Bejelentkezés

x
Search & Filters

Az örök bál, mint eszme – Pál Utcai Fiúk interjú Leskovics (Lecsó) Gáborral

Meg kell vallanom, ritkán járok manapság olyan koncerten, ahol a közönség körében én számítok a legfiatalabbnak, és ha van is egy-egy ilyen alkalom, valami furcsa nyugtalanságot érzek, hogy befogad-e engem ez a hömpölygő embermassza, érezhetem-e azt, hogy egy vagyok én is közülük. Valami hasonló motoszkált bennem az A38 Hajó előterében is, ahol érkezésemkor összesereglett már jó pár szüleim korabeli (na jó, ez azért túlzás), deresedő-kopaszodó ős-PUF rajongó, és egy kicsit féltem akkor is, amikor a meredek lépcső korlátjába kapaszkodva aláereszkedtem a gépházba (backstage), hogy a magyar alternatív rockzene egyik nagy arcával, Lecsóval interjút készítse. Téma: a Pál Utcai Fiúk harminc éve, múlt és tervek. Persze, felesleges volt stresszelni, pláne egy ilyen jó beszélgetőpartner mellett.

Rockbook: „Firól-fira szállsz te, mint egy közös eszme.” – egy nagy klasszikus, Arany János versében, a Harminc év után címűben olvasható az idézett sor. Mi volt az a „közös eszme”, ami összehozta a Pál Utcai Fiúkat? És mi az a „közös eszme”, ami titeket mind a mai napig összetart?

Lecsó: Amikor az ember tizenhat évesen zenekart csinál, akkor még nem vezérli konkrét eszme; egyszerűen lemész a garázsba, és nézed, hogy „ha például ide teszem a kezem a gitáron, abból mi lesz”. Tehát nincsenek ideológiák, nincsenek eszmék. Kezdetben csak annyi volt, hogy szerettünk volna megtanulni néhány Sex Pistols, Ramones és G.B.H. számot, mert ezeket nagyon élveztük. Aztán nagyjából ebben az időben – ’83-mat írunk, ugye – beköszöntött a magyar underground. Mi olyan srácok voltunk előtte, akik Beatrice, P. Mobil és Hobo Blues Band koncertekre jártunk, majd közben megalakult az URH, az Európa Kiadó, a Bizottság, és mi innentől kezdve inkább az ő koncertjeiket látogattuk.
Amíg Piramis koncertre jársz, el sem tudod képzelni, hogy belőled is zenész lehet. Ott rock istenek állnak a színpadon: hatalmas füst, a gitáros nagy terpeszben darálja a gitárját, az énekes iszonyatosan énekel, te meg azt érzed, hogy csak rajongó lehetsz. Mert te ott vagy lenn a színpad előtt, míg az istenek fenn vannak a színpadon. Később láttuk azt, hogy a Trabant, a Kontroll Csoport két-három akkordból kurva jó dalokat csinál, és azt mondtuk, talán erre mi is képesek vagyunk. Persze, ideológia még ekkor sem volt – csak csinálni akartunk valamit, ami önkifejezés. Kezdetben ez teljesen ösztönös dolog volt, nem volt benne tudatosság. Ahhoz, hogy ebből kibontakozzon egy eszme, nagyon sok dolognak kellett történnie.

 

Egyetlen dolgot tudtunk már a kezdetekben is, hogy nem akarunk olyan szomorú zenét játszani, mint amilyet a Kontroll, vagy az Európa Kiadó. Közben, ugye, elmentünk katonának, és a katonaság után olyan mérhetetlen szabadságvágyunk volt... Nekem egyetlen vágyam volt akkor, hogy minden nap legyen házibuli – ezt úgy képzeld el, mint a Török Feri filmjét, a Moszkva teret. Szórakozni akartam, és azt szerettem volna, hogy a koncertjeink és a dalaink is erről szóljanak. Így született nagyjából a Bál is. És ez a dolog mind a mai napig működik – talán ez az, amit „eszmének” tekinthetünk. Ez a zenekar addig működik, amíg mi a színpadon jól érezzük magunkat.

