Bejelentkezés

x
Search & Filters

Veretes blues-(jazz)rock koncertanyaggal jelentkezett Jeff Beck: 'Live At The Hollywood Bowl' lemezkritika

Mondjon bárki bármit, az idős kornak is van előnye. Egy legalábbis bizonnyal, mégpedig a „jutalomjáték” lehetősége. Az átlagember számára az unokákkal, a művészeknek a pályatársakkal. És hogyan, hogyan nem, a legnagyobbaknak a legeslegjobb partnereket utalják ki odafentről, kivált valamely soha vissza nem térő alkalomhoz. Azok tiszteletére például, akik megérdemlik, hogy a művészi pályájuk fél évszázados ünnepét köszöntsék koncerttel. Ahogyan az idén (2018-ban) 74 éves Jeff Beck esetében is megtörtént a 2016-ra datált évforduló alkalmából, a Beatles által legendássá tett helyszínen. (A buli felvételének képi verzióját tavaly publikálták, ám akkor csak a főnemesi blu-ray kaszt kedvére. A köznép idáig várhatott a sorára.)
 
Ötven év nagy idő, ami - kellő beosztással - elegendő tud lenni egyre és másra. Arra akár, hogy Clapton és Page mellett a három brit gitárhős között tartsák számon őt. Nem mellesleg, hangzás-béli újdonságok fűződnek a nevéhez. A „szájgitározás” tudományának megalapozását is neki tulajdonítják. Ami azt illeti, a saját együtteseinek szekere futhatott volna gyorsabban, de ki az, akinek egyenletesen felfelé ívelő grafikonnal modellezhető a szakmai pályafutása, amikor a hétköznapi emberi életpálya vonala sem ilyen? Vajon hány zenész írna alá húszéves korában sietve, szó nélkül hasonló zenei karriernek?
 
Kollégái, akikkel Jeff szakmai kapcsolatba került, számosan voltak/vannak, hogy mást ne mondjak (nem fogok), Santanával és Steve Lukatherrel készített közös koncertlemezt (nem akármilyet), de session zenészként is sokat dolgozott.
 
Ám, most itt van ez a koncert-album. Alapjában véve veretes blues-(jazz)rock anyag, amelyen lássuk be, nem vendégeskedhetett akárki! Így olyan, elpoposodott rockerek, mint pl. Rod Stewart, nem jöhettek szóba közreműködőként.
 
Számos érdekességet tartogat Jeff Beck alkalmi alapzenekara maga. Bekerült – mások mellett – az 57 évesen örökre eltávozott Prince basszusgitárosa, Rhonda Smith, saját bandájának egykori énekese, Jimmy Hall, valamint Rosie Bones (eszem a csontjait), hogy a női vokális vonalat is vigyük tovább.
 
Első korong. A „bemelegítő” dal Jeff 2016-os albumának nyitó száma, amelyet a Rosie lány – akarva-akaratlan Kiss Tibi babérjaira törve - „kiabátorral” énekel. (Azt egyéb, pl. egyenruhával súlyosbított kultúrkör(ök)ben szimplán megafonnak hívják.) Aztán fénysebességű ugrás következik, vissza az időben. Nevezetesen Jeff első komoly együttese, a Yardbirds néhány klasszikus dala megidézésével (Hall éneke által), a XXI. század hangzásvilágába igyekezve (megőrizve-meghaladva) transzponálni azokat. Címek, a régebb óta fiatal olvasók kedvéért: Over Under Sideways Down, Heart Full of Soul, For Your Love. És persze, először két örökzöld kikerül a saját repertoárból, később átütő erejű gitárszólókkal továbbiak, azzal együtt, hogy a blokk egyik nótáját (Becks Bolero) bizonyos Jimmy Page írta. 
 
