Mindig is érdekelt, hogy egy tribute zenekar hogy indul el a pályán, és hogy tud egyről a kettőre jutni. Különösen úgy, ahogy tette azt a Cry Free zenekar az elmúlt 18 évben, hisz nem kevés ideje működik a zenekar, nemzetközileg is elismertek, és ami talán a legnagyobb dolog, hogy a példakép is elismeri őket, sőt, fel is léptek velük. Az elmúlt 18 évről, az élményekről és a tervekről beszélgettem Scholtz Attilával (Atka) és Tóth Csabával (Chubby).

Rockbook: A zenekar neve jól ismert a Deep Purple rajongók körében, hisz egyfajta tribute zenekarként működtök. Honnan ez a szerelem?

Atka:Igen, szerencsére odáig már eljutottunk 18 éves karrierünk során, hogy nem nagyon akad az országban Deep Purple rajongó, aki ne hallott volna még rólunk, és a szomszédos országokban, illetve Németországban és Oroszországban is sokan ismernek minket. A zenekart én alapítottam 1996 januárjában, és bár elsődleges motivációm nyilván a Deep Purple iránti fanatikus rajongás volt, azért ésszel is átgondoltam, hogy van-e létjogosultsága egy efféle tribute produkciónak, annál is inkább, mert akkor még a „tribute” szót sem nagyon ismerte senki, nem is igazán létezett még ez a ma már népszerű műfaj.

Rockbook: Az elmúlt 18 év alatt mi az, amit még nem sikerült elérnetek?

Atka: Kevés ilyen dolog van. Ennek egyik oka, hogyegy emlékzenekar lehetőségeieleve sok szempontból korlátozottak, hamar el lehet érni a keretekig (bár mi szeretünk azokon túlmenni is), másrészt pedig a közel két évtizedes munka során tényleg kevés területet hagytunk érintetlenül. A kezdeti időszakban játszottunk előzenekarként gyakorlatilag az összes komoly hazai blues, rock, és metal előadó/zenekar előtt, majd egy sor nemzetközi sztárnak is voltunk vendége, 2009-től pedig rendszeresen vagyunk konkrétan színpadi zenésztársai gyerekkori hőseinknek, Jon Lordtól Ken Hensleyig. Közben az összes legendás koncerthelyszínen megfordultunk a Wigwamtól az A38-on és a Petőfi Csarnokon át egészen a Művészetek Palotájáig és a Papp László Budapest Sportarénáig, ahol 8-9000 embernek muzsikálhattunk két ízben is. Számos nagyszabású városi rendezvényen és motorostalálkozón is szerepeltünk már, de hogy kérdésedre is találjak választ, a nagy, legendás hazai fesztiválóriásokra nem tudtunk még bejutni, kivéve a legnagyobbat, a Sziget Fesztivált, ahová viszont rendszeresen hívnak minket. A többi nagy magyar fesztivál kicsit „mostoha gyerekként” kezeli a tribute bandákat, és csak elvétve lépnek fel náluk emlékzenekarok, holott szerintem simán lehetne akár egy külön tribute színpadjuk is a magunkfajta csapatok számára, mert lenne iránta érdeklődés.

Rockbook: Hazánkban ti vagytok az egyetlen olyan zenekar, aki a Deep Purple-nek állít emléket, külföldön viszont számos hasonló zenekar van, mégis az élmezőnybe tartoztok? Mivel sikerült ezt elérni?

