„Sok jó ember kis helyen is sok jó ember”- tarja a kifacsart mondás mifelénk, s való igaz volt ez a kijelentés az elmúlt hétvégén a miskolci Corner Stage Kávézóra. Régen látott tömeg gyűlt össze a kisavasi klubban a múlt szombaton, hogy szemrevételezze a Kalapács, a Diamond és a Csodatanker zenekar várva-várt koncertjét.  A közönség nem bízta a véletlenre, volt, aki már hetekkel korábban lefoglalta jegyét és helyét az asztaloknál, hogy a nagy napon már csak azzal kelljen foglalkoznia, hogy az első sorba juttassa magát, ill. baráti társaságát, ami lényegében egy karnyújtásnyira volt a zenészektől.

Ahogy az lenni szokott, kezdjük a sort az előzenekarokkal. Két kiváló banda kísérte volna a zenekart miskolci útjukra, ám nem kis csalódottságunkra az estét nyitó Diamond zenekar kisbusza Nyíregyháza felől érkezvén lerobbant, a késést pedig már nem tudták behozni, így vissza kellett fordulniuk. Legközelebb talán több szerencsénk lesz. Így viszont csak egy kiváló előzenekarral vette kezdetét az este, s talán meglepő, de a kieső banda ellenére is csúszás nélkül álltak színpadra. Ők voltak a Csodatanker, akik olyan fergeteges bulit kanyarítottak 5 perc alatt, hogy a Kalapácsra kíváncsi közönség nagy része felállt a söre mellől és célba vette a termet, hogy kellemesen bemelegedjék.

Mivel a banda most először (de bíznak benne, hogy nem utoljára) járt a borsodi megyeszékhelyen, elfér egy kis bemutatás. A klasszikus magyar metalhoz klasszikus felállást kell elképzelni; egy erős dob, egy bőgő és két gitár áll az énekes mellett, akinek előadásáról annyit, hogy nem elég, hogy megállná a helyét a Showder Klub színpadán is akár, de tud úgy énekelni Ossziánt, mintha maga lenne Paksi Endre, és úgy Ákost, hogy elhiszed, hogy az ő hátát borzolja az a bizonyos szél. Még akkor is, ha Deli Zsolt (énekes) elmondása szerint mindezt kicsit Zorall stílusban teszi. A srácok a zenélés után jó hangulatban és végtelen természetességgel adtak számot arról, hogy éppen most találta meg a banda az új dobosát Kecskés Zoltán személyében, aki négy próba után úgy állt színpadra velük, mintha a kezdetektől fogva a „Csoda tagok” közé tartozott volna. A budapesti zenekar decemberben adta ki első lemezét Halálos szépség címmel, amelyről mi is hallhattunk ízelítőt a számos feldolgozás között. Ez nem is csoda, hiszen „bármilyen jó kis bulikat csinálunk így, Kalapácsékkal, nem titkolt szándékunk, hogy mihamarabb saját turnéval dübörögjünk tovább.” – mesélte Zsolt. Én pedig őszintén bízom benne, hogy találkozunk még Miskolcon, és akkor majd az ő előzenekarukat kell talán hasonlóan fájó szívvel otthagynom az asztalnál rövid beszélgetésünk végén, hogy le ne maradjak a főműsorszámról. Talán lesz időm megkérdezni azt is, miért vicsorított rám egy őshüllő a dobok mellől vagy azt, hogy ha mindenki idősebb, aki nem dobos, és fiatalabbnak tűnik, akkor végül is hány éves a norvég király? Vagy hogy is volt ez?

Mindenestre a Kalapács zenekar elfoglalta helyét az életet jelentő deszkákon, Józsi szólt, hogy „fel a kezeket!” és már csaptak is a húrok közé Sárköziék. Mi pedig nyújtottuk is a kezünket a levegőbe, mert hiszen 13 év (egyetlen tagcsere nélkül!), az 13 év, és nemcsak a zenekar, de nyilván a közönség is tudja már a dolgát ilyen hosszú idő elteltével. Mégis mindig megpróbálnak valami újat mutatni nekünk. Igen, szeretik, ha énekel a közönség. Sokszor talán észrevesszük, hogy Józsi ránk hagyja a magas hangok kiéneklését a sorok végén, s magában jókat mosolyog azon, milyen megoldások születnek a körünkben. Nem maradhat el az sem, hogy a bolondját járassa velünk a banda, mert bár tudjuk, hogy valahol megkajáltatnak minket, mégis sikerül félretapsoltatni a népet. Mindez hozzátartozik egy igazi, eredeti Kalapács-féle koncerthez, mint ahogy egy, a mostanihoz hasonló kijelentés is: „a …-ért van ennyi lemezünk, nem tudom, melyikről jön a következő szám… De jó lesz!”

Ez alkalommal talán igazuk lehet azoknak, akik úgy emlékeznek, talán egy hangyányival több lassú nótával érkeztek hozzánk a fiúk, no de ha ezek a dalok olyanok, mint a Kalapács koncerten oly ritkán hallható Angyal, vagy a Pokolgép albumaiból válogatott büszkeségek, mint az elmaradhatatlan Itt is most vagy Ítélet helyett, akkor ezt a koncert hevében egész biztosan nem vehető észre. Még akkor sem, ha eltekintünk attól az apróságtól, hogy sörben úszott az egész színpad, a padló, de még a falakról is az isteni nedű csöpögött a lelkes közönség jóvoltából. Lelkesedni pedig volt miért. Egyre- másra érkeztek az ismertnél ismertebb szerzemények, a hangosabbnál hangosabb visszhangok, amíg aztán egyszerre csak: ’Vége a dalnak’- szólt Józsi. ’Vissza! Vissza!’- szóltunk mi.   ’Vadnak születtem…’- reagálta a zenekar. ’Vissza! Vissza!’ – zúgtunk újra, de hiába. Hirtelen azon kaptam magam, hogy bizony meg kell, hogy jelenjek a legközelebbi nagy koncerten április 27-én, ha azt szeretném, hogy újra ott legyenek a színpadon.

A színpadról leszállva Weisz László (’Pici Zorall’) elmondta, eredetileg nem erre a helyszínre tervezték a koncertet, de a másik hely koncertszervezőjével nem sikerült időben megegyezni. Annak viszont nagyon örült, hogy a Corner Stage kapva- kapott az alkalmon, és ilyen szívélyesen fogadta a csapatot. Ő egyébként nagyon jól érezte magát, tele hassal, piával a kézben, elégedetten távozott.

Szerencsére K. Józsi sem az az ember, aki egy sör elfogyasztása nélkül otthagyja a rajongókat közös kép nélkül, úgyhogy nekem is volt alkalmam pár szót váltani vele. Ha nem is sok, annyi mindenképpen kiderült, hogy egyáltalán nem bánja, hogy a zenekar managere (Weisz L.) e mellett a helyszín mellett döntött, ő nagyon jól érezte magát, hiszen nem színpadnak zenél, hanem embereknek, rockereknek, azoknak, akik értik, ha azt mondja: a Rock&Roll örökké éltet. A jövőt illetően is csak abban biztos, hogy zenélni fog még nagyon sokáig, várja a 27.-i nagy bulit Pesten. Minket is nagyon vár a helyszínre, meg meri ígérni mindenkinek, hogy aznap már jó idő lesz és több Ómen dal fog elhangozni, mint ezen a miskolci bulin.

Tóth Anikó