A heavy metal (vagy egyszerűen csak metal) rockzenei műfaj, amely 1968 és 1974 között jött létre. A heavy metalt életre hívó, blues-rock és pszichedelikus rock gyökerekkel rendelkező együttesek gitár- és dobközpontú, vastag, kemény hangzást alakítottak ki, melyet erős torzítás és gyors gitárszólók jellemeznek. A heavy metal a könnyűzenei műfajok egyik legextrémebb formája.

Bár már a korai heavy metal együttesek, mint a Led Zeppelin, Deep Purple és a Black Sabbath is hatalmas közönséget vonzottak, ugyanakkor folyamatosan támadták őket a műfajon kívülről, ami azóta is végigkíséri a metal zene történetét. Mikor a heavy metal együttesek első hulláma kezdett kifáradni, az 1970-es évek végén felbukkant a brit heavy metal új hulláma (New Wave Of British Heavy Metal, rövidítve NWOBHM), amely sokkal inkább eltávolodott az eredeti blues hatásoktól, és beolvasztotta a műfajba a punk rock fogósságát.

A heavy metal az 1980-as években vált igazán népszerűvé világszerte, amikor sok, ma már szélesebb körben elterjedt alműfaja először kifejlődött. A metal korábban ismert formáinál jóval agresszívebb és extrémebb variációk jobbára csak az underground közönség figyelmét keltették fel, de például a glam metal és kisebb mértékben a thrash metal is már komoly kereskedelmi sikereket arattak.

Magyarországon mindig is mostohán kezelték a műfajt, bár a nemzetközi trendeknek megfelelően, az 1970-es évektől már itthon is tömegeket vonzottak a külföldi példaképek követői, elsősorban a P. Mobil. Az állampárti kultúrpolitika miatt az első magyar heavy metal lemezek elkészítése azonban csak a következő generációnak adatott meg, az 1980-as évek második felében.

Műfaji jellemzők

A heavy metal tipikus jellemzői a gitár és dob uralta hangzás, az erős ritmusok, a komolyzenei, blues vagy szimfonikus stílus. Mindamellett, a heavy metal különböző ágai saját stilisztikai variációkkal rendelkeznek, melyek gyakran mellőzik, vagy módosítják ezeket a jellemzőket. Egy heavy metal együttesben a dobos, basszusgitáros, ritmusgitáros, szólógitáros és énekes – aki valamelyik hangszeren is játszhat – a legjellemzőbb felállás. A billentyűs hangszerek népszerűek voltak a korai metal együtteseknél – különösen a (hammond) orgona és esetenként a mellotron – bár ezek használata már kevésbé megszokott. Az 1990-es évektől néhány stílus – a prog-metal, az európai power metal és utóbbi időkben a black metal – használ billentyűsöket, mások kerülik, noha a különböző alműfajok fejlődésével kezdik visszanyerni népszerűségüket.

A heavy metal dalok nagyban támaszkodnak az erős, tisztán hangszeres komponensekre. A gitár és felerősített hangja a heavy metal kulcseleme. A gitárok gyakran túlvezérelt csöves erősítőkön vagy torzító elektronikán keresztül szólalnak meg, hogy erőteljesebb, vastag, kemény hangzást hozzanak létre. A heavy metal egyik kulcseleme a gitárszóló. A műfaj kialakulásakor a minél bonyolultabb szólók és riffek nélkülözhetetlen részei voltak a heavy metalnak. A gitárosok a söprés-pengetést (sweep-picking), az érintőstílust (tapping) és egyéb más technikákat használnak a gyors gitárjáték elérése érdekében, és sok alműfaj a virtuozitást fölébe helyezi az egyszerűségnek. A technológia fejlődésével a gitár hangjának megváltoztatására új módokat alkalmaztak. Az 1970-es évek korai szakaszában felbukkantak a két szólógitárost alkalmazó együttesek. Sok együttes, mint például a Judas Priest vagy az Iron Maiden, követték a mintát, hogy a szóló- és ritmusfeladatokat két gitáros osztja meg egymás között.

Az énekesek hagyományos frontemberi, együttesvezetői szerepével gyakran kerül összeütközésbe a gitár dominanciája, ami zenei feszültséget teremt. A heavy metalban egyformán fontos mindkettő, a gitár és az ének is. A metal-éneklés meglehetősen változatos. Az énekesek képességei és énekstílusa Rob Halford (Judas Priest) és Bruce Dickinson (Iron Maiden) többoktávos teátrális énekétől kezdve egészen James Hetfield (Metallica) és Lemmy (Motörhead) rekedtes énekén át David Vincent (Morbid Angel) és George „Corpsegrinder” Fisher (Cannibal Corpse) gyomorból feltörő hörgéséig terjed.

