Bejelentkezés

x
Search & Filters

Depresszió - A folyamat zajlik (2014) lemezkritika

2014. október 1-jén jelent meg a Depresszió legújabb, 7. stúdióalbuma, A folyamat zajlik… címmel, és mindenki – legalábbis a Depresszió rajongók – nagy lelkesedéssel várták, hogy a Vízválasztó után 3 évvel most mivel tud előrukkolni szeretett zenekaruk. Nos, nézzük meg…

Egy kritikusnak persze mindig könnyű a feladata…leírja, hogy szerinte mi jó, és mi nem, és ennyire egyszerű. Ugyanakkor egy olyan kritikusnak, mint amilyen én vagyok, ez korántsem ilyen, mivel nem szabad elfogultnak lennem a hőn szeretett zenekarom iránt. De szerintem bátran állíthatom, mindenféle elfogultság nélkül, hogy a Depresszió megint olyat alkotott, amire büszkék lehetnek az elkövetkezendő évekig.

Bár első hallgatásra kicsit furcsa volt, nem tett bennem olyan maradandó nyomot, mint a legutóbbi – Vízválasztó – album. De hát miért is lett volna olyan, mint az „összes többi”, akkor már nem is lenne érdemes meghallgatni, hanem csak felrakni a polcra, magunkban konstatálni, hogy: „Na ez is megvan…”.

Szeptember 21-én jött ki az első új dal az albumról, A legjobb ellenfél címmel, majd 4 napra rá egy másik új dal – a lemez záródala – a Védem az igazam. És Én ekkor úgy gondoltam, hogy kaptunk egy ’arany középutat’ és egy ’zúzós végletet’, ami azt jelenti, hogy megint dobhártya bizsergető élményben lesz részünk…

Aztán eljött október 1., és az első utam délelőtt a Hammer-hez vezetett. Átvettem a kis csomagomat, és egész úton hazáig az járt a fejemben, hogy vajon a következő 3 hétig – és persze utána is – ezt a lemezt fogom hallgatni, vagy egyszer meghallgatom, és 21-én jöhet a Slipknot? Hát az előbbi jött be…

Beraktam a CD-t a lejátszóba, és elindítottam…először jött egy ’Sodás’ intró. Ennél kevesebbet és többet sem szeretnék róla mondani, egyrészt, mert egy intróról nem igazán lehet, másrészt, meg aki ismeri Soda személyiségét, azt tudja, hogy nem kell számítani nagy hangoskodásra, inkább egy visszafogott, szolid, ugyanakkor teljesen a lemezhez illő kis szösszenetre…

Aztán jön kis csend és felszólal a dob és a gitár depressziós egyvelege….és az a hangzás…megint kitett magáért Varga Zoli a ’kis’ stúdiójában.

És ahogy egyre jobban belemegyek az első track-be, az album címadó dalába – A folyamat zajlik-ba – érzem azt az erőt, amit mindig is kaptam a fiúktól, és azt, hogy ez lesz az egyik kedvencem. Azt a magabiztosságot, ami mindig is ott volt. Feriből még mindig nem fogyott ki a szufla és minden ott van, ahol lennie kell. És külön örülök ennek a pedál – ritmus gitár kombónak…imádom. A szöveg hallatán pedig Feri megint alkotott, nem is kicsit.

És természetesen a zúzda rész sem maradhat ki egy kis torzított ’alászövegeléssel’, ami pont annyira jó, hogy másnap meglegyen az izomláz, és hangzásilag is ott legyen a toppon.

 


Aztán jött a már említett A legjobb ellenfél című szám, amit egy nagyon impozáns, és – számomra – ötletes dobszóló nyit, és kicsit furcsán, bár utólag hallgatván már beleillő magasabb alapriff követ, ami megint csak nagyon el lett találva. A szöveg kicsit visszafogott, de ugyanakkor ütős is. És a kedvencem az utolsó rész, az ’Ereszd el a hajam’ alatti szöveg…valahogy az nagyon megfogott.

Ez az albumon is nagyon szól, de úgy gondolom, hogy ez lesz az egyik koncert favorit, a maga dallamosabb hangjával és ritmusával.
 


E három szám után jön kicsit visszafogottabb szám, ami talán még koncert kedvencebb lesz, mint A legjobb ellenfél, az Úgy szeretnék… Nincs túlbonyolítva semmivel – mint általában semelyik Depresszió szám – igazi közönség énekeltető muzsika lesz. Azt nem mondom, hogy rádiós sláger, de, hogy koncertes sláger lesz ebből, abban 90%-ig biztos vagyok.
 


