A történet 1988-ban indul, amikor a Van Halen zenekar egykori énekese, David Lee Roth szóló pályafutása körül nagyon kisiklik valami. Két nagyon sikeres szóló lemez után kilép a kísérő zenekarából Steve Vai és basszusgitáros társa, Billy Sheehan. David Lee Roth mellett nagyon egymásra találtak ők ketten. Közös, rendkívül virtuóz mutatványaik David-et a csúcsra repítették, és ők ketten is ráéreztek a melódiák és a siker ízére. Mind a ketten ezen a dallamosabb úton akarnak tovább dolgozni, ezért Vai beszáll a sikereinek csúcsát éppen átlépő Whitesnake-be, Billy Sheehan pedig nagyban hasonló stílusú saját zenekart akar építeni. Ebből a tervéből lesz végük a Mr. Big zenekar megszületése.
Kezdetek
Virtuozitásában Vai basszusgitáros megfelelője társakat keres Los Angeles környékén, hogy folytassa hard- és glam rock lazaságban, de technikailag az átlagnál sokkal felkészültebb hangszerelésekre és szólókra is képes zenei elképzelését. A legnehezebb feladat megtalálni Vai helyettesét. Segítséget két a shred-generáció legnagyobb ismerőjétől, a műfajban a Shrapnel Records-al történelmet író Mike Varney-tól, aki első körben a saját soul-blues-rock zenekarával közepes sikereket elérő Eric Martin-t javasolja, akinek gyerekes kinézete ellenére, kellemesen karcos, de mégis romantikus, hard rock-ra minden szempontból alkalmas hangja van. Varney segítségével Vai posztjára is megtalálja a megfelelően felkészült embert, Paul Gilbert személyében, aki éppen a második albumán van túl a helyi legjobbnak tartott gitár-centrikus zenekarával, a Racer X-el. Dobosnak kiválasztja a kaliforniai Pat Torpey-t, aki a legismertebb rock sztárok, például Robert Plant mellett dolgozott korábban lemezeken és turnékon. Ebben a formációban indul a munka, demó és gyors szerződés a Warner/Atlantic-al, akik David Lee Roth sikereinek folytatóját látják az új formációban. A nyakukba kapják a melodikus fronton sikergyárosnak mondható Kevin Elson producer-stúdió gurut. Kevin-nel annyira egymásra találtak a Mr. Big tagjai, hogy az 1996-os Hey Man albumig (ami a negyedik stúdió album volt a sorban) vele dolgoztak.
Mr. Big
Az első albumig kitalálják, hogy a Free zenekar Mr. Big című dalát választják névadónak, a dalt a műsorukba is felveszik és az első albumnak is egyszerűen ezt a címet adják. A Mr. Big album 1989. júniusában jelenik meg, 11 dallal, 47 perc körüli hosszal. Pörgő, lendületes, jó kedvű, csillogó technikában úszó dalok születnek rá, egyértelműen kijelölve maguknak David Lee Roth szóló munkásságának zenei útvonalát. A dalok többségében Billy Sheehan ugyanúgy villogó harcba fog Paul Gilbert gitárjával, mint egykor Vai mellett tette. Lazák és könnyedek, mégis csillognak, amihez Pat Torpey rendkívül stabil ritmust varázsol, Eric Martin pedig megpróbálja megörökölni David Lee Roth lazaságát és jókedvét. Nagyon jól teljesít, de ez nem az ő világa. Neki ez nem elég romantikus. A bemutatkozó, Mr. Big című albumba azonnal beleszeret a kritikusok tömege, de a közönség kritikus tömege valahogy nem tud osztozni ebben. Talán többen érzik David Lee Roth szóló zenekarának felfogását, egyértelmű hatását, mint kellene. A kritikusok viszont ódákat kezdenek zengeni a zenekarról.
A siker - Lean Into It
Ebben a közegben telik el az idő 1991. áprilisáig, amikor Lean Into It címmel megjelenik a második albumuk. A Lean Into It-re nagy változásokkal állnak elő. Lazítanak a gitár-basszusgitár kötött alapjain, kevesebb szóló van, közös szóló pedig alig, Sheehan és Gilbert több szólamú kórusokat gyakorol be a refrénekre és pluszban technikai villogás helyett közönségbarát, énekes dalokat kezdenek írni. Végleg elfelejtve David Lee Roth mélyebb, szöveg-darálós énektémáit, nyújtottabb, érzelemgazdagabb, soul-blues-rock énektémákat kap Eric Martin, akinek a hangját kórusokkal alaposan körülvéve támogatnak.