A basszusgitár többnyire jelentős szerepet játszik a metalegyütteseknél, a hangzás mély tónusait szolgáltatja, ami a zenét „súlyossá” teszi. Egyes zenekaroknál a basszusgitár hangját torzítják, és effekt-pedálok sorával modulálják. A metalegyüttesek basszusgitárosai az ujjal való pengetés helyett gyakran használnak pengetőt, a keményebb megszólalás eléréséhez. Sok más rockzenei műfajhoz képest a metal-dalokban gyakran alkalmaznak basszusszólókat, főleg a dal első pár taktusában. A dobfelszerelés általában sokkal nagyobb, mint más rockzenei formáknál. A standard felső tam, lábdob, pergő, lábcin, kísérő és beütő cin mellett dupla lábdobot, számos felső tamot és sok különböző típusú cintányért használnak, valamint más ütős hangszereket is, például kolompot.

Az élő megszólalás esetén a hangerőt gyakran tekintik lényeges tényezőnek. Jimi Hendrix és a The Who nyomán – utóbbi „A világ leghangosabb együttese” címet is birtokolta egy időben a Guinness Rekordok Könyvében – a korai heavy metal együttesek új mércét állítottak fel a koncertek hangerejét illetően. Tony Iommi, a stílusteremtő Black Sabbath gitárosa, csak egyike azoknak a korai heavy metal zenészeknek, akik komoly halláskárosodást szenvedtek a koncertjeik nagy hangerejétől. A detroiti rocker Ted Nugent és a The Who gitárosa Pete Townshend, mindketten szinte teljesen megsüketültek mára. A heavy metal hangerőmániáját a This is Spinal Tap című ál-dokumentumfilmben figurázta ki a Spinal Tap nevű fantomegyüttes gitárosa, „Nigel Tufnel”, aki elárulta, hogy az ő Marshall erősítőin 11-re is fel lehet tekerni a hangerőt.

A heavy metal kifejezés eredete

A heavy metal (magyarul nehéz fém) kifejezés eredete, mint zenei meghatározás, meglehetősen bizonytalan. A szókapcsolatot századokon át a vegyészetben és a kohászatban használták. A kifejezés egyik korai megjelenése a modern kultúrában William S. Burroughs író nevéhez köthető. The Soft Machine című, 1962-es novellájában az egyik szereplő „Uránusz Willy, a Heavy Metal kölyök”. Burroughs következő regényében (Nova Express, 1964) továbbfejlesztette a témát, és a függőséget okozó drogok metaforájaként használta a nehéz fém kifejezést.

Ian Christe heavy metal történész, 2003-ban megjelent könyvében (Sound of the Beast: The Complete Headbanging History of Heavy Metal) így magyarázza, hogy mit jelentenek a kifejezés egyes szavai a hippi szlengben: a heavy nagyjából a hatásos vagy ütős szinonimája, és metalnak neveznek egy bizonyos hangulatot, mintha valaki fémekkel gürcölne vagy fémek súlya nyomná. Ebben az értelemben a heavy szó lényeges eleme volt az 1950-es évek eleji beat-irodalomnak és a későbbi ellenkultúra szlengjének, az 1960-as évek közepén pedig már általánosan utalt a „nehéz zenékre” – a popzenei kínálat tipikusan lassú, keményebben megszólaló formáira.

Az Iron Butterfly együttes 1968 elején megjelent bemutatkozó lemezének címe: Heavy. Dalszövegben először – még ugyanabban az évben – a Steppenwolf híres Born To Be Wild dalában bukkant fel a heavy metal szókapcsolat. A kifejezés zenei eredetének egy későbbi – vitatott – magyarázatát a Jimi Hendrix Experience korábbi menedzsere, Chas Chandler szolgáltatta egy 1995-ös interjúban. Állítása szerint a heavy metal szókapcsolat a New York Times hasábjain, egy Jimi Hendrix egyik koncertjéről írt beszámolóban szerepelt először, a hatvanas évek második felében, ahol a szerző úgy jellemezte az előadást, „mintha nehéz fém zuhogott volna az égből”. A Chandler állítását alátámasztó eredeti cikket még nem sikerült megtalálni.

Előzmények (1960-as évek közepe)

A korai brit rockegyüttesekre nagy hatással volt az amerikai blues zene. Az 1960-as évek közepén olyan együttesek, mint a The Rolling Stones és a The Yardbirds sok – eredetileg akusztikus gitáron előadott – klasszikus blues nótát vettek lemezre elektromos gitárral és olykor gyorsabb tempóval. Ezekkel a zenei kísérletekkel az angol blues-alapú csapatok – és az általuk inspirált amerikai együttesek – kialakították azokat a stílusjegyeket, melyek a heavy metal alapjait adják: középpontban a kemény akkordokból építkező hangos és torzított gitárjáték. Ennek a megszólalásnak a népszerűsítésében kiemelkedő szerepet játszott a The Kinks 1964-es slágere, a You Really Got Me.

