus urak mögötti kivetítőn majd minden nótához volt valami képi világ kiegészítésnek. Ha nem az aktuális szám klipje ment, akkor vagy kis hangulatos videók, vagy valami egyszerűbb kis rajzos-digitális montázs mozgott a háttérben. Nem voltak hatalmas megfejtések a zenélésben, a dalok szépen sorjáztak egymás után a hozzá értő kezekből, de azért a régebbi darabokban ott van a spiritusz, azok rendesen beindították a közönséget. Az első félidő 70 perce gyorsan elszaladt, mert már itt is olyan válogatást kaptunk az új zenék mellé, hogy elégedetten dőlhettünk volna hátra a képzeletbeli bársony foteljeinkben.
Első felvonás:
01. Nineteen Eighty
02. Sahara
03. The Elephants of Mars
04. Ice 9
05. Thunder High on the Mountain
06. One Big Rush
07. Blue Foot Groovy
08. Flying in a Blue Dream
09. Spirits, Ghosts and Outlaws
10. Faceless
11. Crystal Planet
12. Summer Song
Negyedóra szünet következett, mindenki tette a szükségeset, ha sör, akár egyéb, lehetett készülni a második etapra.
A másik rutinos öreg, a dobos Kenny Aronoff csalogatta vissza a publikumot, egy laza kis szólóval. Furcsa volt nekem a figura, mert nagyon kemény, amit még így hetvenesen is elkalapál, atom kondival, és végig valami gyermeki mosollyal és elánnal teszi azt, de én egy kis finomságot azért hiányoltam a dobolásából. Utána az „Energy”, és ismét egy új dal, az „E 104th St NYC 1973” következett”. Ebben a műsorrészben még szerteágazóbb zenék érkeztek Joéktól.
Kenny Aronoff
Volt teljesen elborul billentyűs szóló a legújabb tagtól, az auszi Rai Thistlethwayte-től, valami funk/electronic/jazz/rock hangáradat zúdult ránk, érdekesen, figyelemfelkeltően, torzítva. Eredeti a figura, az biztos. Ő, egyébiránt ha nem a billentyűkön, akkor gitárokon kísérte Satrianiékat. Azt nem mondom, hogy rabul ejtett a játéka, de nagyon unikális és egyedi a fickó, azt teljes biztonsággal állítom.
Rai Thistlethwayte
Aztán itt volt egy jó Bryan Beller basszusokon, ő is szintén kapott helyet kis szólókkal-dalbetétekkel, és aki nagyon komoly munkát végzett végig a bulin. Csak hát az elődök oly sok extra hangot tettek anno az alapokba, amit ő másképp szólalta meg, hogy kicsit haloványabbnak tűnnek azok a régieknél, de ez legyen az én véleményem. Sajna a technika sem volt a barátja, mert az tény, hogy a második félidőben már érthetőbben szólt a basszus a hangfalakból, de igazán az utolsó harmadra javult fel az ő hangzása is. Kicsit a dobok is lehettek volna organikusabban illesztve végig a gitárorgia alá, nyersen, csattanósan lettek kihegyezve a füleknek.
Ebben a második részben az előző albumról kaptunk egy kis dalcsokrot, „Ali Farka, Dick Dale, an Alien and Me”, „Shapeshifting”, „Teardrops”, amelyek megkapták a kellő figyelmet és tapsokat, de hát a mindenki lelkében nyomot hagyó klasszikusok elvitték ismét a pálmát, „Always With Me, Always With You”, "Satch Boogie”.
A ráadásban aztán még megénekeltette a közönséget a „Crown Chant"-tel, és végül szörfözhettünk egyet az idegennel. Kerek volt a program, bár mindenkinek nem lehet megfelelni ennyi lemez, és ennyi jó dallal a tarsolyban, valamit mindig hiányolni fognak a népek.
Második felvonás:
13. Drum Solo
14. Energy
15. E 104th St NYC 1973
16. Keyboard Solo
17. Cool #9
18. Ali Farka, Dick Dale, an Alien and Me
19. Shapeshifting
20. Teardrops
21. Luminous Flesh Giants
22. If I Could Fly
23. Always With Me, Always With You
24. Satch Boogie
Ráadás:
25. Crowd Chant
26. Surfing With the Alien
De kicsit visszatérve a gitárjáték, az valami csoda volt az elejétől a végéig. Öröm és boldogság, ahogyan megszólaltatja a hangokat Joe, van benne rengeteg kütyü is, de azok semmit nem érnének, ha nem ilyen hozzáértő kézből szakadnának fel. Számomra, és gondolom, sokaknál szintén az ő gitárjátéka lehet a legérthetőbb, legbefogadhatóbb a „Gitáros Hősök” közül. Szinte minden top nóta elhangzott, de az új albumról is szépen szemezgettek. Számomra nagyon kedves szerzemények is beépültek a műsorba az alapvetések mellé (Crystal Planet, Cool #9, Luminous Flesh Giants), és ez is emelte nálam az est értékét. Kiváló szórakozás volt így a négynapos hétvége lezárására ez az instrumentális gitármuzsika, amelyet Joe Satriani, és a zenekara előadott nekünk, és lássuk be, van még mindig létjogosultsága a közönség szemében, füleiben is ennek a műfajnak. A jelen lévők meg életkorban az 5 évestől a hetven plusszig szaladtak szerte a skálán, és ezt is megnyugtató volt látni, hogy nem csak a mai modern gitározás kell a népnek (egyébként számomra is sok kiváló előadóval megáldott művésztérről van szó), hanem számít még a muzikalitás, a megkérdőjelezhetetlen, szerteágazó zenei alkotás is. Én örülök, hogy láthattam, a még most is remek formában pengető Joe Satrianit.
Köszönet a Concertonak, mint szervezőnek, és a Barba Negrának! Felejthetetlenre sikerült ez az este is...
Rici
Fotók: Barba Negra, további képekért klikk ide!
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
