Bejelentkezés

x
Search & Filters

Az új Bonfire album felét a közkívánat ellenére a balladák teszik ki : 'Temple Of Lies' lemezkritika

Nem vagyok én ordas (ami a népi bölcsesség szerint szőrösszívűt jelent) farkas, hogy olyan máglyával kellene elijeszteni, amit a Bonfire név takar, jóllehet a csapat jelen teljesítménye inkább robbanó gránát, mint pislákoló fényforrás. Az egyetlen eredeti taggal – Hans Ziller gitáros – felálló zenekar nyilatkozataiban megújulást és új, erőteljesebb hangzást ígért, nos, ezzel az ígérettel nem sikerült… segget csinálni a szájukból, és a lemez valóban olyan fémesen szól, ahogy azt nem is igazán lehet elvárni egy, a lírai balladáiról elhíresült valamikori bugyinedvesítő, Music Television-kompatibilis hard rock felállástól. A Bonfire a Skid Row áttörési példájához hasonlóan csattanósan bizonyította, hogy ne is várjanak tőlük új zenei aláfestést valamelyik Jane Austen regényhez, és ez bizony most a keménykedés ideje, nem a papír zsebkendőké.
 
Az új énekes, Alexx Stahl – akinek nevéből ne vonja le senki azt a következtetést, hogy valamiféle androgün glam-attitűddel állunk szemben – igazi heavy metal torok, akinek nem okoz gondot (halld az intrót követő nyitószámot!) egy echte Judas Priest témát kiénekelni, olyat, amivel a Stryper is próbálkozott, de meg kell mondjam, jóval kevesebb sikerrel. Igen, a Bonfire közelebb hozta nekünk a bőrszegecses dzsekit hordó fémistent, amihez már csak a kalapácsot kellett megtalálni: a Hammerfall zenei világából lopott "Stand Or Fall" olyan himnusz, amire az is vigyázzba vágja magát, akinek felmentése volt tornából.
 
Persze az se ijedjen meg, akinek nem jön be ez a trappolós, sikítós, indulós világ, mert a többi szerzemény – és úgy gondolom, ezzel minősítem is a dalokat – a Scorpions arénás korszakának legjobb pillanatait idézik. Stahl persze nem Meine, de mégsem hatnak furcsán ebben a fémes zenei közegben az ismerős, skorpiós témák, és azt hiszem, ez a csapat egyik legnagyobb erénye. Miért is? Mert könnyen két szék közé esés lehetett volna a lángolás vége, hiszen a hard rock felől érkezőknek túl keménynek, a heavy metal rajongóknak pedig túl lágynak bizonyulhat a megoldás, ami azonban olyan furcsa – és rendkívül ügyes módon – integrálta mindkét stílus erényeit, hogy abban hiba nincs, és a dalokat ugyanolyan élvezettel hallgathatja mindkét tábor. Kérem szépen, a politikának és az embereknek így kell példát mutatni: tessék, nem minden fekete és fehér; a yin és yang pedig nem létezhet egymás nélkül.
 
 
De mielőtt még megijed valaki, hogy mezei filozófus lettem, sietek leszögezni: ez most a zene ideje, nem másé, és ha a Jaded Heart hasonló szellemben fogant albumánál volt némi kétségem a produkció sikerét illetően, a Bonfire-nél ez teljes mértékben hiányzik. Úgy gondolom, a skandináv glam hullám szigorodása a németeket is elérte – naná, hogy nem testidegen módon; éljen a porosz szellem! –, így aztán nem kell azon bosszankodnunk, hogy egy hard rock album felét a balladák teszik ki – a közkívánat ellenére.
 
Ja, és hát milyen legyen a lemez végén elhelyezett zenei poén, ami ráadásul folytatása az előző lemez faviccének? Hát olyan, amilyen a német humor, és ebből értsen mindenki azt, amit akar – a poén meghallgatása után. Én sokkal jobbat nevettem a "Love The Way You Hate Me" metallicásan csengő kezdő riffjén, de hát ízlések és pofonok – akár egy mókás Bud Spencer-Terence Hill filmben.
 
 
Garael