A gitárhangzás fejlődésében jelentős szerepe volt a gitárerősítők feedback technológiával szerelt új generációjának. A The Kinks gitáros Dave Davies mellett más gitárosok, mint például Pete Townshend (The Who) és Jeff Beck (Tridents, The Yardbirds) is kísérleteztek a feedback technikával. Hogy az egyre hangosabb gitárral lépést tudjanak tartani, a dobosok is erőteljesebb megszólalást, komplex és szintén hangosított megközelítést kezdtek alkalmazni, szemben a blues-rock – apró dobfelszereléseken elővezetett – kezdeti maszatolós dobolási stílusával. Az énekesek is hasonlóan módosították technikájukat és erősítőkön keresztül növelték önbizalmukat, gyakran stílusosabb és drámaibb előadásmóddal kísérve. A puszta hangerő tekintetében – főképp az élő koncertek esetén – a The Who „minél-nagyobb-és-hangosabb-Marshall-falakat”-megközelítése volt az irányadó. Az erősítő- és felvételi technika egyidejű fejlődésével lehetőség nyílt ennek a súlyosabb megszólalásnak a sikeres lemezre préselésére is.

A blues-rock és a pszichedelikus rock összeházasítása képezte a heavy metal igazi alapját. A műfajok összeolvasztásának egyik legnagyobb hatású együttese a Cream trió volt, akik masszív, súlyos hangzást alakítottak ki a gitáros Eric Clapton és a basszusgitáros Jack Bruce közti uniszónó riffeléssel és Ginger Baker dupla lábdobjával. Első két nagylemezüket – Fresh Cream (1966) és Disraeli Gears (1967) – az eljövendő műfaj alapvető prototípusaként tisztelik. A Jimi Hendrix Experience bemutatkozó albuma, az Are You Experienced? (1967) szintén nagy hatású volt. Hendrix virtuóz technikáját sok metal gitáros igyekezett később felülmúlni, és az album legsikeresebb dalát, a Purple Haze-t néhányan az első heavy metal slágerként aposztrofálják.

Kialakulása és korai népszerűsége (1960-as évek vége, 1970-es évek eleje)

1968-ban a hangzás, ami heavy metal néven lett ismert, kezdett összeérni. Sok kutató és rajongó a Blue Cheer által feldolgozott Eddie Cochran klasszikust, az 1968 januárjában megjelent Summertime Blues-t tartja az első heavy metal dalnak. Júliusban három korszakalkotó felvétel jött ki: a Steppenwolftól a Born to Be Wild a tipikus heavy metal dalszöveg őseként; a Yardbirds-től a Think About It dal – az együttes utolsó kislemezének B-oldaláról – Jimmy Page gitáros játékával, mely előrevetítette azt a fémes hangzást, ami hamarosan hírnevet szerzett neki; és végül az Iron Butterfly-tól az In-A-Gadda-Da-Vida album, a 17 perces címadó számmal, mely nagylemez az első számú jelölt a legelső heavy metal album címre. Augusztusban a Revolution dal kislemez változata a The Beatles-től, a maga erőteljes gitár- és dobhangzásával új standardokat állított fel a torzított megszólalás terén a sikeres előadók között.

A Jeff Beck Group – melynek vezetője Jeff Beck, éppen Page elődje volt a Yardbirds gitárosi posztján – ugyanabban a hónapban jelentetette meg bemutatkozó albumát, és így a Truth szintén jelölt a legelső heavy metal album címre. Októberben adta első koncertjét Page új együttese, a Led Zeppelin. Novemberben a Dave Edmunds gitárossal felálló Love Sculpture kiadta a Blues Helping lemezt, rajta Hacsaturján Kardtáncának (Sabre Dance) lüktető, agresszív átiratával. Szintén ugyanebben a hónapban jelent meg a Beatles úgynevezett Fehér Albuma, melyen a Helter Skelter hallható, az egyik legsúlyosabb hangzású dal, amit vezető együttes addig kiadott. 1969 januárjában jelent meg a Led Zeppelin bemutatkozó nagylemeze és a 10. helyig jutott a Billboard lemezeladási listáján. Júliusban a Led Zeppelin a Cream-ihlette, de nyersebb hangzású Grand Funk Railroad power-trióval játszott az Atlanta Pop Fesztiválon. A következő hónapban egy másik Cream-gyökerű power-trió, a Mountain adott egyórás műsort a woodstocki fesztiválon. Ősszel a Led Zeppelin II első helyig jutott és az album kislemeze, a Whole Lotta Love negyedik lett a Billboard poplistáján. A metal forradalom elindult.

