Bejelentkezés

x
Search & Filters

Amikor a punk vagy metál zenére táncolnak: avagy a pogózás lélektana

'Rafael vagyok, kilenc éve metal zene függő.' A lesújtó e mondatban az, hogy a társadalom gyakran úgy kezel minket, mintha e kijelentésnek valóban el kellene hangoznia. Mintha metalheadnek lenni valami bűnös dolog lenne, amiért elnézést illene kérni, s amiről tanácsos lenne leszokni.

Rengeteg előítéletet társítanak hozzánk és az általunk kedvelt stílushoz. A megannyi szólam közül egyet ragadok ki: az erőszakot. 'A metal zene erőszakra nevel, az ilyet hallgatók erőszakosak, akiket a jóérzésű, egészséges egyén csak elítélni lehet képes, hisz’ az erőszak rossz és kerülendő dolog.'

 

 

Szomorú és egyben káros, hogy olyan társadalomban, olyan világban élünk, ami tabusítja az erőszakot, ami azt kollektíve rossznak, helytelennek, erkölcsileg vállalhatatlannak bélyegzi. Pedig különbséget lehet és kell tenni jó és rossz, elfogadható és elfogadhatatlan, hasznos és káros erőszak között. Ha szeretnénk elkerülni a felszínesség csapdáját, a következőkre érdemes koncentrálnunk: a motivációra, a célra és az eredményre. Ezek töltik meg ugyanis morális tartalommal az alapvetően semleges kifejezést. Hadd világítsam meg ezt két példán keresztül!

Ismerjük a jelenséget, amikor a különböző csapatok ultrái összegyűlnek, hogy jól elagyabugyálják egymást. Mi ekkor a motiváció? A velem szemben álló utálata, ne adj isten gyűlölete. Az, hogy ki nem állhatom azt az embert, aki a rivális csapatnak drukkol.

Mi a cél, amit ebből levezethető? Az, hogy ártsak és minél többet ártsak a másiknak, ami komoly és szándékolt sérülésekkel járhat.

Így pedig mi az eredmény? Egy nem ritkán feltápászkodni képtelen, orvosi ellátásra szoruló, ugyanakkor megkönnyebbült ultra. A verekedők ugyanis egymáson vezetik le a feszültségeiket, csoportosan gyakorolnak erőszakot, ami a résztvevők számára lelki felszabadulást hoz. 'De jó volt ez a bunyó, annyira élveztem!' – hangozhatna a tipikus mondat egy ultra szájából.

 

 

Ennek ellenére talán belátható, hogy a negatívumok miatt mégiscsak rossz és elítélendő erőszakról beszélhetünk.

A másik sarkos példa a pogó, hogy a metalheadek egy csoportjára jellemző magatartásformát említsek. Haladjunk ellentétesen, mint az előbb!

Az eredmény oldalon a reflexből ítélkező csupán zúzódások tarka hadát, néhanapján egy-egy betört orrot lát. Ha egy picit mélyebbre tekint, az ultrához hasonlóan lelkileg elégedett rajongót pillanthat meg. Ám ezen elégedettség okát már nem firtatja, s nem teszi fel a kérdést, hogy mégis mi célból teszik ki magukat egyesek önként és dalolva az erőszak ezen formájának.

Pedig, ha ezt megtenné, kisvártatva észrevenné, hogy a pogó esetében nincsenek oldalak, nincsenek ellenségek, akiket bántalmazni lehetne. Akkor mégis hol keressük a célt?

Egyrészről a metal zene jellegében, a maga explicit agressziójában, ősi vadságában, ami magával ragadja az erre fogékonyakat, aminek át kell adnod magad, amit le kell vezetned, különben a felgyülemlett feszültség szétrobbantja a mellkasodat. Erőszakos leszel, vágysz arra, hogy fájdalmat kapj, bemész a pogóba, ütközöl, löksz, headbangelsz, ordítasz a hozzád hasonlókkal egyetemben, mert azt az elementáris, hullámzó energiát, ami ekkor körülvesz, így tudod át- és megélni. A pogózás egyik célja tehát a zenei élmény kiteljesítése, annak oly módon történő élvezete, amit egyedül, a négy fal között nem kaphat meg az ember.

Másrészről a pogózás leszedi rólad mindazon kellemetlenséget, bosszúságot, frusztrációt, ami rád ragadt a hétköznapok során. Ezáltal végső soron a környezetünkben lévőknek is jót teszünk, hiszen ahelyett, hogy rajtuk vezetnénk le az indulatainkat, egy formalizált közegben távozhatik mindaz, ami képes lenne rombolni a kapcsolatainkat.

Ez utóbbi ugyan elmondható az ultrák verekedése esetében is, a motiváció azonban szöges ellentétben áll a pogózókéval. Míg az ultrák motivációja a másik elutasítása, kirekesztése, addig a pogózóké a másik elfogadása és bevonása.

Elfogadom, hogy a másik hozzám hasonló formában kívánja élvezni a zenét, s hozzám hasonlóan akarja levetni a válláról a mindennapok terheit. Elfogadom, hogy ezt kizárólag a másikat egyenlő partnerként kezelve tehetem meg, s nem válhatik célommá az, hogy neki sérülést okozzak. Megtörténhetik, de ezt nem tehetem meg célommá. Így az erőszak tere pusztán odáig terjed, ameddig én hagyom: bármikor kiszállhatok belőle mindenfajta retorzió nélkül. S nem csak hogy elfogadom, hanem kifejezetten szomjazom, hogy hozzám hasonló emberekkel hozzon össze a sors. Mert pogózóként csakis akkor valósíthatom meg a céljaimat, ha a másik hozzám hasonlóan, velem együttműködve segít létrehozni azt a közösségi élményt, ami nélkül nem vagy csak részlegesen érhetőek el a kívánalmaim.

 

 

A pogózás – e megvilágításban –  olyan csoportos lelki gyakorlat, amiben nem egymást utálva, egymásnak ártani akarva, hanem egymással és egymásért gyakorlunk „békés” erőszakot. Amiben az erőszak nem a pusztítás, épp ellenkezőleg, az építés nélkülözhetetlen alkotóeleme.

Tudom ajánlani a kétkedőknek, hogy nézzenek meg egy pogót testközelből. Meglepő dolgokat fognak tapasztalni. Azt, hogy a pogózók két ütközés, lökés, headbangelés, ordítás között úgy vigyorognak egymásra, mint a vadalma. Azt, hogy idegen emberek úgy karolják át egymást, mintha hosszú évek óta legjobb barátok lennének. Azt, hogy ha valaki elesik a pogóban, nem ütnek bele még párat a földön fekvőbe. Helyette azonnal leáll mindenki a környéken; a kezek egyik hada védelmezően tartja vissza a többieket, hogy ne tapossák meg a szerencsétlent, a kezek másik hada pedig érte nyúl, hogy felsegítse az illetőt.

Mi ez, ha nem annak a bizonyítéka, hogy létezik az erőszaknak egy elsősorban a mi szubkultúránkra jellemző formája, ami egyenes háttal, büszkén vállalható?

 

 

Petróczi Rafael