John Sykes a rendkívül sikeres 1987-es Whitesnake album után máig tartó összeütközésbe került az énekes-főnök David Coverdale-lel, kilépett és talán a bosszútól is vezérelve, létrehozta az 1987-es albumhoz nagyban hasonló saját változatát... Ez volt a rövid életű Blue Murder zenekar, ami 1989-ben ezen a lemezen mutatkozott be, kiegészülve két legendás zenésszel, Tony Franklin basszerrel és Carmine Appice dobossal... Teszem gyorsan hozzá: a Whitesnake rajongók nagy örömére...

Nézzünk némileg pontosabban is információkat az alakulás környékéről... A Whitesnake lemez sikerén felbuzdulva, az albumot kiadó Geffen már 1988-ban szerződést írt alá John Sykes-al egy hasonló album létrehozására. Gyorsan érkezett az a hír is, hogy a Whitesnake-es kolléga, a dobos-legenda Cozy Powell is csatlakozott a projekthez, énekesnek pedig Ray Gillen-t találta meg a gitáros, aki akkoriban már demózott a Black Sabbath-al. A formáció demózni kezdte az új dalok korai változatait, de Ray Gillen-ről gyorsan kiderült, hogy nem szeretné, hogy Coverdale-hez hasonlíthassák és más utakat keresett, ami végül a Badlands megalakulásához vezetett... (Később az A&R-executivként dolgozó John Kalodner azt állította, hogy az eredeti demón is maga Sykes énekelt, Ray Gillen csak segített neki a vokáljával.)

Mire Sykes-nak stúdióba sikerült vonulnia a dalaival Tony Franklin lett a basszer és Carmine Appice a dobos, (billentyűsként Nik Green segített ki), ami felállás akkoriban amolyan szupergroup-szerűségnek számított... A produceri székbe pedig beült Bob Rock, akinek a karrierje a Cult 1989-ben, - szinte a Blue Murder bemutatkozásával egy időben - megjelent Sonic Temple albumának környékén csúcsra futóban volt.

A kiadótól nyilván mindenki azt az utasítást kapta, hogy kizárólag Sykes-es Whitesnake lemez folytatását akarják megkapni! Ennek megfelelően Bob Rock vezetésével a hangzás ugyanolyan száraz lett, és Sykes egy rakás hasonló riffet is képes volt szállítani, amitől egyértelművé vált a hasonlóság. A Blue Murder lemezén is hosszú, komplex, de epikus dalok hallhatók. De vannak különbségek a két album között, például a Blue Murder dalain sokkal kevésbé érezni a blues gyökereket, itt a Led Zeppelin nem mondható annyira egyértelműen fő hatásnak... Sykes mindent megtett, hogy énekhangja hasonlítson Coverdale-éhez... az énekhang keverésében is sok a hasonlóság, de Sykes hangja nem hordozza azt a blues-gyökerű súlyt, ami meghatározza Coverdale-t, így hasonló, de kommerszebb, mondhatni kevésbé karakteres énekhang került ezekbe a dalokba... Nagy különbség a két album között Tony Franklin kiemelése, a fretless basszusgitár témáinak kiemelt erőltetése modernebb és frissebb hangzást képes itt biztosítani...