A Led Zeppelin határozta meg a terjedő műfaj sarokpontjait Page erősen torzított gitárjátékával és az énekes Robert Plant drámai, jajgató stílusával. Más csapatok a következetesen egyre súlyosabb, „tiszta” metal hangzásukkal bizonyultak hasonlóan fontosnak a műfaj elfogadtatásában. Ebből a szempontból 1970-ben megjelent lemezeikkel a Black Sabbath (Black Sabbath illetve Paranoid), és a Deep Purple (Deep Purple in Rock) szerepe volt döntő. A Black Sabbath különösen súlyos hangzást fejlesztett ki, részben a gitáros Tony Iommi korábbi üzemi balesetének köszönhetően, amikor az ujjai megsérültek. Mivel a normál játékra képtelen volt, Iomminak le kellett hangolnia a gitárját, hogy könnyebben le tudja fogni a húrokat, és csak a viszonylag egyszerű játékával megszólaltatott erőteljes akkordokban bízhatott.

Korai éveiben a Deep Purple ingadozott a stílusok között, de 1969-re az énekes Ian Gillan és a gitáros Ritchie Blackmore a csapatot már a kialakulóban lévő heavy metal stílus felé vezette. 1970-ben a Black Sabbath és a Deep Purple is komoly eredményeket könyvelhetett el a brit listákon a Paranoid, valamint a Black Night című dalokkal. Ugyanabban az évben három másik brit együttes debütáló albuma jelent meg heavy metal hangnemben: a Uriah Heep-től a Very 'eavy… Very 'umble, az UFO-tól az UFO 1, és a Black Widow-tól a Sacrifice. Habár általában nem metal együttesként tartják számon, mégis a Wishbone Ash alkalmazta először a kétgitáros felállást, amit a következő generáció sok metalegyüttese vett át. A Black Sabbath, Uriah Heep és Black Widow által használt okkult dalszövegek és külsőségek különösen inspirálónak bizonyultak; 1970-ben kiadott negyedik albumán a Led Zeppelin is előtérbe helyezte ezeket az elemeket.

A heavy metal elterjedése (1970-es évek)

Az Atlanti-óceán túlpartján a Grand Funk Railroad volt az irányadó együttes, mely a Rolling Stone enciklopédia szerint „a kereskedelmileg legsikeresebb amerikai heavy metal együttes volt 1970-től egészen 1976-os feloszlásukig, akik a hetvenes évek sikerreceptjét, a folyamatos turnézást meghonosították”. Az Egyesült Államokban olyan együtteseket azonosítanak a metal felemelkedésével, mint a Dust (első nagylemezük 1971-es), a Blue Öyster Cult (1972) és a KISS (1974). Nyugat-Németországban a Scorpions 1972-ben debütált a Lonesome Crow című albummal. Ritchie Blackmore, aki a Deep Purple 1972-es Machine Head című lemezén emelkedett virtuóz szólógitárossá, 1975-ben kilépett a együttesből, hogy megalapítsa a Rainbow-t. Ezek az együttesek szintén állandó turnézással és egyre gondosabban kidolgozott színpadi show segítségével építették ki közönségbázisukat.

Ahogy korábban írtuk, vannak tulajdonságok, amelyek alapján e korszaknak az együtteseiről el tudjuk dönteni, hogy valóban a heavy metalt vagy egyszerűen a hard rock stílust képviselik. Azok, akik közelebb állnak a műfaj bluesgyökereihez vagy nagyobb hangsúlyt fektetnek a dallamra, ők általában az utóbbi címkét kapják. Az AC/DC, akik 1975-ben debütáltak hazájukban Ausztráliában a High Voltage albummal, kiváló példa erre. Clinton Walker rocktörténész így ír róluk: „a hetvenes években heavy metal zenekarnak nevezni az AC/DC-t ugyanolyan helytelen volt, mint manapság… Ők egy rock 'n' roll együttes, akik éppenséggel elég kemények a metal számára is.” A kérdés nem csak a definíciók tartalmának változásáról szól, hanem arról is, hogy különbség van zenei stílus és rajongótábor között. Ian Christe ezzel magyarázza, hogyan válhatott az AC/DC „rengeteg hard rock rajongó számára a heavy metal kárhozat felé vezető első lépcsőfokká”.