Atka: Szerintem mindkettőre az a válasz, hogy kőkemény munkával és maximalizmussal. Magam is olyan alkat vagyok, aki mindig 110 %-ra törekszik, de a 18 év alatt sokan voltak a bandában és mellette, akik szintén csak a tökéletessel tudták „beérni”, legyen szó logóról, honlapról, felvételekről, lemezborítókról, szóróanyagokról, bármiről. A kompromisszum mentes megközelítést persze a zenével kezdtük, és ebben segítségünkre volt, hogy mindig kiváló muzsikusok voltak a bandában, sokszor igazán kiemelkedő tehetségek is, a mai napig. Eleinte még a szólókat is hangról hangra „leszedtük”, aztán rájöttünk arra, hogy a Deep Purple muzsikájának lényege éppen a spontaneitásában rejlik. Hamarosan ráéreztünk arra az izgalomra, amit az a kihívás nyújt, hogy hogyan csempészhetjük be saját stílusunkat a DP keretbe, és hogyan tudunk úgy „elszállni” zenei értelemben egy adott Purple dalon belül, hogy magunkat adjuk, de mégis autentikusan tesszük azt, anélkül, hogy az eredeti megközelítésen erőszakot tennénk. Ez persze egyfajta borotvaélen táncolás, de nagyon izgalmas játék. Viszont az alapharmóniák, akkordmenetek, riffek minden esetben maximálisan megfelelnek az eredetieknek, és ezt kevés produkció mondhatja el magáról. Elég, ha csak a „Lazy“ c. dalt nézzük, melynek (valóban nem könnyű)fő riffjét, a jelenlegi Purple kivételes tudású szólistái – Steve Morse és Don Airey – is egy alternatív változatban játsszák, a „Machine Head” lemez 40. évfordulójára kiadott „Re-Machined” tribute albumon hallható Joe Bonamassa feldolgozásban pedig egy konkrétan elváltoztatott/leegyszerűsített verzió hallható. Természetesen szó nincs arról, hogy az említett világklasszis muzsikusok fölé akarnám emelni magunkat, de nálunk ilyesmi nem fordulhat elő; a zseniális Ritchie Blackmore, és a tavalyelőtt elhunyt drága barátunk, Jon Lord által megírt témák számunkra szentek és sérthetetlenek. Vesszük a fáradságot, hogy tökéletesen elsajátítsuk őket. Persze a közönség között kevés az olyan szintű zeneértő, aki ezeket a nüanszokat meghallaná, de valahogy a többiek is érzik, hogy tőlünk az igazi élményt kapják. Ami pedig a külföldi riválisok közül kiemel minket, hogy a 70-es évekbeli dalokat mi ugyanazzal a vadsággal és szabadsággal nyomjuk, ahogy a Purple tette akkoriban, míg Európa nyugati részén egy jóval sterilebb, kimértebb megközelítés jellemző a feldolgozás-zenekarokra.
 

Rockbook: 13 év alatt bejártátok Európát és jártatok Ázsiában is. Mi a legkedvesebb emléketek ezen turnékról?

Atka: Természetesen a Jon Lord koncerteket és turnékat kell említenem elsőként, különösen a két oroszországi kanyart. Egyrészt azért, mert ezek alkalmával olyan helyeken jártunk, ahová magánemberként valószínűleg sosem jutottunk volna el, mint pl. a régi cárvárosban, Jekatyerinburgban, amely már az Ural hegység keleti oldalán található, vagyis tényleg Ázsiában van. Annak a turnénak az utolsó állomása amúgy Novoszibirszk lett volna, úgyhogy ha az nem esik ki végül a turnéállomások közül, még Szibériába is eljutottunk volna. De Moszkva és Szentpétervár is óriási élmény volt, mondta is Jon mosolyogva, amikor a Téli Palota előtt ácsorogva dumálgattunk, hogy: „Azért szép helyekre viszlek magammal benneteket, igaz?”. A másik oka annak, hogy ezek a túrák ennyire kedvesek a számunkra 4-5 év távlatából is, hogy ezek alkalmával végre belekóstolhattunk a „rocksztár-életmódba” is, amire nyilván minden zenész vágyik valamilyen szinten. Repülőgéppel utaztunk, néha luxusszállodákban laktunk (sokszor Jonnal egy hotelben), saját kisbusz állt rendelkezésünkre külön sofőrrel és hosztesszel, ha csavarogni akartunk a városban, és igényes éttermekben ebédeltünk-vacsoráztunk, a zenekari öltözőben meg ott várt minket az a típusú viszki, amit a riderbe beleírtunk. A koncertek után jóformán úgy kellett autogramot adnunk néha, mintha maga a Deep Purple lennénk. Zeneileg is rengeteget kaptunk, hiszen egyrészt ott ülhettünk sokszor mindössze fél méterre minden idők legnagyobb rockorgonistájának erősítőjétől, és hallhattuk, ahogy fortyog, morog, sikít, vagy éppen suttog a Leslie a Mester irányítása alatt, ami önmagában is hátborzongató élmény, és ehhez jön még az a tény, hogy a világ legjobb szimfonikus zenekaraival és karmestereivel osztozhattunk a nem akármilyen színpadokon. Moszkvában pl. 3500 embernek játszhattunk egy sportcsarnokban. Ezek leírhatatlan élmények.
 