Rockbook: Volt olyan pillanat a zenekar életében, amikor azt éreztétek, hogy vége van? Hogy nem fog működni tovább?

Lecsó: Igen. Amikor húsz éves volt a PUF, már kezdtük azt érezni, hogy az egész olyan, mint egy gyár, hogy minden automatizálódott: beülsz a mikrobuszba, felmész a színpadra, lenyomod a koncertet… Ekkor megegyeztünk abban, hogy leállunk. Hogy addig nem csináljunk, amíg ugyanolyan nem lesz, mint régen. Ez nagyon jót tett a zenekarnak! Nem tudtuk, hogy meddig hagyjuk abba, az is benne volt a pakliban, hogy örökre. De szerencsére már fél év múlva elkezdett mocorogni bennünk valami, és hát látod, itt vagyunk.

Rockbook: Egy veled készített interjúban azt mondtad, jó érzés látni azt, hogy a dalok, amelyeket 18 évesen írtál, így, harminc év múltán is hatnak, mondanak valamit a hallgatóitoknak. Neked mit mondanak ezek a régi dalok? Hogyan tudsz velük ma azonosulni, vagy hogyan értékelődtek át benned?

Lecsó: A korai dalok nekem mind a mai napig ugyanazt jelentik – hogy a legfontosabb az, hogy jól érezd magad. Ez van a színpadon is. Ha ott állok, nem izgat, hogy ki van kormányon, hogy ki mennyit lopott; a világ összes nyomora abban a pillanatban nem kell, hogy érdekeljen. Sokszor előfordul, hogy az ember hisztizik a színpadon, mert nem szól a gitár, nem olyan az ének… De ha a Bált játszom, olyankor semmi nem érdekel. Ha szarul szól minden, feltekerem az erősítőmet, és torokszakadva énekelek, és nem számít, ha ettől mindenki megőrül. És a korai számoknál – Utolsó év, Fiatal lányok – nagyjából ez van. Szóval, nyilván én is megöregedtem, de a Bált a mai napig úgy játszom, mint tizennyolc éves koromban. Mondjuk, talán a Tréfával más a helyzet, mert azt nem lehet üvölteni. Azt szépen kell énekelni, mert olyankor Istennel beszélgetsz – és Istennel csak szépen lehet beszélgetni.

 


Rockbook: Mi a fontosabb számodra: a hangulat vagy a mondanivaló? Melyikre figyelsz oda inkább? Van konkrét célzata egy-egy dalotoknak – hogy „most ezt és ezt szeretném közölni a hallgatómmal”, vagy valamilyen más szervezőelv jut érvényre a szövegeitekben?

Lecsó: Nincs konkrét célzata ezeknek a daloknak – én nem akarok nagy igazságokat mondani.

Rockbook: Valami ehhez hasonlót fogalmaztál meg a Lecsónak jó lesz című dalban is – „Én nem vagyok Isten, higgyél bennem”.

Lecsó: Pontosan. Ez a dal pontosan erről szól: hogy én csak egy srác vagyok, a Lecsó. Felmegyek a színpadra, és játszom nektek. Nem isteni igazságokat nyilatkoztatok ki; amit mondok, az az én igazságom. Nem törvényeket hozok le kőtáblán az embereknek. Hihetsz bennem, de az én igazságom nem kell, hogy a te igazságod is legyen. Volt egy olyan időszaka a zenekarnak, amikor annyira menők voltunk, hogy levelekkel bombáztak bennünket – azt kérték tőlem, hogy váltsam meg az életüket. Én ettől rettenetes módon beszartam. Lányok írtak nekem, hogy az apjuk megerőszakolja őket, és egyedül én tudok rajtuk segíteni. De én nem tudok segíteni: zenész vagyok, aki felmegy a színpadra és belebasz a gitárba – nem adhatok megfejtéseket, csak a saját gondolataimat.