Azt tudtátok, hogy Jeff jazz-rockkal is megpróbálkozott? Nos, eddig én sem, mivel valószínűleg a stílusirányzat leszálló ágában tette azt anno. Az eredmény mégis időt álló, hiszen a billentyűs virtuóz, egykori csehszlovák „migráncs” Jan Hammer volt/van a segítségére, aki a szép emlékű Mahavishnu Orchestra tagságával párhuzamosan Di Meola szóló pályáját is sínre emelte. Mondanám, a bluesrockhoz képest most más dimenzióba lépünk, ideig-óráig, érdekességképpen és tanulságul (hogy ezt is lehet). Elönt bennünket a „mi lett volna ha” érzete, de hát végső soron Jeff Beck sokoldalúsága, zenei palettája és glóriája színeződik itt ki. A Star Cycle szerkezete, felépítettsége, összetettsége alapján nem érződik, hogy ezt a számot rockzenész is megírhatta volna. Senkit nem becsülök le kicsikét sem (zsigerből távol áll tőlem az ilyesmi), de hát hallgassátok meg a nóta mostani jazzes, közel sem egyszerűnek ható előadását!
 
 
Második korong. Jaj nekünk! Kapaszkodj, hiszen a Beth Hart nevű atomtöltet robban máris! Pedig csak egy lassú blues szívja el az oxigént az agyunkból, láthatatlan tömegpusztító (vegyi) fegyver módján. Mit mondjak akkor Buddy Guy (vele Jeff) célirányos gitár-torpedóira? Lazulásul aztán Rosie Bones tudatja velünk, hogy bizony még sorba kellene állnia Beth Hart majdani szellemi-hangi örökségéért, holott a taníthatatlan, szuggesztív előadásmódját máris elsajátította, szinte. Billy F. Gibbonst ismerjük, mint a rossz pénzt. Szakáll és nem vokál, hanem gitár birtoklása jellemzi őt leginkább. Ennek örömére egy gyönyörűséges, lassú ZZ Top-nótát is élvezhetünk a lemezen, kivételes előadásban! 
 
Kéne még rádobni az énekre és a ritmusra? Nos, ehhez a feladathoz a „levegő-kovácsoló” (értsd: Aerosmith-es) vén harcsa, Steven Tyler akadt horogra, hogy ideig-óráig (na jó, percekig) lehessen leszedni csak onnan, hiszen fergeteges, amit ebben a projektben (is) művel.
 
 
Mondják, aki kifogyott épp az invencióból, a Beatles dalaihoz nyúl. Aki nem és mégis megteszi? Azt megigézte valami más, ezúttal valószínűleg a koncerthelyszín varázsa, ezért vállalja fel per hecc A Day In The Life-ot érzelmes-ütős, bluesos instrumentálisan, meg hogy kilógjon a sorból valamelyest.
 
 
És a finálé. Prince: Purple Rain. Bluesban érlelt felfogásban, bluesban úszva, lubickolva, amit mindenki a sajátjaként becsül, már-már himnikus és kozmikus töltéssel vezetve elő. Hogy felkavarjanak jól, hogy aztán megbékélve tudjál elaludni.
 
Mert hiszen. Ez a koncert remekül foglalja össze a gitáros fél(százados) isten változatos művészi pályáját. Bizonyítva, hogy játék-tudása technikailag, valamint vitalitásában, koncentráció-készségében mit sem kopott. A kimagasló zenekari és vendég-teljesítmények a bónusz ajándék. (A gond csupán az információ közvetítésével van. Ki játszik éppen melyik számban – na azt innen sosem tudod meg, nyomozni kell utána!)
 
Mégis. Ez a dupla album méltó Jeff Beck fél-száz, gitárral felfegyverzett rocker-évéhez, csendes hátszéllel repítve őt a halhatatlanság felé. Bár csak önmagamnak is mondhatnám, ha megélem a pluszos hetvenet közelítőleg hasonló testi-szellemi kondícióban, hogy csak így tovább!
 
Jeff Beck, 'Live at the Hollywood Bowl' dallistája:
 
01. The Revolution Will Be Televised   
02. Over Under Sideways Down   
03. Heart Full Of Soul    
04. For Your Love   
05. Beck’s Bolero   
06. Medley: Rice Pudding / Morning Dew   
07. Freeway Jam   
08. You Never Know   
09. ‘Cause We’ve Ended As Lovers   
10. Star Cycle   
11. Blue Wind        
12. Big Block   
13. I’d Rather Go Blind   
14. Let Me Love You   
15. Live In The Dark             
16. Scared For The Children   
17. Rough Boy   
18. Train Kept A’Rollin’   
19. Shapes Of Things   
20. A Day In The Life   
21. Purple Rain
 
 
olasz