A Black Sabbath után a brit Judas Priest lett a másik nagy példakép, akik a Rocka Rolla albummal 1974-ben debütáltak. Christe véleménye szerint: „a Black Sabbath közönségének csak az maradt, hogy hasonló hangzású csapatok között guberáljon…” Az 1970-es évek közepére a heavy metal ismertetőjegyei már foszladozóban voltak. Nyomokban fordult elő a Thin Lizzy szeszélyes basszus- és komplex ikergitár témáiban, Alice Cooper színpadi drámaiságában, a Queen sistergő gitárjátékában és feltűnő vokálmegoldásaiban, és a Rainbow egyedi középkori témáiban… A Judas Priest pedig megérkezett, hogy egyesítse és megerősítse ezeket a különálló fontos részleteket a hard rock szónikus palettájáról. A heavy metal első ízben érett igazi műfajjá."

Habár a Judas Priest lemezei egészen 1980-ig nem kerültek be az amerikai eladási listán a Top 40-be, sokak számára mégis ők jelentették a Sabbath utáni korszakban a definitív heavy metal zenekart. Az ikergitáros riffeléssel és szólókkal, a szélvész tempóval, a bluesmentes, jóval fémesebb hangzással nagy hatással voltak a későbbi csapatokra. Miközben a heavy metal népszerűsége egyre nőtt, a legtöbb kritikus nem tudta elfogadni ezt a fajta zenét. Kifogásolták, hogy a metal is alkalmazni kezdte a szemfényvesztő látványosságokat és más kereskedelmi fogásokat, de leginkább a semmitmondónak tartott zenét és dalszövegeket érték támadások. Robert Christgau neves kritikus az 1970-es évek elején így írt egy Black Sabbath-album ismertetőjében: „unalmas és ostoba… sötétagyú, erkölcstelen népszerűséghajhászás”.

Kereskedelmi sikerek (1980-as évek)

A punk rock az 1970-es évek közepén fejlődött ki, mintegy válaszlépésként a korabeli szociális viszonyokra és egyben a korszak túlzottan elkényelmesedett rock zenéjére, beleértve a heavy metalt is. A heavy metal felvételek eladásai drasztikusan csökkentek az 1970-es évek végén, szemben a punk, a disco és a mainstream rock lemezek mutatóival. Azzal, hogy a nagy lemezkiadók felfigyeltek a punk zenére, a mozgalom energikus hangzása és a „csináld magad” hozzáállás sok új brit heavy metal zenekarnak adott inspirációt, akik aztán ugyanúgy független csatornákon keresztül juttatták el felvételeiket a kislétszámú, de hűséges közönséghez. A brit zenei lapok, mint az NME és a Sounds kezdtek felfigyelni rájuk, és a Sounds szerzője Geoff Barton elkeresztelte a mozgalmat a brit heavy metal új hullámának (New Wave of British Heavy Metal).

A NWOBHM zenekarok, köztük az Iron Maiden, a Motörhead, a Saxon, a Diamond Head és a Def Leppard új energiát vittek a műfajba. A Judas Priest vezetésével bekeményítették a hangzást, visszavettek a blues elemekből, és a hangsúlyt a mindinkább gyorsuló tempókra helyezték. 1980-ban a NWOBHM betört a mainstream-be, mikor Iron Maiden, Motörhead és Saxon lemezek jutottak a brit listákon a legjobb 10 közé. A következő évben a Motörhead – elsőként a mozgalomból – a brit eladási lista élére került a No Sleep ’til Hammersmith lemezzel. Más NWOBHM csapatok, mint a Diamond Head és a Venom, bár kevesebb sikert arattak, de szintén komoly befolyással voltak a metal fejlődésére.

A hetvenes évek végére a metal zenekarok első generációja átengedte a rivaldafényt. A Deep Purple nem sokkal Blackmore 1975-ös távozása után feloszlott, és a Led Zeppelin is összepakolt 1980-ban. A Black Sabbathot koncerten rendszeresen háttérbe szorította az előzenekaruk, egy Los Angeles-i csapat, a Van Halen. A zenekaralapító gitáros Eddie Van Halen a korszak egyik vezető gitárvirtuóza lett a műfajban – 1978-as bemutatkozó lemezükön az Eruption című dalban előadott szólója mérföldkőnek tekinthető. Randy Rhoads és Yngwie J. Malmsteen szintén neves gitárvarázslókká váltak a neo-klasszikus metalként megismert stílus kapcsán. A komolyzenei elemek átvételét még Blackmore és a scorpionsos Uli Jon Roth kezdték el, amit aztán a következő generáció azzal fejlesztett tovább, hogy alkalmanként nejlon húros klasszikus gitárokat használtak, ahogy például Rhoads a Dee című dalban, a korábbi Black Sabbath frontember Ozzy Osbourne első szólólemezén, a Blizzard of Ozz (1980) korongon. A ’80-as években aztán Steve Vai, és mestere Joe Satriani emelték újabb szintre a virtuóz rockgitározást.

