Bejelentkezés

x
Search & Filters

„Unalomorgiába fulladó bőrözgetés vagy kortalan szerelemzene?” - Red Hot Chili Peppers: 'Unlimited Love' lemezkritika



Álljunk meg egy szóra, de inkább kettőre! Ez a gondolat vibrált bennem, amikor recenzió alá került a Red Hot Chili Peppers - Unlimited Love című új albuma. Ugyanis kifejezetten ritka jelenség, amikor egy szenzációs sikereket elért, mainstream banda 17 számos, 73 perces hanghordozóval jön ki, alternatív funk rock műfajban meg főleg.
 

 
Jelenleg az alábbi „magyarázatok” lehetségesek (természetesen csak fikciózok, mindenki maga döntse el mit lát bele ebbe) tehát: 
 
- „Ontjuk magunkból a témákat, nem elég nekünk a 45 perc, legyen giga - mega hosszúságú az anyag, kit érdekel? Azt csinálunk, amit akarunk! We don’t give a fuck, man!
 
- Koncepcionálisan akarnak lezsibbasztani bennünket, mindenki azt hiszi, hogy: „Ez most haverom a magnum opus, a tuti buli, a csúcson vagyunk, k*rvára érezzük, b*aszottul egyben vagyunk, hidd el haver, 2 cd-t is megtöltünk neked akár, kimaxoljuk a játékidőt, vágod.”
 
- Lehet akár öncélú bohóckodás, mert „én megtehetem” alapon zenélek, bele az éterbe, úgyis lehozza valamelyik világi monstre kiadó, van nevünk, így is dől a lé befelé, minek aggódjak… hova? (Fotelban hátra dől, füst lassan kifúj.)
 
- Minden kiadói nyomásra történik, nehezen burkolva, de totál izzadságszagúan. Unalomorgiába fulladó bőrözgetések közel 80 percen keresztül. Pár bevált slágerrecept és már kész is. Kajálni fogják.
 
- „Egészen egyszerűen így alakult, ez a soron következő cuccunk haver, amúgy sem írtunk új számokat a 2016-os Getaway óta, szeresd vagy gyűlöld, mi vagyunk a RHCP és pont. Ja és a java még hátra van. Béke!”
 
 
Az Unlimited Love a jövőre 40 éves korát taposó RHCP 12. sorlemeze és miközben hallgatom, az az érzésem támad, hogy ezt (mintha) szándékosan (csak) a rajongóknak csinálták (volna). Nem egy Californication, nem egy One Hot Minute, sem egy Blood Sugar Sex Magik. (Oké ne legyenek ilyen szintű elvárásaink, haladjunk a korral.) Irreális hossza ellenére rejteget azért meglepetéseket. A Josh Johnson szaxofonossal és Nathaniel Walcott trombitással készült Aquatic Mouth Dance például pont ilyen. Zseniális dal, finom jazzbe hajló hangulata miatt fogott meg, de a nyitó Black Summer, a funkos Here Ever After és a kissé szokatlan Not the One is teljesen rendben van, igazi Chili-s pillanatok, friss termés. A „mélyrepülés” a Poster Child környékén gyűrűzik be, egyszerűen leáll a lemez, átmegy az egész belazulós chillbe, semmi felkavaró vagy izgalmas nem történik. Amolyan rezignált feelingbe oltott easy listening, fekve a kanapéról. Ez körülbelül kitart a These Are the Ways-ig, amiben John Frusciante (tőle szokatlan módon, de mindenki nagy örömére) karcosan oda – oda pengetget, élőben tuti szakíthat ez a nóta, ráadásul Chad Smith sem kíméli a cájgot. Aztán megint a seggére ül a lemez, kb. a felénél járhatunk, a fura Whatchu Thinkin’-ben ismét Frusciante ment meg bennünket az unalomtól, gyönyörű gitárszólót kanyarít a szám végére. Robogunk tovább ugyanezzel a lírai sebességgel, a White Braids & Pillow Chair negédes cowboy-románcba csúszó része előtt értetlenül állok. Ez van. A One Way Traffic is lehetne erősebb, maróbb, vaskosabb a RHCP képzeletbeli Scoville – skáláján, nem rossz amúgy, Frusciante itt is brillírozik. Nélküle és Flea nélkül biztos vagyok benne, hogy elvérezne az Unlimited Love, ők ketten ugyanis elviszik a hátukon a produkciót.
 