1991. november 25-én robban végül nagyot a Mr. Big! Ekkor jön ki az akusztikus hangszerelésű To Be with You ballada kislemeze és klipje. A világon mindenki megismeri a dalt, az MTV rendesen felkapta a klipet. Ebbe, Eric Martin rekedten romantikus hangja és a több szólamú kórus köré írt dallamba, beleszeret a fél világ. Ez a Martin és David Grahame közös szerzemény, egy félig-meddig karácsonyi hangulatú dallam, amit akusztikus gitáros alappal és minimális ritmussal vesznek körül. Pont jó időben jönnek ki vele és a csúcsra érnek fel. Listákat kezdenek vezetni. A kislemezen mellé csomagolják a félig-meddig kórus-ballada, félig villantós rock Green-Tinted Sixties Mind-ot, amivel bemutatják, hogy romantikus hangvételű, de rock hangszerelésű dalokat is képesek írni. Olyan rock dalt, amivel meg tudják dobogtatni a női szíveket. Az eredmény a lemezzel a 15. hely a The Billboard 200 listán, 1.2 millió eladott album, és a To Be with You első helye a Billboard Hot 100 kislemez listán (ami egyetlen alkalom volt a zenekar történetében). Hatalmas a siker! Ebben a melodikus rock műfajban ez csoda számba menő eredmény volt akkoriban, sikereik csúcsára kerültek.
Bump Ahead, Hey Man
Az 1993-as Bump Ahead és az 1996-os Hey Man után mély gödörben volt a Mr. Big. Az egykor fénylő üstökösből a második vonalba hullottak, szinte egyedül Japán volt kíváncsi rájuk. Váltani kellett volna, ami részben meg is történt, hiszen Paul Gilbert 1997-es kiszállása után két évig gondolkodtak a folytatásán, majd bevették a helyére a soul-blues korszakába végleg elmélyedő Richie Kotzen-t, aki fantasztikus gitáros és letisztult soul-blues irányok mentén dolgozó dalszerző volt már akkoriban is. És persze fantasztikusan felkészült gitáros, aki biztosan képes volt a korai sikerek villogó instrumentális részekkel felszerelt dalait is tökéletesen előadni, és persze énekesként is aktívan részt tudott vállalni a régi dalokban szereplő kórusok munkájában.
Kotzen belépésével minden megváltozott. Nem csak gitárosként kezdett aktívan dolgozni, dalszerzőként is mindenbe beleszólt. Vele a Mr. Big a lehető legtávolabb került az eredeti elképzelésektől. Nincs könnyed és laza dalszerkezet és énektéma, kötött blues-soul vagy country dalok és gitárok vannak, zeneileg minden ennek van alárendelve. Aki kedveli az ő általa ma is képviselt stílus-fúziót, annak ez a két album tetszeni fog. Aki viszont az első két Mr. Big albumon hallható laza és dallamos, de technikás kommerszebb amerikai zenét szereti, annak messzire el kell kerülnie.
Paul Gilbert távozása (a Richie Kotzen éra)
A Get Over It keményebb dalaiban (pl. Static vagy Hiding Place) érdekesen és ízléssel adagolják a wah pedálban összpontosuló, ős-Hendrix pszichedelikus húzást a dallamok mellé, Eric Martin karcossága és Richie Kotzen szintén karcos, de erőteljesebb soul nyújtásai különösen énekes-párban működnek jól. Szóval, ilyen fronton teljesen hiteles és őszinte, mondhatni hihető zenét kaphatunk. A kötelező country-akusztikus fronton sem mondható kudarcnak az album. A Superfantastic például igazán jól sikerült country dallam. Az A Rose Alone és a Hole in the Sun pedig húzósabb country akusztika, western romantika, amit könnyedén meg lehet hallgatni és szeretni. Japánban akkora volt a siker, hogy folyamatosan jelen voltak a zenei csatornákon. Az USA-ban meg talán be sem mutatták ezeket a klipeket, pedig egyáltalán nem rossz blues-country dalok születtek akkoriban.
Az utolsó albumuk az Actual Size volt 2001-ben. Az albumon Kotzen blues irányultsága némileg hátrébb került, de még mindig ezek a hatások adják az album érdekesebb pillanatait, viszont - bár nagyon bénán - de, a melodikus és slágeres rádióbarát rock kerül elő többet rajta. Ezen a könnyedséget igénylő fronton Kotzen nincs túl jó formában, nehézkes és szögletes (a Lost In America-ban, meg a Wake Up-ban például), amivel az egész Actual Size-t tönkre is vágja, de amikor végre előkerül a funky-soul-blues gitárja, akkor erőre tud kapni és ilyenkor magával rántja a csapatot is. A lendületes Suffocation, vagy a nagyívű-himnikus soul-blues I Don't Want to Be Happy például nagyon jó Kotzen dalok.
De a stílus-keresés közben már mindennek érezni a végét. Ebben a minimális kihívást jelentő zenei környezetben már Billy Sheehan sem érzi otthon magát, bejelenti, hogy Steve Vai zenekarában fog turnézni. A többiek, Billy nélkül is új dalokat akarnak írni, végül odáig fajul a dolog, hogy az alapító basszert kirúgják a többiek. A turné-menedzserük nyomására végül visszahívják, de a basszer már csak úgy áll kötélnek, ha a körutat búcsú-turnénak neveznik. A búcsúzás 2002-ig tart, amikor a csapat bejelenti, hogy befejezték a közös munkát, és mindenki megy, amerre lát...
Újraegyesülés, What If... album
2009-ben jön az első életjel. Bejelentik, hogy első lemezük kiadásának 20. évfordulójára ünnepi turnéra indulnak, eredeti felállásban, vagyis újra együtt dolgoznak Paul Gilbert-el. A turné végén megjelenik a Back To Budokan CD és DVD.
2011 év elején végre megjelent a régóta várt stúdióalbum „What If…” címmel.
