Mottó: „Besötétedett. A haverok a rakparton mentek, mert Mini van aznap este, és a Mini az nekünk játszik, az még nem adta el magát – mondta a Bogyó- , a Mini a miénk…”

(Háy János „A bogyósgyümölcskertész fia” című könyvéből)

Kezdhetném azzal, hogy Török Ádámot 12-13 éves korom óta ismerem. És ezt hagynám szépen a levegőben, gondolja csak minden olvasó, hogy mekkora fej volt e sorok írója, süldő korában is már blues-rockot, jazzrockot hallgatott. Csak sajnos a valóság az, hogy Ádámot én a Komjádi uszodában ismertem meg – látásból - mint egy baráti társaság tagját, akik a közelben, a Margit-hídnál az ottani dühöngőben fociztak rendszeresen. Akkor, a 80-as évek elején mondta egy haverom, hogy „az aki mindig fekete pólóban van a Török Ádám, a rockzenész.” A rockzenész. Vele ültünk le beszélgetni a múlt héten „asztalhoz”, ha nem is néhány üveg borral, mint legendás dala mondja, de legalább egy-egy pohárral. Persze „ismeretségünk” történetét elevenítettem fel először.

Török Ádám: - Aha, ez a dolog kétoldalú (mosolyodik el Ádám). – Egyik az uszoda. Tényleg sokat jártam le, sose laktam túl messze a Csaszitól, és mindig volt jó pár vízilabdás haverom. Már kezdődött a Mini és a Bem Rockpart, akkor a Csapó és a Faragó jártak le néha, mondjuk inkább csajozni, aztán később Budavári Imre és Kenéz Gyuri, ők már rendszeresen és valóban a zene miatt. Aztán jöttetek ti. (Ez az UTE 94-ben BEK-győztes csapatát jelenti – a szerk. megj.) A másik, hogy valóban nagyon szerettem a focit, nem is zenésznek, focistának készültem gyerekkoromban, mint gyakorlatilag minden hasonló korú fiú a környéken. Lógtunk az utcán egész nap, labda volt, játszottunk. Hívtak a Vasas korosztályos csapatába, de akkoriban a sportoláshoz az iskola engedélye is kellett és ezt a nem megfelelő tanulmányi eredményeim miatt nem kaptam meg. –

Rockbook: - Hogyan találkozott akkoriban, 1965 táján egy magadfajta „utcagyerek” a zenével? Gondolom se rádió, pláne tévé nem játszott beat vagy rockzenét…

Török Ádám: - Nagyon szegény sorsú családból származom, tehát nekem lemezjátszóm, magnóm nem volt, viszont a Szabó Ilonka utcában laktunk, és így a budai Toldy Ferenc gimnáziumba kerültem. Eleresztett budai gyerekek jártak oda, volt egy bizonyos ismertségem, mint focistának, amolyan balhés srácnak. Az osztálytársaim kezdték el hozogatni az első lemezeket, rock’n’rollt, Beatlest, Rollingokat. Emellett osztálytársam volt Zalatnay Cini is, aki ekkoriban már befutott énekesnő kezdett lenni, persze el-eljártunk a koncertjeire. Itt ismerkedtem zenészekkel is össze.

Rockbook: - Ekkor már csatlakoztál valamilyen zenekarhoz?

Török Ádám: - Á, nem, még a fociban hittem. Aztán 1965 május elsejére a Czakó utcai sportpályára szerveztek egy érdekes eseményt, három csapat, a Toldy gimi válogatottja, a Magyarországon tanuló színes bőrű diákok csapata és a szovjet helyőrség csapata játszott egy körmérkőzéses tornát. Hát ott kitört egy jóízű verekedés, ami után engem május 3-án szépen ki is csaptak a Toldyból. Ez a sportpályafutásomnak végképp betett, egy darabig úgy tűnt a gimnáziumi tanulmányoknak is. Aztán óriási családi protekcióval bekerültem a Petőfi gimnáziumba. Ekkoriban már feltűnően öltözködtem, hosszú hajam volt, „baba voltam”, csíptek a csajok, a Belvárosba jártam szórakozni…szóval menő srácnak számítottam. Különböző alakulóban lévő együttesek próbáin is megfordultam, és a suliban kérdezte meg Soltész Peti, Soltész Rezső öccse, aki gitározott, hogy nem tudnék-e énekelni. Hát az akkori önbizalmammal persze azonnal rávágtam, hogy a fenébe ne tudnék énekelni, és ott, a próbán elhalandzsáztam egy-két Animals, meg Rolling Stones számot. Üvöltözés volt az, nem ének, de megfelelt, innen kezdve énekes lettem. Olyannyira, hogy 1968 januárjában már a Dogs együttessel léptem fel, ahol előttem Komár László és Demjén Rózsi is szerepelt.

