Bejelentkezés

x
Search & Filters

Edguy: Space Police-Defenders Of The Crown (2014) lemezkritika

Megértem én Tobiast, hogy az Avantasia első négy részének többnyire metál uralta világából szeretett volna kitekinteni, és az Edguyt a "Mandrake" óta egyfajta kísérleti terepként, a nyolcvanas évekbeli arénarockhoz fűződő látens – dehogy látens, teljesen nyilvánvaló – vonzalmának kifejezési formájaként használni. De megértem a rajongókat is, akik szerint ez így nem jó. Mert Tobias bármennyire is nagyszerű dalszerző, meggyőződésem, hogy dallamvilága vagy a nagy ívű Keeper-féle epika – amibe belefér az átlag fémen túlnyúló Queenes vokál-aréna feeling –, vagy a "kő metal" témák mesteri tálalására predesztinálódik: nem véletlen, hogy énekstílusában először Kiskét, majd Dickinsont próbálta követni, és a legsikeresebb Edguy lemez a veretes heavy metalban utazó "Mandrake" volt. Hülyéskedni persze lehet, de mértékkel, amit Tobias az utóbbi albumokon már igencsak elvétett, ráadásul hiába a lazaságra való törekvés, ha a hard rock tételek egyszerűen nem ütik meg azt a mércét, amiért szeretni lehetne őket.

Ennek eredményeként születtek aztán azok a hibrid Edguy albumok, melyeket igazán egyik stílus rajongóbázisa sem tudott elfogadni: az előbbiek értetlenül álltak a felböfögött poénok előtt, az utóbbiak meg röhögtek – no, nem a poénokon, hanem Sammet erőlködésén, hogy ő legyen az első német glam-metal sztár. Még viccnek is rossz, nemde?

Az új albumot megelőző nyilatkozatok hallatán aztán óvatos voltam, mert ki tudja, nem egy újabb hülye tréfa-e a gyökerekhez való visszatérés, annak nézve a fanok old-school részét, mint ahogy tette azt legutóbb a Sonata Arctica, üvöltő metal farkas helyett musical pincsikutyával ajándékozva meg a pofára esett rockereket. Nos, meg kell nyugtatnom az olvasókat, hír igaz, ennyi fémben fogant szerzeménnyel már régen találkozhattunk egy Edguy albumon – ugyanakkor el is kell szomorítanom a vidulni készülőket, egyrészt ugyanis bármennyire a hagyománytisztelet szellemében íródtak a dalok, azért még mindig nem beszélhetünk a korai lemezek színvonalának eléréséről, másrészt a felbukkanó és a Tobi-univerzumból kiirthatatlan hard rock dalok a szokásosnál is gyengébbek.

 


Pedig a kezdés tényleg biztató: a "Sabre & Torch" a legszebb "Mandrake" időket idézi, megteremtve a "Nailed To The Wheel" Judas ihlette power-ikertesóját, és a folytatás is kedvemre való, annak ellenére, hogy ez már a kísérletezés terepe. A "Space & Police" űr-rock témája van annyira magával ragadó, hogy bele tudjam helyezni egy újabb Avantasia környezetbe, ugyanakkor a valószínűleg tényleg egy Avantasia etapból kimaradhatott "Defenders Of The Crown" metálos jellege ellenére sem képes a már ezerszer elpufogtatott kliséken túllépni. A lezárás előtti maradék két fémesebb darab vegyes képet mutat, a "The Realms Of Baba Yaga" tipikus, korai Edguy darab, nem véletlenül a lemez kiemelkedő pillanatai közt a helye, a "Shadow Eaters" viszont hossza ellenére sem tudja elűzni a középszer bűzét.

Szerencsére a záró "The Eternal Wayfarer" összességében a pozitívumok irányába billenti a mérleg nyelvét, csodálkoztam is volna, ha Tobias tévedni tud a monumentális metál monolit összekalapálásában. A szintén Avantasia hangulatú, málházós szerzemény első felét a billentyű fülbemászó dallama és a Zeppelin "Kashmir"-jának ezerszer feldolgozott riffje viszi el, amit aztán a begyorsuló, többszólamú vokállal dúsított, pazar téma emel a szerzőtől elvárt színvonal szintjére.

A hard rock oldal pedig, mint említettem, a szokásosnál is erőtlenebb lett: a "Love Tyger" már a lemezelőzetes klipben sem győzött meg, de még mindig jobbnak bizonyult, mint a nyál-pop "Alone In Myself", és bármennyire is tisztelem Falcot, a hozzá fűződő világslágernek nem metál környezetben a helye.

Az ismertetőt zárva elégedett is lehetnék, mert a zenei anyag az utóbbi évek legjobb Edguy lemezét eredményezte, és minden bizonnyal többször is elővenném, ha nem Tobias énekelne (egyedül), mert dalszerzői képessége ugyan nem kopott meg az új évezred beköszöntével, hangszálai annál inkább – hol vannak már azok az évek, mikor Kiskével duettet énekelve nem tűnt fel a különbség? Az eltűnt időt azonban még Proustnak sem sikerült megállítani, úgyhogy Sammetnek is bocsássuk ezt meg, örülve annak, hogy a borító szereplőjének fejére ezúttal tényleg fémsisak került, és nem bohóc sapka.

 

Edguy - Sabre & Torch

 

 

Garael

 

Forrás: Dionysos Rising
 

Címkék: 
Edguy