Bejelentkezés

x
Search & Filters

Az új Wolverine album dalait nyomasztóan uralja az elektronika: Machina Viva (2016) lemezkritika

A svéd art/prog rocker farkasemberek nem arról ismerszenek meg, hogy a közönségszolgálat jegyében egy-két évente tolják kifelé a sikerorientált anyagaikat. Saját ritmusban, saját fölfogásban, saját koncepció és saját beosztás szerint dolgoznak. Erre a lemezre például közel hat évet kellett várni, pedig a legutóbbi "Communication Lost" volt az eddigi legsikeresebb lemezük, s az ember azt gondolná, addig kell ütni a vasat, míg meleg. Jómagam a 2007-es "Still" albummal ismertem meg őket, éppen akkor, amikor a kezdeti kísérletezgetés után (death metalból electro art rockba) letisztult a stílus, és sikerült egy olyan prog rock hangulatot elkapni, ami súlyos melankóliája ellenére is bőszen hallgattatja magát.

Erre az albumra az együttes kiadót és hangmérnöki csapatot váltott, a Candlelight Recordstól átigazoltak a Sensoryhoz, Jacob Hansen helyett pedig Christian "Moschus" Moos végezte a keverést, Bob Katz pedig a maszterelést. A kiadóváltást még értem, de a nyerő dán stúdióguru menesztése és az új szakik alkalmazása bizony rám hozta a frászt. Mint kiderült, a félelmem nem volt alaptalan. Már a címe is jelzi, hogy a "Machina Viva" gépiesebb (értsd: elektronikusabb) lett mint két zseniális elődje. Körülbelül olyan váltás következett be most a svédeknél, mint a Marillionnál a 2000-es évek elejétől kezdve.

 

 

Az új album dalait (különösen a "Machina" címűt) nyomasztóan uralja az elektronika, sokszor háttérbe szorítva ezzel nem csak a gitárt, de olykor a dobokat is (Brrr!). Nem tudom, hogy ez a régebbi stílushoz akar visszakanyarodni, vagy egy újabb (modernebb) irányba kezdtek el tapogatózni, de a végeredmény nekem – egy-két jobban sikerült nótát kivéve, mint pl. az "Our Last Goodbye" – nagyon nem jön be. Sosem voltak egy életvidám banda, de míg korábban a zenei merengések beszippantottak magukba, addig a mostani nyűglődés inkább kilöki az embert. Legalábbis engem.

Szomorú vagyok, mert a Marillion és az időközben föloszlatott Division By Zero után a Wolverine lett az a nagy prog-rock kedvenc, amelyik súlyos csalódást okozva kiprovokált nálam néhány epés bejegyzést a panaszkönyvbe. A "Communication Lost" tényleg varázslatos volt (van), még egy nem rock/metál zenén szocializálódott női ismerősömet is lenyűgözte, de ezt nem tudom kinek mutatnám meg szívesen, talán a gót tiniknek, ha vannak még egyáltalán ilyenek – ők viszont túl cizelláltnak, művészinek találnák...

 

 

Tartuffe

Forrás: Dionysos Rising