Sokan, sokféleképpen küzdenek a magyar rockkultúra elfogadtatásáért. Volt, aki belefáradt, olyan is akadt, aki huszárosan vágta át a gordiuszi csomót. Zoltán János rock szakíró szerint történtek ugyan pozitív irányú elmozdulások e területen, ám a műfaj mégsem került az őt megillető helyére. A Békéscsabán megnyíló 50 év zene tárlat e régi adósságból igyekszik valamennyit törleszteni.  

- Hogy épp a Magyar Kultúra Napjára időzítettétek az 50 év zene címmel rendezett kiállítást – gondolom – nem véletlen. Úgy érzed, hogy azután a fél évszázad múltán, amiről ez a tárlat szólni kíván, helyére került a műfaj? Befogadást nyert az egyetemes zenekultúra területére?

- Talán ötven százalékban. Ahhoz képest, hogy Barack Obama elnök a legnagyobb amerikai kulturális kitüntetést adományozta a Led Zeppelin három élő tagjának, s, hogy Magyarország beat-pop-rock nagyhatalom; ehhez képest nem érzem, hogy a kultúrának ez a szegmense helyére került volna. Bár, mintha megmozdult volna valami: Radics Béla- ügyben például történtek komoly előrelépések. Itt az időközben megjelent CD-kre, emlékkoncertre, emléktábla- és szoboravatásra, Csepel díszpolgári címére és természetesen a leendő angyalföldi utcanévre gondolok. De említhetném a kisoroszi Illés Lajos-emlékhelyet, vagy a Kárpátia sörözőt, ahol az egész Illés zenekar kapott emléktáblát. Szegény Barta Tamás nevét, munkásságát ugyancsak emléktábla őrzi az Izabella utcában. A felsoroltakat persze mind jóleső érzéssel nyugtázzuk, de maga a műfaj még mindig nem került a rangjához, történetéhez méltó helyére.    

- Nyilvánvalóan e hiányosságból kíván valamennyit bepótolni az 50 év zene. Kinek az ötletére jöhetett létre a tárlat, és miért épp Békéscsaba adott otthont a relikviáknak?

- Tizenöt éve keresek olyan fővárosi helyszínt, ahol létre lehetne hozni ezt a kiállítást. Nekem éppúgy nem sikerült, mint Schuster Lórinak, aki a P.Mobil-múzeumot Felvidékre vitte. Annyit sikerült elérnem, hogy 2003-ban az Old Man’s Pubban csináltam egy időszaki tárlatot. Hajnal Gábort nemrég keresték meg a békéscsabai Csabagyöngye Kulturális Központtól a kiállítás ötletével, illetve igényével, ő pedig rám gondolt, mint megvalósítóra. Azóta megszületett a megállapodás. Január 22-én, a Himnusz „születésnapján” kettős megnyitóról beszélhetünk: délután ötkor nyitja kapuit a Csabagyöngye Művelődési Ház és két órával később a kiállítás, amelyen Orbán Viktor miniszterelnök vágja át a szalagot.

- Milyen relikviákból állt össze az anyag?

- Több tízezer fotóból kellett kiválasztanom az anyagot, köztük – indulásként - Németh Lehel és a Benkó Dixieland Band 1957-es fényképeivel. 957 fotó öleli fel az időszakot, amelyben minden nevesebb előadó és zenekar szerepel. 1990-nel zárul a történet a Republic együttessel. Emellett 297 tárgyat állítunk ki: többek között Adamis Anna tollát, amellyel az LGT Yamaha fesztivál szerződését írta alá; Bródy János katonai szimatszatyrát, Cserháti Zsuzsa fellépő ruháját, valamint Máté Péter kézzel írott naptárját. Hérics Nándor festőművész 30 eredeti festménye is bekerült a darabok közé. A kiállítás legszomorúbb részét a zenetörténet 57 halottjának fotói jelentik.

- Az elmúlt ötven év alatt kitermelődtek a műfajon belüli szegmensek. Volt-e valamilyen megkötés azzal kapcsolatban, hogy mi kerülhet be a tárgyak, fotók közé, illetve mi az, amely a „ciki”, vagy a „gáz” kategóriájába sorolható?

- Nem kerülhettek be a kilencvenes évek elejétől Magyarországon is megjelenő technikai műfajok képviselői: Például Kozsó, Lala, a Kozmix, a techno, a rave, a house, egyszóval a gépzene. Kimaradtak még a Lagzi Lajcsi-féle Dáridó, a 3 + 2, az úgynevezett mulatós, vagy lakodalmas stílusok is. A legnagyobb bekerülési kritériumot az élő zene, vagyis a művészet képviselői képezik – politika és bulvármentesen.

- Vannak kiváltságos személyek, zenekarok e területen, akik a kiállítás ún. zászlóshajóját jelentik?

- Fotóban, tárgyban és jelentőségében az első számú relikvia Radics Béla. Az ismertetőben leírtam, hogy „a magyar beat- és rock művészet emblematikus alakja”. Élete és halála egyértelműen szimbolizálja az egész műfajt.

- Miként tudtad beszerezni, összerakni az anyagot?

- Egyetemi éveim után, a hetvenes évek közepétől újságíróként dolgoztam a Pesti Műsor c. lapban, a Magyar Ifjúságban, és az Ifjúsági Magazinban. A beatzene iránti szeretetem Baksa Soós Jánossal és a Kex együttessel indult, majd folytatódott Radiccsal, aki ’81-ben a lakásomon adott interjút nekem. Tőlük, és más, későbbi interjúalanyoktól - így Faragó Judy Istvántól is, akitől megkaptam a Scampolóban hordott fellépő zakóját - is kértem személyes tárgyakat, amelyek gyűjteményem alapját képezték. Már akkor gondoltam egy leendő beat-pop-rock budapesti kiállításra.

- Képes voltál- e hozzájutni állami, vagy önkormányzati, intézményi támogatáshoz, avagy ismét az önerő „győzedelmeskedett”?  

- Az önerő kb. harminc százalék, a további hetven százalék pedig a Békéscsabai Önkormányzat, valamint az Emberi Erőforrás Minisztérium támogatásával jött létre.

- Január 22-vel lezártnak tekinthető az anyag, vagy számíthat e látogató közönség esetleges bővülésre? Előkerülhetnek-e még valamilyen darabok?

- Soha nem mondd, hogy soha! Török Ádámtól várok anyagot, Dolly és Kékes Zoli jönnek a lakásomra a Hungária 1980-as fellépő ruhájával, de nyilvánvalóan vannak rejtett „tartalékok” máshol is. Addig nem nyugszom, míg nem sikerül létrehoznom egy fővárosi beat-pop-rock művészeti kiállítás.

Hegedűs István