A Van Halen sikereinek hatására az 1970-es évek végén növekedésnek indult a metal színtér Dél-Kaliforniában, különösen Los Angelesben. A Sunset Strip (Hollywood) környéki klubokban játszó zenekarokat, mint a Quiet Riot, a Ratt, a Mötley Crüe és a W.A.S.P. az 1970-es évek elejének tradicionális heavy metal zenéje ihlette, és emellett átvették az olyan glam rock előadók színpadi megjelenését, mint Alice Cooper vagy a Kiss. Ezek a glam metal zenekarok – a hasonló stílusú előadókkal együtt, mint például a New York-i Twisted Sister – komoly erővé váltak a metalban és a rock zene szélesebb rétegeiben egyaránt.

A brit heavy metal új hullámának nyomában és a Judas Priest számára áttörést hozó British Steel (1980) album hatására a heavy metal népszerűsége egyre nőtt az 1980-as évek elején. Magyarországon is ebben az időben alakultak meg a nyugatról becsempészett NWOBHM lemezek hatására az első, valóban heavy metalt játszó zenekarok, mint a Stress és a Pokolgép. Egy Judas Priesttel közös Európa-turnét követően jelent meg a német Accept zenekar Restless and Wild (1982) nagylemeze, mely kétségtelenül komoly lökést adott a műfajnak a kontinensen. Az album Fast as a Shark című dala jól tükrözi az Accept speed metal törekvéseit. A német színtér zenekarai közül a Running Wild, a Grave Digger, a Helloween és a Rage építettek az Accept gyors tempóira, lerakva ezzel a német speed metal stílus alapjait.

Amerikában sok metal előadó profitált abból, hogy bekerültek az 1981-ben indult Music Television (MTV) műsoraiba. A lemezeladások gyakran szárnyaltak, ha egy zenekar videoklipje bekerült a műsorokba. A Pyromania (1983) album klipjei szupersztárrá tették a Def Leppardot Amerikában, a Quiet Riot pedig az első hazai (amerikai) heavy metal zenekar lett, akik vezették a Billboard listát a Metal Health (1983) lemezzel. Az Államokban a metal növekvő népszerűségének egyik fontos állomása volt az 1983-as US Festival Kaliforniában, ahol a háromnapos rendezvény „heavy metal napján” Ozzy Osbourne, a Van Halen, a Mötley Crüe, a Judas Priest és más metal zenekarok fellépése vonzotta a legnagyobb közönséget. 1983 és 1984 között a heavy metal piaci részesedése 8%-ról 20%-ra nőtt az összes eladott lemezt figyelembe véve az USA-ban. A műfaj történéseit követő több fontos szaklap indult abban az időben, köztük a Kerrang! (1981-ben) és a Metal Hammer (1984-ben), valamint temérdek rajongói folyóirat (fanzine). 1985-ben a Billboard magazin jelentette: „A metal kiszélesítette tömegbázisát. A metal zene többé nem a tinédzser fiúk kizárólagos felségterülete. A metal közönsége egyszerre idősebb (főiskolás korú), fiatalabb (kamasz korú) és csajosabb lett.”

Az 1980-as évek közepére a glam metal dominált az amerikai listákon, a zenetévében és az arénakoncertek körforgásában. Új zenekarok, köztük a Poison és a Bon Jovi váltak húzónevekké, míg a Mötley Crüe és a Ratt továbbra is sikeresek maradtak. 1987-ben indította el az MTV a Headbanger’s Ball műsort, mely kizárólag heavy metal klipekre koncentrált. A metal tábor azonban tagolódni kezdett a sok underground metal színtér létrejöttével, melyek a jóval extrémebb hangzásokat támogatták és a népszerű stílust „könnyű fémnek” vagy „haj metalnak” csúfolták. Egyetlen zenekar volt, aki a különféle rajongótáborokat meg tudta szólítani: a Guns N’ Roses. Los Angeles-i glam metal kortársaikkal ellentétben ők sokkal nyersebbnek és veszélyesebbnek tűntek. A listavezető Appetite for Destruction (1987) megjelenésével újratöltötték és szinte egyedül tartották életben éveken át a Sunset Strip sleaze-színterét. A következő évben a Jane's Addiction ugyanarról a Los Angeles-i hard rock klubszíntérről indult el nagykiadós bemutatkozásával (Nothing’s Shocking). A lemez ismertetőjében még így írt a Rolling Stone magazin: „a Jane's Addiction a Led Zeppelin igazi örököse”. A csapatot később az elsők között sorolták az alternatív metal trendbe, mely a következő évtizedben lett meghatározó.