 

Visszatérve az előző kérdésedre: nincs konkrét mondanivalónk, hanem a hangulat fontos. Azok a jó dalok, amelyeknek hangulata van. Világéletemben ezeket a dalokat szerettem: Cseh Tamást, a Balatont, a Trabantot. A Trabant erre kiváló példa, mert ők egy olyan zenekar voltak, ahol mindenki össze-vissza játszott – hangolatlan gitárok, iszonyatosan hamis énekesnő, kurvára hamis minden, mégis, szerintem a világ legjobb dalait játsszák. Az egyik legnagyobb, ikonikus zenekar. Ha megmutatom egy mai fiatalnak, azt mondja: de hát ez hamis, élvehetetlen. Akkor figyelj egy kicsit a hangulatára – válaszolom erre én. Egy buta szövegű dal – például egy Neoton Família sláger – is lehet kiváló, ha jó a hangulata.

Rockbook: Ha visszatekintünk az elmúlt harminc év zenei produktumaira, egy nagyon eklektikus kép rajzolódik ki a szemünk előtt – nyomon követhető, hogy amikor elkészült egy-egy lemez anyaga, mi foglalkoztatott épp titeket. Teszem azt, a pörgős rock dalok mellett néha befigyel egy-egy „funky”…

 

Lecsó: Ezzel nem értek egyet, de sejtem, mire gondolsz. Van két olyan lemezünk, ami óriási tévedés volt: a hármas és a négyes. Ezek nagyon kilógnak a sorból, és nagyon széttartanak. Az első két lemezünk sokkal egységesebb. A Nagy rohanás és a Szerelemharc azért ilyenek, mert a zenekar tagjai akkor épp a funkyt és a jazzt szerették.

 


Rockbook: De az összképhez ezek is hozzáadódnak. Ezzel sérült valamit a brand, amit Pál Utcai Fiúkként címkézünk?

Lecsó: Hát persze, hogy sérült. A közönségünkből sokan épp ennek a két lemeznek a hatására pártoltak el tőlünk. Mert ebben az időszakban a PUF egy alternatív underground zenekarból popzenekarrá kezdett válni. És ez nagyon nem állt jól nekünk.       

Rockbook: Az elmúlt időszakot nagyjából két nagyobb korszakra tudnánk felosztani (persze, lehet hogy ezt te tökéletesen meg tudod cáfolni): volt egy „termékenyebb” (szigorúan idézőjelek között) és egy „kevésbé termékeny” időszakotok. A Szerelemharc (és az egy évvel későbbi koncertalbum, a Szajhák és partizánok) megjelenése után 7 évet kellett várni a következő lemezre, a Ha jön az élet… címűre, majd azután még 8 évet a Legelőre. Mi volt ennek az oka?

Lecsó: A hármas és négyes lemezünk kijött gyorsan, de bár ne jött volna ki. Iszonyatos nyomás volt akkor a zenekaron – mindenképp lemezt kellett csinálni, s bár nem szerettem volna, kihoztunk ezeket. Igaz, hogy az utolsó lemezeink jóval később (hét és nyolc év elteltével) jelentek meg, de azokon legalább minden dalt fel tudok vállalni. Én nem akarok szar lemezeket csinálni, amelyeken van két sláger és tíz olyan dal, ami úgyis a feledés homályába merül. Most meg ez a trend – egy-két kivételtől eltekintve szinte mindenki ilyen lemezeket csinál; nézd meg például a Metallicát. Én a kivételek közé akarok tartozni, és csak jó dalokat akarok felvenni. Ha ehhez hét vagy nyolc évet kell várni, akkor várok.

Rockbook: És menyit kell várni a következő lemezre?

Lecsó: Elméletileg idén kellett volna megjelennie, de nem hiszem, hogy lesz belőle valami. Mindenesetre jól állunk. Folyamatosan vesszük fel a dalokat. Tavaly azt mondtuk, hogy idén, idén meg azt mondom, hogy jövőre. Amikor úgy érzem, hogy összeállt egy jó lemez, akkor fog megjelenni.

 

 

 

maxim

 

 

Címkék: 
Pál Utcai Fiúk