Rockbook: - Ez az énekesi kezdet, értem. De hogy jött a fuvola? Nem egy tipikus rock-hangszer…

Török Ádám: - 1968-ban láttam Budapesten fellépni Steve Winwood együttesét, a Traffic-ot. Ebben a zenekarban szaxofonozott Chris Wood, aki néhány számban valamiféle más hangszeren játszott. Én komoly zenét nemigen hallgattam az iskolai kötelezőkön kívül, nem tudtam mi az. Pikula, furulya, vagy mi? A barátaim mondták, hogy az fuvola. Nekem nagyon megtetszett, vettem egyet és elkezdtem vele gyakorolni. Nem mentem tanárhoz, mindenre a hangszerrel kapcsolatban nekem kellett rájönnöm. Az autodidakta zenélés nem volt könnyű, és bár sok örömet okoztak a különböző felfedezések, ma úgy érzem, az hogy magamtól, illetve hallás után tanultam meg játszani, néhány ponton korlátok közé szorítja a muzsikámat.

Rockbook: - Lehet azt mondani, hogy a rockzene fejlődésével tanultátok meg ti is a zenélést, a számírást, a hangszereteket?

Török Ádám: - Abszolút. Mindenki figyelte mi jön ki az USA-ban, Angliában, ha másként nem a Radio Luxemburgon, vagy a Szabad Európán, aztán megpróbáltuk levenni a nótákat, megvitattuk az újdonságokat, ebben éltünk. 1966-tól az ezt követő 4-5 évben olyan zenei robbanás következett be, ami ma elképzelhetetlen. Csúcsra futott a blues-rock, a progresszív rock, a fúziós zene, mi magyar zenészek pedig mindbe belekaptunk, mindet próbáltuk lejátszani, egymásnak megmutogatni. Személy szerint nekem nagy tanulság volt, hogy egy egészen rövid ideig, 1968-ban a Sakk-Mattban, Radics Béla legendás zenekarában is megfordultam. Ekkoriban már érezhető volt az igény mind a közönség, mind a zenészek oldaláról, hogy elkezdjünk saját, magyar számokat játszani. Béla ezt a koncepciót nem osztotta, néhány dalon kívül ő a nagy mestereket, a Creamet és persze elsősorban Hendrixet akart játszani. Én úgy éreztem, tudok már saját számokat is írni, és ezzel a céllal alakítottuk meg aztán gyerekkori barátommal, Závodi Jánossal a Minit. Néhány feledésbe merült kísérletünk mellett már ekkor megszületett pl. az „Asztalhoz leültem.”

Kell a barátság – Závodi Jánossal, Köves Pinyóval

Rockbook: - Cél volt már ezzel az első felállással is a progresszív rockos, jazzrockos zenélés?

Török Ádám: - Erre azt tudom mondani, hogy nem. Ilyen célunk így kimondva sem akkor, sem később nem volt. Ezekben az években, mint mondtam, elképesztő zenei impulzusok értek minket, és ezek hatása alatt raktuk össze a számokat. „Ezt így játszd, azt úgy”, a próbákon mutogattuk, játszottuk elő egymásnak, nem volt ebben más, mint a legjobb, legfrankóbb hangzás keresése – melyik szám, mit kíván meg. Végül is ebben az időszakban vált egyértelművé, hogy a rock nem elsősorban a zenei képzettségen alapul: 3 percben, zenében, szövegben kell megragadni valamit, ami a hallgatónak is fontos. Ezt tanítani, ma is így gondolom, nem lehet, ez ösztön, ez tehetség.

Rockbook: - Együtteseid, köztük a Mini és a RABB munkásságát, zenészi pályád lassan 50 évét nyilván nem lehet egy újságcikk keretei között még csak összefoglalni sem. Te, a magad részéről mit emelnél ki ebből a hosszú-hosszú időszakból?

