Deafheaven a Dürerben: az este, ami kitisztított (koncertbeszámoló)
Deafheaven, Portrayal of Guilt, Zeruel – 2025.11.16., Dürer Kert
Szeretem vallomással kezdeni a koncertbeszámolókat: őszintén meglepett, mennyire népszerű a Deafheaven Magyarországon. A budapesti koncertjük előtt percekkel már alig lehetett beférni a Dürer Kert nagytermébe. Nem corpsepaintes black metalosok álltak sorban, hanem inkább azok a belvárosi értelmiségi arcok, akik napközben vastag keretes szemüvegben, laptoppal dolgoznak valami nehezen elmagyarázhatón, este pedig ugyanazzal a hanyag eleganciával sodródnak bele a shoegaze-melankóliába, mint ahogy egy kávé mellett képesek hosszasan vitatkozni mondjuk Kierkegaard szorongáselméletéről.
És talán ez a Deafheaven egyik nagy ereje: hogy bár a gyökereik a black metal legszélsőségesebb hagyományaiból jönnek, a zenéjük mégis hétköznapi érzéseket mozgat meg. Nem a norvég erdők misztikája szól belőlük, hanem a modern városi élet csendes szorongása – kicsit olyan Kierkegaard-os módon, ha már szóba került. Ha van zenekar, amelyik képes a középosztályos melankólia teljes érzelmi spektrumát zenévé gyúrni, az nagyon is ők.
Sokszor érzem azt is, hogy a Deafheaven dalaiban ott van az a furcsa amerikai kertvárosi feszültség, amit az Amerikai szépség című film is megmutatott: a szép, rendezett házak mögötti üresség, a túl tiszta nappalikból áradó csönd, az a halk, mégis nyomasztó érzés, amitől az embernek összeszorul a mellkasa. Talán ez a zenekar igazi ereje: hogy mindenféle maszk, festék és nagy teatralitás nélkül is képesek előhozni belőlünk ezeket a rejtett szorongásokat. Csak öt teljesen hétköznapinak tűnő ember áll a színpadon, mégis olyan érzelmeket szabadítanak fel, amiket sokszor magunknak sem merünk megfogalmazni.
Hiszen a depresszió általában nem látványos. Nem tör ránk ordítva, hanem lassan kúszik be a mindennapokba, észrevétlenül lesz része a rutinunknak. Egy ponton pedig azt vesszük észre, hogy mindenre ráül egy halvány szürkeség. Itt jön be a művészet szerepe: a legjobb zenészek képesek megfogni és kimondani ezt az érzést. Thom Yorke vagy John Frusciante is így dolgozták fel a saját mélységeiket, és szerintem a Deafheaven is ebből a lelki anyagból épít.
De amikor az ember épp benne van a saját sötét időszakában, ezek a zenék máshogy hatnak. Ilyenkor nem szépek vagy felemelőek, hanem nyersek és őszinték: tükröt tartanak. A Deafheaven dalai is ilyen pillanatokból születnek, abból a nehéz, sűrű belső anyagból, amit mindenki ismer, csak nem mindenki meri kimondani.
Kanyarodjunk rá a koncertekre. Először is, a Zeruel rajongóitól ezúton kérek elnézést: nem az én tollamból fogják olvasni a tegnapi koncert beszámolóját. A zenekarról sajnos lemaradtam. Kár, mert az interneten fellelhető anyagaik alapján egy kifejezetten izgalmas projektről van szó. Így számomra az est tényleges kezdete a Portrayal of Guilt volt, akik a klasszikusabb sötét energiákat hozták. Jó volt, erős volt, működött, de valahogy mégsem tudott berántani. Nem az ő hibájuk ez, inkább csak arról van szó, hogy a Deafheaven teljesen más világot nyit meg, más hangulatot céloz, és én már fejben ott jártam. Ilyenkor nehéz bármit ugyanazzal a kíváncsisággal hallgatni.