Rockbook: Azon szerencsés helyzetben vagytok, hogy a példaképek is elismerik a munkátokat, hisz játszottatok együtt velük. Turnéztatok az imént említett Jon Lordal és Ian Paice-szel is. Milyen érzés volt, mikor megkaptátok az első felkérést tőlük?

Atka: Hátborzongató élmény volt. Egyébként érdekes a sorsszerűség oldala is a Jon Lord történet indulásának. Pár hónappal korábban épp azt találtuk ki zenekarilag, hogy igazi „nagy durranásként” színpadra kéne vinnünk Jon korszakalkotó 1969-es versenyművét, a Concerto for Group and Orchestrát, amelyet rockzenekarra és szimfonikus zenekarra írt a Mester, és még fel is vettem a kapcsolatot a ’99-es jubileumi Deep Purple koncertek angol karmesterével, Paul Mann-nel, hogy hogyan juthatnánk hozzá a kottákhoz. Egy kicsit az álmodozásba is belemerültünk, hogy ha esetleg sikerülne tető alá hoznunk ezt a nagyszabású vállalkozást, meghívhatnánk majd díszvendégnek Jon Lordot is, bár úgy voltunk vele, hogy biztosan nem jönne el. Erre nem sokkal ezután csörög a telefonom, benne a Livesound főnökével, Gomilko Bogdánnal, aki azt kérdezi, hogy ha elhozná Lordot a Concertóval Budapestre, vállalnánk-e a „Group” szerepét. Micsoda??? Ritkán fog el olyan izgalom, mint akkor, holott még korántsem volt biztos a fellépés ténye sem, és a mi szereplésünk sem. Az igazi para egyébként akkor tört ránk, amikor kiderült, hogy az egyik legismertebb hazai szimfonikus zenekart visszautasította Jon, mert a referenciái alapján nem felelt meg az elképzeléseinek. Az nagyon lesújtó lett volna, ha minket is elutasított volna a küldött zeneanyagok alapján, de szerencsére erről szó sem volt, a többi meg már történelem, ahogy mondani szokták.

Az IanPaice-szel közös koncertünkben (Győri Ütős fesztivál), meg az volt az izgalom, hogy Ian eléggé spontán ember, és nem szokott előre tervezni, ezért hiába próbáltuk időben leegyeztetni, hogy milyen dalokat is szeretne játszani, és milyen verziókban, ő csak annyit írt vissza, hogy majd megdumáljuk. Végül szó szerint fél órával a koncert előtt kezdtük el összerakni a műsort! Ebben is tök laza volt egyébként: közölte, hogy válasszuk ki a dalokat mi. Persze mi udvariaskodtunk, hogy mégiscsak ő a sztár, és az ő dobbemutatóján fogunk játszani, így végül abban maradtunk, hogy a nóták felét ő választja ki, a másik felét mi, és kb. 5 perc alatt egyeztettük le, hogy melyiket hogyan kezdjük, hogyan zárjuk le stb.Próbára semmilyen szinten nem került sor. Ehhez képest –vagy talán éppen ezért –olyan olajozottan működött rögtönzött kis csapatunk, mintha mindig is együtt játszottunk volna, óriási bulit adtunk együtt! A vigyort le sem lehetett törölni egyikünk arcáról sem, ahogy sorban értek véget a hihetetlen összhangban előadott Purple klasszikusok.
 

Rockbook: A Deep Purple többi tagjaival van-e kapcsolatotok?

Atka: Szerepeltünk még közösen az eredeti Purple felállás basszusgitárosával, Nick Simperrel is, ő a mi meghívásunkra és szervezésünkben érkezett Budapestre, de további ex-Deep Purple tagokkal is jóban vagyunk, ahogy a jelenlegi DP tagsággal is. Ez jól látható az alábbi kis videó üzenetből is, amit ők küldtek a részünkre hat évvel ezelőtt, amikor fennállásuk 40. évfordulóját ünnepeltük egy jubileumi nagykoncerten.