Török Ádám: - Büszke vagyok arra mindenekelőtt, hogy a Mini és a többi együtteseim is mind, bár a nehezebb utat választották, és igényes, magas szintű zenét játszottak, ki tudták vívni egy állandó számú, mindenhová velünk tartó közönség figyelmét, szeretetét. Persze az elejétől fogva nyilvánvaló volt, hogy ezzel a fajta muzsikával legfeljebb egy réteg körében lehetünk ismertek, milliomosok pedig soha. A másik dolog, ami örömmel tölt el ezzel összefügg, hogy ezt végiggondolva mindig volt bennem és persze zenésztársaimban is annyi, hogy aki el akart menni a nagyobb népszerűség, vagy a jobb kereset reményében, azzal néhány kivételtől eltekintve mindig sikerült ezt megbeszélni. Ez az oka annak, hogy ha van valami nagyobb Mini „családi ünnep”, akkor mindenkit, aki valaha itt játszott, meg tudok keresni, és ha ráérnek éppen, el is fogadják a fellépésekre a meghívásaimat. Persze büszke vagyok az összes lemezre, és a számok közül néhányra különösen, amik azért elég nagy ismertségre tettek szert. De ezzel nem akarok gizdáskodni…

Rockbook: - Csak nyugodtan. Egy barátom például a Kereszteslovag c. dalra gondolva szokta mondani: a legjobb Jethro Tull számot nem a Jethro Tull írta.

Török Ádám: - Nem tagadom jól esik erről beszélni, a Kereszteslovag a barátodon kívül mások tetszését is elnyerte, és 2004-ben egy nemzetközi  internetes szavazáson 4. helyet ért el, ahol a közönség minden idők legjobb rockszámaira szavazhatott.

Ádám, mint „Baba” és a legendás „Kereszteslovag” eredeti klipje

Rockbook: - Úgy tudom a szakma is méltányolta a Mini zenei munkásságát…

Török Ádám: - Igen, a kezdet-kezdetén is sok segítséget kaptunk az akkori nagyoktól. Sokat jelentett a zenekarnak, hogy pl. az Illés és az LGT turnézni vitt bennünket, előttük léphettünk fel. Lemezeinket többnyire mind a szakma, mind a kritika kedvezően fogadta, ennek ellenére rendkívüli meglepetésként ért, hogy a 2008-ban megjelent Fruit peebles c. Mini gyűjteményes albumot a felkért rockzenei szakírók a legjobb magyar rocklemezek között a 2. helyre szavazták (a lista itt megtekinthető). Erre azért is vagyok büszke, mert a szavazók egy része még meg sem született, amikor mi az első számokat, amik ezen a lemezen hallhatók, összeraktuk.

Rockbook: - Úgy hallottam más jellegű elismerésben is részesültél a közelmúltban…

Török Ádám: - Igen, de ez is lényegében összefügg a zenéléssel. Az I. Kerületi Önkormányzat megítélte számomra a Budavárért Érdemrendet, amely a kerülettől kapható legmagasabb kitüntetés. Mindezt az I. kerületi „életművemért”, a Tabánokért, a Bem Rockpart 40 évéért és persze a Budai Ifiparkért. Jól esett, bár sosem gondoltam, amikor ezeket szerveztem, csináltam, hogy egyszer kitüntetés jár majd érte. De mondom, a visszajelzés, az, hogy elismerik a pályámat nagyon jó érzés. Ezt kár lenne tagadni.

Rockbook: - Sokan a generációdból, a Nagy Generációból, - nem csak zenészek - megfáradtak, megkeseredtek, ha részesülnek is valami elismerésben ma, azt elkésettnek, utólagosnak érzik és a fiatalon elvett, elvesztett lehetőségeket siratják. Neked mi a véleményed erről?

Török Ádám: - Nézd, én eleve nem mondok olyat, hogy rettenetesen el lettem volna nyomva. A Mini lemezeket adhatott ki, volt állandó klubunk évtizedeken át, felléphettünk, de persze ért trauma engem is, például, amikor a Bartók-feldolgozást tartalmazó LP nem jöhetett ki. Mindennel együtt én nem panaszkodom, ugyanakkor tudom, hogy milyen sokan indultunk, legalább 1000-1500 együttes alakult a 60-as évek végén országszerte, és látom, hogy hányan tudtunk aztán ebben megragadni és zenészként élni. Igen, sokan kiégtek, kikoptak, elfáradtak, vagy csak nem akarták az életüket erre a bizonytalan zenész-létre tenni. Tulajdonképpen ez adta az ötletet ahhoz, hogy a klubomban, a Glob-Royalban összehozzam az Első Magyar Nyugdíjas Rockzenész Klubot, ahol olyan jelenlegi, vagy volt kollégáknak szeretnék fellépési lehetőséget adni, akik ugyan eltávolodtak a színpadtól, de van kedvük újra „felvenni a lantot”, kiállni és zenélni…

Rockbook: - Ez a projekt sem tűnik úgy, mint ami milliókat hozna a konyhára…

Török Ádám: - Csak saját pénzből nem is tudnám még elindítani se, pályázati lehetőségeket keresek hozzá.