Egyébként a Deafheaven koncertje sem egyből talált be nálam. Az első dalok alatt még ott volt bennem a nap maradéka, nem tudtam még teljesen áthangolódni. A Doberman már kezdte áttörni a falat, a Magnolia pedig szépen alám rakta azt a lassú, poszt-metalos húzást, de az igazi átkattanás nálam egyértelműen a Brought to the Water alatt történt meg. Pontosabban: a szám nagyívű gitárszólójánál, amikor hirtelen minden összeállt — a hangzás, a fény, a lüktetés, a saját belső állapotom — és egyszer csak azt vettem észre, hogy benne vagyok.
A koncert további része már egészen más térben zajlott bennem is: egy lassan emelkedő, feszültségekbe ágyazott ívben, amit a banda nagy pontossággal épített fel. A Sunbather nekem valamiért mindig az American Football zenéit juttatja eszembe. Tudom, teljesen más műfaj, más világ, más hangzás, mégis van bennük valami közös: egyfajta nosztalgikus szomorúság érzete. És talán itt hozhatom be újra az Amerikai szépség hangulatát is: azt a napfényes ürességet, ami a felszínen ugyan ártalmatlan, de ha elég sokáig nézzük, már igencsak nyomasztóvá válik. A Sunbather élőben pontosan ezt a finom kettősséget hozta. Az Amethyst sűrű, fagyos hangzása ehhez képest teljesen lenyomott, egy mély, jeges lélegzetvétel volt, akár Worthless Animal, hogy aztán a Revelator klasszikusabb, black metalos lendülete újra felhúzott a felszínre.
Megjegyzem, most kiemeltem számokat, de valójában érdemes az egész koncertet holisztikusan, egyben szemlélni. A Deafheaven nem az a zenekar, amelyik dalról dalra dolgozik, sokkal inkább ívekben, hangulatokban, lassan épülő rétegekben gondolkodnak. Élőben az egyes számok határai sokszor el is mosódnak: az egyik dal atmoszférája átszivárog a következőbe, a tempóváltások természetesen visznek át egyik állapotból a másikba. Ha darabokban nézi az ember, könnyen elveszhet, ha viszont hagyja, hogy az egész magával sodorja, akkor áll össze igazán az a furcsa, melankolikus erő, ami miatt ez a zenekar élőben oly’ csodálatosan működik.
A színpadkép egyébként lehengerlő volt, de nem csak a fények miatt – bár azok is nagyon jól működtek, a megjelenő színek remekül reagáltak a zenére. Ami viszont igazán tetszett, az az, ahogy a zenekar mozgott. Mindegyikük a saját kis világában létezett, mégis folyamatos energiacsere volt köztük a színpadon; mintha öt külön csillag keringett volna egymás gravitációjában. George Clarke pedig… hát, ő az a frontember, akit nézni is fárasztó, nemhogy csinálni. Szerintem lazán elégetett 2500 kalóriát – vagy még többet is –, de valószínűleg ez a többiekre is igaz.
Zárásként muszáj megemlítenem az új albumot is, mert élőben még inkább összeállt. A Deafheaven mostanra egyértelműen visszatért a sötétebb gyökereihez: ridegebb, csontszárazabb, kevésbé álomszerű lett a hangzás, mintha levetettek volna minden díszítést, ami korábban lágyította a széleket.
És talán pont ez tette számomra az estét ennyire purgatív élménnyé. Van az a fajta zene, ami után az ember kicsit könnyebbnek érzi magát, mintha kiégett volna belőle valami felesleges, amit eddig észre sem vett magában. Nekem ez nagyjából felért három alkalommal a pszichológusnál – csak itt nem kellett pofáznom, nem kellett semmit megmagyarázni, csak hagyni, hogy a zene tegye a dolgát.
A Deafheaven belső tereket nyit meg, bennem egészen biztosan. Olyanokat, amelyekben nem mindig kényelmes nézelődni, de ha az ember már ott van, valahogy mégis egy jobb állapotban jön ki belőlük, mint ahogy bement.
És ez bizony gyógyító.
A koncerten elhangzott dalok:
01. Incidental I
02. Doberman
03. Magnolia
04. Brought to the Water
05. Sunbather
06. The Garden Route
07. Body Behavior
08. Amethyst
09. Incidental II (encore)
10. Revelator
11. Dream House
12. Winona
Varga Máté
Fotók: Live Nation facebook
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