De, hogy frissebb anyaggal is szolgáljak, itt egy két hónappal ezelőtti fotó, amely Soós Norbert billentyűst és engem ábrázol Ian Gillan Purple dalnok jobbján és balján, a budapesti DP koncert után.

Rockbook: Magát a Deep Purple-t inkább az idősebbek hallgatják, ti ebből mit vesztek észre? Mennyire vevők a fiatalabbak a zenétekre?

Atka: Igen, az 50-es/60-as, enyhén pocakos, bajszos „öreg rocker” a sztereotip Deep Purple rajongó, de mint minden sztereotípia, természetesen ez sem felel meg (teljesen) a valóságnak. Én például 1990-ben, 17 évesen lettem fanatikus rajongója a zenekarnak, és a gimnáziumi osztályunk konkrétan az akkori Purple sláger „King Of Dreams”-re táncolt a szalagavatón. Mivel a Deep Purple a mai napig létezik és alkot (tavalyi „Now What?!” című lemezük pl. zseniális), minden generáció megtalálhatja magának ezt a muzsikát. Persze a hőskoruk a 70-es években volt, de ma már a videómegosztók segítségével bárki könnyen rátalálhat a korabeli anyagokra is. Mi is ellátunk egyfajta missziós tevékenységet, rengeteg emberrel szerettettük már meg a Deep Purple-t, és remélem, sokáig így lesz ez még. A mi koncertjeinken egyébként tényleg 15 és 85 év között van a szórás, és nagy számban vannak jelen a huszonévesek és a harmincasok is.

Rockbook: Csaba, te nemrég kerültél a zenekarba. Hogy érzed magad? Sikerült felvenni a ritmust?

Chubby: A Cry Free zenekart már majdnem a kezdetektől ismerem,mert próbálkoztunk közös koncertekkel a régi zenekarommal, a Stephenson Rockettel. Jól hangzott volna a Deep Purple és a 70-es évek többi zenéjével összekovácsolni a két bandát,én akkoriban a SR zenekarban Cream,Stones, Winter, Hendrix, stb dalokat játszottam. Atkával a 90-es évek óta tartjuk a kapcsolatot, igaz, ez már barátság,hiszen egymás tanúi voltunk az esküvőinken, és bármikor tudunk egy hatalmasat grillezni,inni,bulizni együtt. A Cry Free zenekar sokszor meghívott muzsikálni a koncertjeikre,illetve egyszer egy németországi turnén helyettesítettem Kecskeméti Csabit is,mert haza kellett jönnie a túra közepén,szóval a banda mindig a szívem egyik kis bugyrában ott volt. Amikor Atka felhívott, hogy beszállnék-e a négyhúrossal, természetesen igent mondtam,igaz, kicsit féltem a feladattól ,mert tudom, hogy a CF komoly feladatokat tűz ki maga elé, de megpróbáltam,és nagyon örülök,hogy ilyen profi zenészekkel lehetek a színpadon.

Rockbook: Tribute zenekarok körében igen ritkaságnak számít, hogy lemezt adjanak ki, ennek ellenére, ti nem is egyet jelentettetek már meg. Várható újabb lemez a közeljövőben?

Atka: Ennek az eredete is lassan 10 évvel ezelőttre datálódik. Szekeres Tamás barátunk – aki gyakran volt a zenekar sztárvendége akkortájt, és „Ten Years In Rock” című kiadványunkon is szerepel – volt az, aki elindított minket ezen az úton. Mi azt gondoltuk, hogy egy tribute/cover produkció lemezének nem lehet létjogosultsága, ő viszont felhívta a figyelmünket arra, hogy a komolyzenei és jazz felvételek jelentős része is mások által komponált darabok újraértelmezése, és persze saját feldolgozás-lemezei is jó példák arra, hogy egy kedvelt előadó/zenekar közönsége igényt tarthat ilyesmire. Mivel úgy tűnt, hogy a mi rajongótáborunk is örömmel fogadja ilyen irányú törekvéseinket, valóban előhozakodtunk több CD-vel és DVD-vel is. Manapság, a letöltős-megosztós korban persze már az „igazi” Deep Purple számára is óriási kihívás lemezeladásokat produkálni, úgyhogy komoly céljaink már nem lehetnek ebben a témában, de az új felállásunk nagyon erős, és még nincs hivatalos anyagunk együtt, úgyhogy az sem kizárt, hogy mégis előrukkolunk majd valamivel.