Gitárorgia a Gőzhajó című számban Tátrai Tiborral és Mohai Tamással

Rockbook: - Lemezeiden, koncertjeiden rendszeresen játszol fiatalokkal is. Milyen a viszonyod az új zenész-generációkhoz?

Török Ádám: - Amint meséltem, annak idején a Mininek is nagyon sokat jelentett Szörényi Szabolcsék, Presserék támogatása. Emiatt kezdettől fogva, ha megtehettem, én is meghívtam fiatal muzsikusokat, akár előzenekarként, akár zenekari tagnak. Így játszott velem/nálam például Borsodi László, Horváth Misi, Tóth-Bagi Csaba, vagy Mohai Tamás.

Rockbook: - Fiatalkorom visszatérő élménye, hogy időközönként megjelentek városszerte az esedékes Mini-évfordulót jelző, hirdető koncert-falragaszok. Mindegyiken annyi volt a név, hogy szinte lelógott a plakátról.

Török Ádám: - Igen, ez tényleg jellemző volt, régen, még a 15, 25 éves bulinkon, aztán az 50/30, 60/40 bulin szintén sok vendégem volt. Már készülök a 70. születésnapomat és a zenei pályám 50. évét összekötő 70/50 koncertre is, ezt még mindenképpen megcsinálom!  Remélem sikerül majd ezt is olyan méltó módon rögzíteni, ahogy pl. a 25 év rock CD, vagy a két születésnapi bulimat rögzítő DVD sikerült.

Rockbook: - Mi az, hogy „még”? Egyszer valaki, egy közeli hozzátartozód mondta a Bem Rockparton, hogy „még” ezt a szezont végigcsinálod, aztán már csak a stúdió…De ez legalább 20 éve volt…

Török Ádám: - Ja, - mondja önironikus mosollyal -  hát igaz, nem tudom én ezt abbahagyni. A 70/50 a nagy tervem, de természetesen addig is megy a 3 féle Mini, a Mini trió (Németh Karcsival, Horváth Misivel), az Új Mini (társaim Gazdag Viktor, Zsoldos Tomi, Tóth Dénes, Németh Karcsi) és az Ős-Mini (Papp Gyuszkó, Nagy Pista, Németh „Nemecsek” Tomi +én). Az Ős-Mini 2015-ben új dalokat és feldolgozásokat tartalmazó albumot is adott ki „Emlékút a Balladafolyón” címmel, a nyáron több helyre elvittük, úgy érzem sikeres lesz, fogunk együtt játszani az ősz folyamán is, ha erőnkből telik.

Rockbook: - Hülye kérdés, remélem nem hülye választ kapok rá, de muszáj megkérdeznem: mi ad erőt ehhez a sokmindenhez?

Török Ádám: - Hm, hát ezen igazából nem szokta gondolkodni…De tudod ilyenek, hogy például Kanadában, ottani magyar zenészekből alakult egy együttes, akik 15 Mini-számokat játszanak, egész jól. Én úgy hívom, hogy V Mini, vancouveri Mini, van más nevük is. Szóval azt érezni, hogy a zeném még oda, ekkora távolságból is hat... Meg amiről eddig beszéltem, hogy mennyi mindent kaptam én a zenéléstől, ettől a műfajtól: csajokat, barátokat, ismertséget, sikert, egy életen át azt csinálhattam, amit szeretek…és hát az emberben ott van, hogy mindezt vissza kell adni…

S végül, de nem utolsó sorban egy kis tanítás a magyarságról magyarkodás nélkül

Lassan kiisszuk borainkat, és elbúcsúzunk. Az elhangzott végszó persze elkísér, és egy emlék élesedik mellé, először nem is értem pontosan miért. Édesanyám is kijött velünk pár éve a Tabánba, valahol az újonnan épült emlékmű magasságában ültünk a domboldalon. Onnan néztük a Minit, Török Ádámot. Fekete pólóban, kopasz fejjel, napszemüvegben gesztikulált, izzadt, énekelt, szövegelt, fuvolázott. Arcát törölte sűrűn. Élt a színpadon és a színpad élt vele. Anyám, az ő akkor 71 évével egyszer csak hozzám fordult: „Ez, kisfiam, egy szabad ember.”

Igen, gondolom, a rockzenész szabad ember. Csak néha nagyon, nagyon nehéz szabadnak lenni…   

Köszönöm a figyelmet!

Török Ádám és a Mini Facebook oldala itt, hivatalos weboldal itt!

El Bandi