Bejelentkezés

x
Search & Filters

Baltimoore lemezkritika: Back For More (2014)

Egyszer, néhány sör után azt találtam mondani Björn Lodinnak, hogy ha bezárnám egy szobába azzal, hogy addig nem jöhet ki, amíg meg nem ír egy fasza hard rock lemezt, maximum 48 órát töltene fogságban. És ezt teljesen komolyan gondoltam. A faszi olyan szinten profi, hogy nem esik különösebben nehezére összedobni egy új korongot – meg is jelentet minden évben valamely formációjával (Balls, Baltimoore, HARD) egyet, a szokásos korrekt színvonalon.

Persze, ha ez a válasz arra a kérdésre hangzik el, hogy "Hogy tetszik az új HARD CD?", akkor hordoz(hat) magában némi pejoratív felhangot. (Arra hangzott el.) Hiszen a karakteres stílus, és az erőltetett munkatempó könnyen tornyosulhat középszerbe, önismétlésbe, a bevált panelek újrahasznosításába. Hip-hip Barba trükk! Keverem, kavarom, itt a lemez, hol a lemez? De esküszöm, inkább dicséretnek szántam, akkor is, ha tényleg van valami abban a vélekedésben, hogy igazán nagy dobása emberünknek mostanában azért már nem volt.

Az öreg ráják így továbbra is párás szemmel emlékeznek vissza a Baltimoore Nikolo Kotzevvel fémjelzett korszakára. Pedig Lodin most sem csinál rosszabb zenét, mint akkor, csak akkortájt még volt respektje a rockmuzsikának. Ugyanaz a szűk réteg, amely most is ezt hallgatja, pedig kifejezetten hálás volt a '90-es években azoknak a bandáknak, akik ellenszélben pisálva is állták a …, sarat. Apropó HARD – én sajnálom, hogy Lodin végül hazacuccolt, mert mindenképpen egy érdekes színfolt volt hazánk sekélyes zenei életének egén, hogy egy kvázi – még ha letűnt is - világsztár itt hupákolt egy darabig.

 

 

Na de térjünk rá a lényegre. A "Back For More" (micsoda meglepetés) hozza a szokásos ízeket. Könnyű szeretni az öreg zenéjét, mert - valahol félúton a tradicionális, billentyű-orientált hard rock, és az AC/DC-féle gitárhangsúlyos boogie-woogie között - épp elég dallamos ahhoz, hogy könnyen befogadjuk, mégse nyálas. A saját stúdiójában pedig modern, élő hangzást tud keverni a cuccnak. Zenészek tekintetében se szokott kompromisszumot kötni, amikor ismeretlen arcokat toboroz, azok is mindig vérprofik. (Mondjuk ez Svédországban nem nagy etvasz.) A dalok pedig..., hát azok..., olyan lodinosak.

Szóval nagy durranás és újdonság most sincs, kellemes, ellazulós, technikás, de mégis ösztönös kemény rock viszont van. Tök mindegy, hogy éppen hogy hívják a bandát Björn körül, nagyjából ugyanazt kapod mindig. Márpedig vannak, akik szeretik az állandóságot és a megszokott minőséget. Vannak, akik meg nem. Te melyik vagy?

Kotta

 

Forrás: Dionysos Rising
 

Címkék: 
Baltimoore