Metal underground (1980-as és 1990-es évek)

A kereskedelmileg sikeres metal műfajok mellett sok más heavy metal alműfaj is kifejlődött az 1980-as évek során. Számos kísérlet történt az underground metal bonyolult világának feltérképezésére elsősorban az Allmusic szerkesztői, valamint Garry Sharpe-Young kritikus által. Sharpe-Young többkötetes metal enciklopédiája az alábbi kategóriákba sorolja az underground műfajokat: thrash metal, death metal, black metal, power metal, progresszív metal, doom illetve gothic metal.

Mai trendek (2000-es évek)

Az amerikai thrash metal, a göteborgi dallamos death metal és a hardcore keresztezéséből jött létre Amerikában a metalcore stílus, mely a 2000-es évek elején vált kereskedelmi tényezővé. Az 1980-as évek közepén a hardcore-t és thrash metalt egyesítő zenekarok, köztük a Suicidal Tendencies és az S.O.D. (Stormtroopers Of Death) csak underground hősök voltak, de majd' húsz évvel később az olyan albumok, mint a Killswitch Engage-től a The End of Heartache és a Shadows Fall-tól a The War Within a Billboard lemezeladási listáján a 21. illetve a 20. helyen debütált.

A heavy metal Magyarországon

Magyarországon mindig is mostohán kezelték a műfajt, bár a nemzetközi trendeknek megfelelően az 1970-es évektől már itthon is tömegeket vonzottak a külföldi példaképek követői. Az állampárti kultúrpolitika miatt az első magyar heavy metal lemezek elkészítése azonban csak a következő generációnak adatott meg a 1980-as évek második felében.

A dalszövegek tematikája

A Black Sabbath és az általuk inspirált sok-sok együttes a dalszövegekben „olyan mértékben koncentrálnak a sötét és nyomasztó témákra, amire korábban nem volt példa a popzene egyéb formáiban”, állítják David Hatch és Stephen Millward kutatók. Ők a Sabbath 1970-es, Paranoid című albumát hozzák fel példaként, „amelynek olyan dalai, mint a címadó Paranoid vagy a Fairies Wear Boots sérült személyiségekről szólnak (előbbi a paranoia, utóbbi a drogozás hatásait boncolgatja), míg más dalok szélesebb körű problémákkal foglalkoznak, mint a háború és a halál témája, a War Pigs és a Hands of Doom dalokban”. A nukleáris pusztítás témája később olyan dalokban került elő, mint a 2 Minutes to Midnight az Iron Maidentől, vagy a Killer of Giants Ozzy Osbourne-tól. A heavy metal műfajban túlsúlyban van a halál témája, mely rendszeresen felbukkan a dalszövegekben, még ha elég különböző módokon is, ahogy azt a Slayer vagy a WASP példája mutatja. A death metal és a grindcore legextrémebb formái agresszív és véres dalszövegekkel operálnak.

A műfaj blues-gyökereiből eredően egy másik fontos téma a szex, amelynek vonala a Led Zeppelin kétértelmű dalszövegeitől a szókimondóbb glam és nu metal együttesekig terjed. A szerelmi tragédiák állandó témák a gothic és doom metalban, akárcsak a nu metalban, ahol még a fiatalkori szorongás foglal el központi helyet. A tradicionális heavy metal dalokban gyakran különös, fantasy-ihlette dalszövegek szerepelnek, elrugaszkodva a valóságtól. Az Iron Maiden dalszövegei például nagyon gyakran mítoszok, regények, és versek alapján íródnak, mint például a Rime of the Ancient Mariner, ami egy Samuel Taylor Coleridge költeményre épül. A Led Zeppelin dalszövegei gyakran utalnak a Gyűrűk Ura történetére, vagy egyéb mítoszokra és néphagyományokra, ahogy a The Battle of Evermore, az Immigrant Song, a Ramble On, a No Quarter, és az Achilles Last Stand. Az 1980-as évektől kezdve, a thrash metal felemelkedésével és az olyan dalok, mint az …And Justice for All (Metallica), vagy a Peace Sells (Megadeth) felbukkanásával egyre több metal dalszövegben szerepel társadalomkritika. Az olyan alműfajok, mint a death metal, a black metal, vagy a progresszív metal gyakran foglalkoznak filozófiai mondanivalókkal.