Rockbook: Saját dalokat terveztek-e kiadni?

Atka: Ez egy visszatérő kérdés, sokan teszik fel nekünk, de időről időre mi magunk is egymásnak szegezzük a kérdést. Amikor elindult a banda 1996-ban, a terv az volt, hogy a Deep Purple dalok mellett saját nóták is lesznek a repertoárban, de aztán mivel egyedül én bizonyultam aktívnak a dalszerzés terén, az én nótáim pedig a Purple stílusánál némileg könnyedebb, bluesosabb jellegűek voltak, felhagytunk a kísérletezéssel. Aztán sokáig olyan felállásokban játszott a banda, ahol zeneileg csak a Purple és az élő muzsika szeretete kovácsolt össze minket, a saját zenéről alkotott elképzelésünk viszont radikálisan eltért, ezért egyáltalán nem erőltettük a dolgot. Kb. két évvel ezelőtt szólalt meg a fejemben egy hang újra nagyon határozottan, hogy „Most!”, mert az akkori csapat olyan összhangra érkezett el zeneileg a koncerteken, hogy egyszerűen varázslatos volt minden improvizációs betétünk,annyira egymásra éreztünk mindig, gyakorlatilag teljesen spontán, hogy a pillanat hevében szinte komplett dalokat írtunk a Purple nóták belsejébe. Ez eszméletlenül izgalmas volt, ezért egyértelművé vált számomra, hogy bele kell vágnunk a valódi dalszerzésbe is. A zenekar többsége azonban nem hitt a dologban, így csak mérsékelt energia-bedobással vettek részt a zeneírásban, illetve a témák kidolgozásában, ezért viszonylag hamar elakadt a dolog. Aztán nem sokkal később először Lee Olivér gitáros, majd Kecskeméti Csaba basszusgitáros lépett ki a bandából, jelentős részben azért, hogy a feldolgozások helyett a saját dalokra koncentrálhassanak. Ez előtt persze eleinte igencsak értetlenül álltam, ahogy nyilván a kedves olvasó is, de aztán rá kellett jönnöm, hogy ők nyilván a „Deep Purple Cover Band” keretben nem tudták elképzelni a dalszerzést. Ez persze valahol talán érthető is, de azért én mindenképpen egy óriási elvesztegetett lehetőségként értékelem a dolgot, mert Olival kiváló szerzőpárost tudtunk volna alkotni, szerintem. De a Cry Free története egy hosszan kanyargó végtelen út, ki tudja, mikor érkezünk el oda, hogy tényleg megírjunk egy szép kerek lemezanyagot! Az „új” gitáros, Nagy Dénes rengeteg saját témával rendelkezik, az új bőgős, Totya barátom meg már lassan két évtizedes dalszerzői múltra tekint vissza, és rengeteg kiváló nótát írt Stephenson Rocket és Chubby Blues nevű bandái számára is. Úgyhogy a lehetőség adott!

Rockbook: Mik a terveitek erre az évre, a nyárra?

Atka: Az előttünk álló következő feladat az aktuális budapesti nagykoncertünk, amelyre a Bakelit Multi Art Centerben kerül sor május 9-én. A koncertnek a „100 % Rock n' Roll” címet adtuk, és koncepciónk az, hogy ezúttal a Deep Purple keményebb, pörgősebb, bulizósabb oldalát mutassuk be, úgyhogy aki szeret táncolni, ugrálni, léggitározni vagy headbangelni, ezt a koncertet semmiképp ne hagyja ki! Aztán júniusban amerikai barátunkkal, Lord Bishoppal muzsikálunk majd együtt, utána fesztiválok egész sorozatán veszünk részt. Július 11-én Hevesvezekényben, a IX. Hanyi-parti Fesztiválon lépünk fel az Edda műsora után, augusztus 2-án pedig Komáromban, a Monostori Erődben, az „Első 3 napos, bentlakásos tribute fesztiválon” játszunk Purple Zeppelin Jam nevű duplaprodukciónkkal. További nyári dátumok után pedig következik majd az ősszel Németország újra, kicsit később meg egy nagyszabású klasszik rock tribute buli Ausztriában. „Pörpülösen” szólva: „the battle rages on”.

Máthé Kriszta