 
Apropó Flea! Ki kell még emelnem John mellett basszeros barátunkat, bődületes, amit játszik, és ahogyan játszik. Sokszor az volt a flashem mintha Jaco Pastorius-t hallanám ki a témái közül, a hatása / szelleme biztosan ott lebeg. Kellemes párhuzam! Főleg a már említett Aquatic Mouth Dance-ben. A hangzás amúgy tökéletes, csodaszépen hallani mindent és mindenkit. Rick Rubin nem véletlenül lett szakmáján belül az egyik legjobb és legkeresettebb producer. Chad Smith (dobos) pedig hozza pontosan az alapokat, mint mindig, ahogy Anthony Kiedis (énekes) is. Semmi különös vagy különleges, hogy őszinte legyek. Az utolsó pár számban tovább finomkodnak a fiúk, talán kezdem értékelni az Unlimited Love-ot, mintha kezdeném érteni és érezni, hogy mit ad ez az album. De! Mint amikor az amatőr fociban magyarázkodnak a futballisták, hogy miért játszanak ennyire ergyán: „gyenge kezdés után erős visszaesés, nem tudom mi lehetett a fiúkkal, csak úgy passzolgattak, kicsit meg voltak szerintem zavarodva és szemükbe sütött a nap”, nos, talán valami hasonló lehet a RHCP-el is. Valahogy más irányba összpontosultak azok az energiák. Örülünk, hogy velünk vannak, örülünk, hogy szintén ügyes Josh Klinghoffer után Frusciante (gyémánt kategória a fickó) harmadszorra is a zenekar tagja, k*rvajó, hogy új anyag készült vele, de ennél tovább valami miatt nem megy a történet. A záró, akusztikus Tangelo édeskés dallamai nyugtatóan hatnak, de sajnos ez kevés, hogy a középszerűségtől megmentse a lemezt. 
 
 
Többször nekifutottam, de hiába. Nem találtam rajta olyat, ami nagyobb nyomott hagyott volna bennem vagy felkaptam volna a fejem, hogy „hú, basszus ezt most odatették a fiúk” hanem csak úgy „vagyunk és kész”. Pár pillanattól eltekintve. Lehet, idővel beérik… Számomra mégis totál középszerűre sikerült a Red Hot Chili Peppers új albuma, talán velem van a baj, fene se tudja. Azt nem mondom, hogy csalódtam, ugyanis semmilyen rossz szájíz nincs bennem, csak ez mondhatni eléggé lájtosra / gyengére sikeredett. Aztán némi guglizás során, rájöttem pár fontos információra. A srácok a pandémiás időszak alatt közel 100 (!) számot írtak, amiből aztán 50-et felvettek, Rick Rubin Shangri – La nevű, malibui stúdiójában. (Kreatívak, ugyanakkor termékenyek is voltak, ez már fix!) Az volt a koncepció, hogy 40 számot 7 kiadványra szétbontva jelentetnek meg, de a kiadójuk eldobta ezt a meredek / szokatlan ötletet. Végül „csak” 36 nótát hagytak, amit aztán két részre osztottak. Ennek egyik fele, kritikánk tárgya, az Unlimited Love CD-re került, míg a másik fél pedig a vadonatúj opus, a Return of the Dream Canteen képében látott napvilágot október 14-én. Úgyhogy aggodalomra semmi ok, hátha visszakapaszkodik a csúcsra az a bizonyos Los Angeles-i karaván – ez nekem most bizony halványra sikeredett. 
 
Az Unlimited Love dallistája:
 
01. Black Summer
02. Here Ever After
03. Aquatic Mouth Dance
04. Not the One
05. Poster Child
06. The Great Apes
07. It’s Only Natural
08. She’s a Lover
09. These Are the Ways
10. Whatchu Thinkin’
11. Bastards Of Light
12. White Braids & Pillow Chair
13. One Way Traffic
14. Veronica
15. Let’em Cry
16. The Heavy Wing
17. Tangelo
 
 
Lupus Canis