Bejelentkezés

x
Search & Filters

Ektomorf: Retribution (2014) lemezkritika - Szőrszálhasogatóknak csak felelősséggel

Amikor annak idején elkezdtem zenélni, akkor a helyi nagyokosok mindig magyarázták, hogy csakis a fővárosban kezdhetsz magaddal valamit, csak az ottani zenészeknek nyitottak a lehetőséget. Ehhez képest ott az Ektomorf, ami Mezőkovácsházát (amit valószínűleg nehezen tudnak kimondani a külföldiek) felhelyezte arra a képzeletbeli nemzetközi metáltérképre. Első két albumukkal szereztek maguknak itthon egy kisebb rajongótábort, majd jött a Kalyi Jag. A roma népzenével kevert fémzene finoman szólva is megosztotta a hazai közönséget. Utána szerencsét próbáltak német földön, ami be is jött nekik, később pedig érkezett a Destroy – Instinct – Outcast mesterhármas, amivel ténylegesen bebetonozták a helyüket a groove/thrash műfaj Max Cavalera trónolásával fémjelzett kis panoptikumában.

Az utóbbi évek korongjai vegyes fogadtatásúak voltak, többen beszéltek már arról, hogy újítani kéne valamit, mert kezd már fáradni a dolog. 2012-ben válaszul kaptunk is akusztikus lemezt, illetve a Black Flag-et. Ott megjelentek ugyan újítás gyanánt a néhol dallamos énektémák, de mégse lett az lemez, amit vártunk tőle. Egy Ekto lemeznél elvárná az ember, hogy azonnal hasson, passzírozza bele a fotelbe a hallgatót, és ezt a hatást nem hozta maradéktalanul, noha rossznak semmiképp nem nevezhető, és éppen Zotyának se áll rosszul a dallamosabb éneklés.

Most 2014-et írunk, épp legfrissebb sorlemezük, a Retribution pörög a lejátszómban. Hogy sikerült-e újítaniuk? Igen. Üt? Még szép. Erre a korongra vártunk? Na az nem olyan egyszerű.

Amibe nem lehet semmiképpen belekötni, az a hangzás. Ez a lemez is Tue Madsen producerkedése mellett készült, az ő neve garantálja a minőséget. A hangszeres játék is rendben van teljesen. Nyilván ne keressen senki itt Dream Theater szintű komplexitást, de azért a helyén van minden. Érdekes, és örvendetes újítása a lemeznek a két gitáros témák intenzívebb használata. Magyarul már nem csak annyi, hogy a néha előbukkanó szólók alatt is van ritmusgitár, hanem néha be-be csusszan pár aprócska színező gitárszólam, ami szerintem hatalmas pluszt ad. Nagyon jó példa rá a klipes nóta, az Ill Nino frontember, Christian Machado közreműködésével fémjelzett Numb and Sick refrénje. Egyébként érdekes kontrasztja van a dalnak, minden tekintetben olyan, mintha egy Ektomorf nótába belevágtak volna egy Ill Nino refrént, de tetszik. Egyértelműen a lemez húzódala, biztosra veszem, hogy nagy kedvenc lesz belőle.

 

Ektomorf - Numb And Sick

 


A lemez másik érdekes újítása, hogy néhány dalban visszaköszön a jó öreg nu-metálos dalszerkezet, mikor is a visszafogott, nyugisabb verzék váltakoznak a kemény refrénekkel, a la Korn és társai. 4 dalnál találkozunk ezzel, például a Save Me-ben, vagy a Whisper-ben, ami szerintem a lemez legjobban megírt dala, a dallamos refrén például zseniális, Zotya is szépen hozza rá az éneket. Egyébként szokatlanul sok néhány helyen a tiszta gitár. Akadnak itt még kicsit punkos beütésű zúzdák, mint a Who the Fuck Are You, ami az egyik kedvencem a korongról. Természetesen megvannak a klasszikusan ektomorfos nóták is, mint az előzetesként nyilvánosságra hozott, egyébként kellemes Face Your Fear, vagy a Watch Me. Zárásként egy akusztikus kis tételt kapunk a Collapsed Bridge képében, ami szép levezetése a nagylemeznyi döngölésnek.

Ezek alapján egy nagyon jó, és érdekes lemez képe rajzolódott ki most mindenki fejében. Kérdhetné az olvasó, hogy akkor most voltaképpen nekem mi is a gondom, miért nem ez az év lemeze. Nos...

A szemfülesebb metálosok valószínűleg találkoztak már azzal a jelenséggel, amikor is népszerű honi bandák (úgyis tudjátok, hogy melyikek) „kölcsönvesznek” témákat a nagyoktól, aztán itthon sajátként előadva kiugrasztják a tinilányokat velük a bugyijukból (hmm, erről is írhatna már valaki egy cikket). Szóval tisztelt hölgyek, urak, mókusok és egysejtűek: elérkeztünk arra a pontra, amikor is kifejtem, hogy miért csak 6 pontot adtam a 10-ből a Retribution-re. Bizony, áthallások. Azt nem merem megkockáztatni, hogy ezek szándékosak lennének, de akkor is borzasztó feltűnőek, nem csak néhány okosan elbújtatott Cavalera riffről van itt szó.

Kezdjük a nyitó dallal. Itt görbüljek meg, de a You Can't Control Me valami iszonyatosan hajaz a zenekar egyik nagy slágerére, az I Choke-ra. Ha mélyebben belemegyünk, akkor oké, nem egy az egyben ugyanaz, de aki képben van az Outcast lemezzel, annak biztosan fel fog ez tűnni. Hangsúlyozom, ez a kezdő tétel. Az utána következő Ten Plagues pedig hatalmas sláger lehetne... egy olyan párhuzamos dimenzióban legalábbis biztosan, amelyikben a Sepultura nem írta meg a Roots Bloody Roots-ot. Komolyan, nem viccelek, hallgassátok csak meg, iszonyatosan hasonlít a kettő. Reméljük, hogy ez, és az előző csak puszta véletlen, nem pedig tudatos, az ugyanis már tényleg csúnya lenne. Két szám ment le eddig, az első hallgatásnál itt már voltak kétségeim a folytatással kapcsolatban. A harmadik tétel a már említett Face Your Fear, megnyugodtam kicsit. Kár volt. A negyedik tétel ugyan ilyen szempontból már nem annyira vészes, de hogy a nyitó riff az hajaz a Love & Death Paralyzed című dalára... na jó, ez még betudható a hatás kategóriába. Nagyon remélem, hogy tényleg csak ennyi volt, nem pedig az egész lemez hemzseg ilyenektől, csak én vagyok alulművelt, és nem vettem észre őket.

Összességében a Retribution egy remek új irányvonal lehet a zenekarnak, már ha a következő lemezre az említett pozitívumokat viszik tovább. Nem tudom egyértelműen jó lemeznek kikiáltani, a fentebb említett gond miatt, viszont lebeszélni senkit nem fogok róla, sőt. Meghallgatni mindenképpen érdemes, lendületes a cucc, csak a gyengébb idegzetű vájtfülűek lehet az első pár szám után szétharapják a monitort, aki pedig az ellentáborba tartozik, az valószínűleg perverz örömöt fog találni magának ebben a bakiban. Szerezzétek be az albumot, de aki nagyon odavan a részletekért, az készítse be a Xanaxot elérhető távolságba. 6 pont a 10-ból, plusz egy tábla csoki.

 



Ozzi
 

Címkék: 
ektomorf