Aztán haladván az album közepe felé, jönnek a keményebb tételek. Ezt kezdi el az Emeld fel! című nóta, amit akár vehetünk egy pofán vágásnak is a fiúk részéről. Nagyon hangulatos és pörgős eleje lett, és szövegileg is megállja a helyét, és itt rendesen kiengedte a hangját Feri. Ez egy olyan igazi Depressziós ’megmondós’ szám lett…2. kedvencem.
 


Majd jön egy kicsit hard rockosabb témájú cucc, A víz alatt címet viselő darab. Én magam nem vagyok oda a harc rockért, és a zene nekem nem is annyira jön be, viszont a dalszöveg az nálam 10/10-es lett, és a refrén alatti ’riffkészlet’ telibe talált. Természetesen nem azt mondom, hogy nem lett jó, csak nem lesz a kedvencem, de kíváncsi leszek, hogy milyet fog szólni élőben…
 


Ez után jön az album romantikus száma, a Kettőből egy című szám, ami egyik albumról sem hiányozhat, és amit 14 év után is úgy írt meg Feri, mintha az első lenne…valahogy nem is az a túl ’nyálas’, de nem is az, amire azt mondanám, hogy ezt inkább nem kellett volna, és már túl van a ’szerelmes dal’ meghatározásán. Gyönyörű lett.
 


És jön egy az egyik legkomorabb témájú dal, A döntés, ami uhhh…már ahogy kezdődik az felért egy fül orgazmussal, hát még ami azután jött. Nem tudom, hogy mikor írt utoljára ilyen témában a Feri dalszöveget és zenét (persze utóbbi nem csak Őt dicséri), de talán A mi forradalmunk volt Rám ilyen hatással…talán ettől hívják a zenekart Depressziónak. Persze tudom, hogy nem ez a legmegfelelőbb meghatározás, de akkor is. Az igazi depressziós zúzda itt kezdődik…és még élőben…na, de nem akarok ennyire előre menni, majd meghallgatom.

De mindenki határozza meg saját maga, mivel „a döntés Tiéd, élj hát vele…”

 


És A döntés után jön még egy hasonló témájú dal, a Mocsok és hús, bár ezt inkább a legnagyobb ellenségednek küldenéd, nem pedig magadnak, ami ugyanúgy teljesen ott van a szeren, mint az előtte álló kis ’visszafogott’ dal. Lassú kezdés, majd dobhártyát nem kímélő folytatás, és ’elmehet a p*csába az, aki keresztbe akar tenni neked’ dalszöveg.

És a ’végén’ jön az abszolút bumm azzal a bizonyos utolsó négy sorral, és befejezéssel.
 


Aztán jön egy kis lassítás, ami egy hangulatos számmal jön, az Aki nem vagyok című dallal, ami lehetne egy évszázados életszemlélet. Kis visszafogott zene, zongorás betéttel, és a zenéhez képest egyáltalán nem csillapított dalszöveg.
 


És a korong legvégén, ami már előzetesen bemutatott Védem az igazam és ’laza’ nóta, amire azt nyilatkozta a Feri, hogy: „Szövegileg amolyan odab...ós ars poetica!". Hát igen…ha csak ülsz csendben a sarokban, és nem emeled fel a hangodat, nem fog senki hallani téged, és nem az leszel, aki vagy…

Igazi zúzós riffek és dobtéma, kicsit haza is beszélő refrén, ami nagyon el lett találva, és a végén jön az igazi csattanó.
 


Összességében egy olyan album jött ki, amire számítottam és nem is. Azért számítottam rá, mert mindig is tudtam, hogy milyen egy igazi depressziós album, és Feri mit is tud alkotni, ha arról van szó. És azért nem is, mert ez ténylegesen egy ’nem egyszer meghallgatom, azt jól van’ album lett.

Még a Budapest Music Expo (ex-Hangfoglalás) után volt szerencsém egy kicsit elbeszélgetni Ferivel az albumról, és mondta is, hogy direkt nem egy olyan albumot akartak összehozni, amit egy – legyen akár fanatikus – rockot kedvelő és hallgató ember meghallgat egyszer, és utána felteszi a polcra, hanem végig kelljen gondolni nem egyszer és kétszer, hogy mit is szeretne mondani. És szerintem ez teljesen meg is valósult.

A folyamat zalik… dallista:

01. Intro
02. A folyamat zajlik
03. A legjobb ellenfél
04. Úgy szeretnék...
05. Emeld fel!
06. A víz alatt
07. Kettőből egy
08. A döntés
09. Mocsok és hús
10. Aki nem vagyok
11. Védem az igazam

Innen a távolból is gratulálok a fiúknak, mert ismét összeraktak egy igazi gyöngyszemet, amit élvezet lesz hallgatni akár ilyen, akár koncert formában is.

Szép volt fiúk!

Zorg
 

Címkék: 
Depresszió