Az Amon Amarth legénységét nem lehet kapkodással vádolni, de azért viszonylag rendszeresen írogatják a lemezre valókat. Közben az évek alatt szépen felépítették magukat és egyre nagyobb névnek számítanak. Még éppen nem headliner, de már a közelében. Ilyenkor persze az elvárások is egyre nagyobbak. Nem szabad hiteltelenné válni, de közben folyamatosan át kell lépniük a saját árnyékukat. Ezek a dolgok pedig néha ellentétes erőként hatnak.

A Deceiver of the Gods után már hallottam olyan hangokat, hogy kezd kicsit kiszaladni belőlük az az igazán pusztító energia. Mikor legutóbb láttam őket élőben, akkor is máshogy működtek az újabb dalok, nem volt akkora zúzás rájuk (bár lehet mindenki épp akkor fáradt el). A kérdés így nyitva állt. Tovább dallamosodnak (a maguk mértékével persze) és ezzel törvényszerűen „puhulnak” az ősrajongók szemében, vagy visszarántják a kormányt a koszos, füstös, véres harcmezőkre?

A körítést illetően hosszas fejtörések és éjszakába nyúló brainstormingok után végül a vikinges témáknál maradtak. A cd-borító nagyon szép, de a digibookon persze minden kicsivel jobban mutat. A sokoldalas booklet belseje is ugyanolyan szépséges. Gyakorlatilag bármelyik belső oldal lehetett volna a borító. Vizuális élmény.

Már az elején leszögezném, hogy szerintem ez egy nagyon jó lemez, de máshogy, mint a Versus the World, vagy a Fate of the Norns. Nincsennek olyan buszjegy egyszerűségű, mégis irtózatosan tapadós témák, mint a Pursuit of Vikings vezérdallama, ellenben egyszer sem éreztem azt, hogy a lemez nem jó. Johan Hegg hangja ugyanúgy lesorjázza a hallójáratokat, mint eddig.

Szépen zúdultak a dalok én meg csak bólogattam végig.

Úgy érzem, hogy nem akarták, hogy egy-egy téma vigyen a hátán teljes dalokat, ezért mindegyik szépen aprólékosan össze van rakva különböző sziklákból. Dallamos, de horzsol. Ahol kell monumentális, ahol kell gyors. A gitárszólóknál levegősebbre van hagyva az anyag. Néhol heavy metalos hangzásba torkollt egy-két téma. Kevesebb a súlyos, darabolós riff, amikor van akkor viszont nagyon hatásosan dörren.

A lemezen összesen 11 dal található (ami szerintem ideális mennyiség), de ennek ellenére hosszúnak éreztem, mintha legalább 15-16 lett volna pedig tartották az átlag 5 perces számhosszokat.

A klippes First Kill-el indít a korong amolyan megnyugtatás jellegű, hagyományos AA dal. Kicsit húzták az időt a magam által feltett kérdés megválaszolására. A Wanderer már viszont az újabb vonalat követi. De itt megint hangsúlyoznám, hogy ezek igazából árnyalatnyi különbségek, csak valahogy kicsit dallamosabb, a gitártémák színesebbek és nem akar megölni a 12. másodpercben.

A Raise your Horns tuti, hogy nagy közönségkedvenc lesz, ideális koncertnóta. Megannyi söröspohár fog emelkedni majd a vezényszóra. A The Way of Vikings akár egy „Amarthosított” hősmetál is lehetne. Középtempó, monumentalitás, végig szól a szintiszőnyeg a háttérben. (szívesen meghallgatnám Doggie White hangjával) Az At Dawn's First Light meg szinte ugyanilyen paraméterekkel követi, mínusz szinti.

Ha jól veszem ki a részletekből a Vengeance is my Name nem szerepel minden kiadáson. Nincs feltüntetve a borítón, hogy ez bónusz lenne, de láttam olyan dallistát, amiből hiányzik. Akihez olyan kerül az sajnálhatja mert ez viszont egy igazi tempós energiával teli dal.

A lemez vége felé engedték el a gyeplőt az A Dream that Cannot Be vendégpacsirtája nem kisebb jelenség mint Doro Pesch. Akinél talán van csilingelőbb, vagy ércesebb hangú fém hölgy, de ikonikusabb kevés. Hölgyek koráról nem illik, de 50 fölött is tolja a metált, amiért le a kalappal.

Hogy ismételjem magamat, ez egy jó lemez, sőt nagyon jó, de akinek a Deceiver of the Gods, már túl nagy váltás volt, annak lehet, hogy nehezebb lesz befogadni.

Az album dallistája:

01. First Kill
02. Wanderer
03. On a Sea of Blood
04. One Against All
05. Raise Your Horns
06. The Way of Vikings
07. At Dawn's First Light
08. One Thousand Burning Arrows
09. Vengeance is my Name
10. A Dream That Cannot Be
11. Back on Northern Shores

vtb