A heavy metal szövegi tematikája régóta célpontja a kritikáknak. Jon Pareles, a The New York Times kritikusa szerint „a heavy metal témája egyszerű, és látszólag univerzális. Hörgésekkel és sóhajokkal, félirodalmi dalszövegekkel egy határtalan bulit celebrál... a zene nagy része pedig stilizált és formalizált”. A zenekritikusok gyakran tartják a metal dalszövegeket éretlennek és banálisnak, mások pedig a nőgyűlölet és az okkultizmus támogatását kifogásolják. Amerikában az 1980-as években a PMRC petíciót nyújtott be a Kongresszusnak, hogy szabályozza a könnyűzenei piacot a nemkívánatos dalszövegek miatt, különös tekintettel a heavy metal dalokra. 1990-ben két fiatal szülei az amerikai bíróságon beperelték a Judas Priest együttest, azzal a váddal, hogy a fiaik azért lettek öngyilkosok öt évvel korábban, mert egy Judas Priest-dal tudat alatt ezt sugallta nekik. Habár az ügy hatalmas médiavisszhangot váltott ki, végül ejtették a vádat. Néhány muszlim többségű országban a hivatalos álláspont szerint a heavy metal a tradicionális értékeket fenyegeti. Az olyan országokban, mint Marokkó, Egyiptom, Libanon és Malajzia, metalzenészeket és -rajongókat tartóztattak le, és börtönöztek be.

Látvány és divat

Ahogy sok populáris műfajnál, a látványelemek nagy szerepet játszanak a heavy metalnál is. A hangzáson és a dalszövegeken túl, egy heavy metal együttes „imidzse” a lemezborítókon, a logókban, a színpadi kellékekben, a ruházatban, és a videoklipekben is megjelenik. Néhány heavy metal előadó, mint Alice Cooper, a KISS, és a Gwar, legalább annyira ismertek meghökkentő színpadi megjelenésükről és előadásaikról, mint a zenéjükről.

A hátközépig érő hosszú haj, Weinstein szerint, a metaldivat elengedhetetlen ismertetőjele. Eredetileg a hippi-kultúrából vették át, és az 1980-as/1990-es évekre a metalosok hosszú haja „egy generáció gyűlöletét, szorongását és kiábrándultságát szimbolizálta, hogy látszólag sehol nem éreztek otthon magukat”, állítja Nader Rahman újságíró. A hosszú haj megadta a metalközösség tagjainak „azt az erőt, amire szükségük volt, hogy bármi ellen lázadjanak”.

A heavy metal rajongók klasszikus öltözete „kék farmernadrágból, fekete pólókból, és fekete bőr- vagy farmerkabátokból áll…. A pólókat általában a kedvenc metalegyüttesük logója, vagy egyéb képi megjelenítése díszíti”. A metalrajongók a „szado-mazo közösség öltözködését (láncok, fémszegecsek, koponyák, bőrök és keresztek) is átvették”. Az 1980-as években rengeteg minden hatott a metaldivatra, a punktól a gothic rockon át a horrorfilmekig. Sok metal előadó az 1970-es/80-as években különleges alakú és feltűnően színezett hangszereket használt, hogy erősítse színpadi megjelenését. A divat és az egyéni stílus különösen fontos volt a korszak glam metal együtteseinél. A zenészek jellemzően hosszú, festett, és hajlakkal beállított frizurát viseltek (innen az elnevezés: „haj metal”); sminket, rúzst és szemfestéket használtak; tarka ruhákat, köztük leopárdmintás pólókat és mellényeket, szűk farmer-, bőr-, vagy spandexnadrágot viseltek; fejpántokat és feltűnő ékszereket hordtak.

Fizikai megnyílvánulások

Az élő előadások közben sok metalzenész headbangel, ami a fej ritmikus rázását jelenti, amit a hosszú haj még inkább kihangsúlyoz. Az ördögvilla, vagy ördögszarv, egy kézmozdulat, ami szintén elterjedt, és Ronnie James Dio népszerűsítette a Black Sabbath, majd a Dio énekeseként. Gene Simmons a Kissből azt állítja, hogy ő volt az első, aki koncerten mutatta be ezt a kézmozdulatot.

A metalkoncertek közönsége nem a szokásos módon táncol; Deena Weinstein szociológus vitatja, hogy ez a főleg férfiakból álló hallgatóság és az „extrém módon heteroszexuális világnézet” miatt lenne. Weinstein két alapvető testmozdulatot figyelt meg, amelyek a táncot helyettesítik: a fejrázás és a karlengetés, mely egyszerre az elismerés jele és a ritmust követő mozdulat. A metalrajongók között népszerű a léggitározás, mind koncerten, mind az otthoni zenehallgatás közben. További jellemző közönségakciók a koncerteken a színpadmászás (stage diving), a tömegszörfözés (crowd surfing), a moshingnak nevezett kaotikus lökdösődés, és az ördögszarvak felmutatása.