„Elég elvetemült brigád voltunk” – Insane interjú
2005-ben sok, mára már alaptételnek számító metal lemez jelent meg. Bullet for my Valentine - Poison, Avenged Sevenfold - City of Evil, vagy a System of a Down - Mezmerize/Hypnotize korongok. De nem csak külföldön jöttek ki ilyen tételek, hazánkban is akadt bőven, és ezek közül az egyik legkiemelkedőbb az Insane - King of Fools albuma, ami a fentebb említett lemezekkel együtt szintén kerek évfordulóhoz érkezett, ráadásul már a második X-hez. Ezért a zenekar úgy gondolta, hogy méltó módon ünnepli meg az album huszadik születésnapját, 2025. szeptember 19-én egy hatalmas jubileumi koncerttel Budapesten, az Analog Music Hall-ban. Ennek apropóján beszélgettünk az akkori felállásból három taggal, Knapp Oszkárral (ének), Kádár Lászlóval (gitár) és Érsek Gáborral (dob) a múltról, jelenről, turnékról, koncertekről, illetve arról, hogy mire számíthat az, aki elmegy erre a jeles eseményre.
Rockbook: A King of Fools sokak szerint a magyar modern metál egyik mérföldköve lett. Ti hogyan láttátok ezt belülről? Volt tudatos törekvés arra, hogy nagyot szóljatok, vagy inkább csak természetesen alakult ez?
Knapp Oszkár: Szerintem magunkat akartuk leginkább felülmúlni, de ez mindig jellemző volt ránk. Én azt gondolom, hogy az egyik fő ok, ami miatt ekkorát ugrottunk, az a minőség és a tagcsere volt. Lacinak meg Bedőnek (Bende Imre) a friss ötletei és energiái tök sokat dobtak hozzá a zenéhez. Nem azt mondom, hogy előtte szar volt, de azért egyszerű riffekkel operáltunk az első két lemezen. Ez egy sokkal jobban átgondolt, jobban megírt korong volt.
Érsek Gábor: Igen, úgy gondolom az volt a legjobb benne, hogy Lacinak nagyon jó riffjei voltak, Bedő meg odapakolta mellé a különböző díszítő hangokat és egybe rakta az egészet.
Kádár László: Mi egy picit más közegből jöttünk. Mármint ugyanúgy metál közegből, csak mi extrémebb metalból. Tatabányán zenéltünk a Mind Control-ban, az meg kicsit Fear Factory, Meshuggah beütésű volt, de azért persze ott is betalált minket például a System of a Down. Szerettük ezeket az agyas, kicsit komplex dolgokat, de a vége felé már nyilván azért érintett ez a metálos küllem, és hogy „Ó, hát tök jó, egyszerűsítsünk ilyen jó kis bunkó, odabaszós dolgokat.”
Oszi: Igen, itt nagyon összetalálkoztak az igények és az ízlések.
Érsi: Illetve hangolásban is volt különbség az előzőhöz képest, de szerintem ezek a mélyre hangolt gitárok voltak a kulcsa annak a szcénának. És tök jó volt az is, hogy ilyen minőségben tudtuk rögzíteni az albumot. Tehát ha a Szentpéteri meg a Szabika nem keverik így ki, akkor nem szól ilyen jól.
Oszi: Az biztos. A Parkplatz stúdióban Szentpéteri Zsoltinak, Szabikának (Szűcs Szabolcs) és részben Csobinak (Csobánczi Péter) is elég nagy munkája volt abban, hogy ez a lemez úgy szól, ahogy. Nekik köszönhetően ennyire faszán át tudtuk venni ezt a "modern" hangzást. Mondhatni kicsit ilyen „retrofuturisztikus” is.
Érsi: Szerintem a mai napig jól szól, és megállja a helyét.
Oszi: Valahol egyébként a mai modern metálnak ez egy ilyen továbbfejlődése, hogyha meghallgatjuk. A metalcore érának a precizitása, meg ennek a sújtásának kombójából lett nagyjából az, ami most a Bad Omens, meg a Spiritbox, illetve maga a djent. Most egy kicsit azt érzem, hogy az előző három fő trend összegyúródott, és amolyan revival-je is van a nu metal-nak, de ezzel a mostani modern sound-al, ami magában a szcénában van. Bár én alapvetően sokkal elbaszottabb zenéket hallgatok, de unironikusan felvállalom, hogy ilyenek is pörögnek nálam.
Rockbook: Most nagyon sok nu metal banda a reneszánszát éli.
Érsi: Meg újra jók lettek ezek a zenekarok, mert néztem élő felvételt a Korn-tól, Limp Bizkit-től, de szinte mindegyik ilyen zenekartól.
Rockbook: Állítólag Nova Rock-on a Korn szólt a legnagyobbat, holott volt Slipknot-tól Linkin Parkon át minden...
Oszi: Az az érdekes, hogy szerintem ők hullámzóak. Tehát vannak nagyon odabaszós korszakaik, meg van olyan, amikor vállalhatatlanok.
Érsi: Én sejtem, hogy miért.
Oszi: Valószínűleg az elfogyasztott szerek mennyisége is befolyásoló, haha. Egyébként én most a Slipknot-nak láttam a Rock im Parkos koncertjét, ugye már Eloy-al (Eloy Casagrande, a Slipknot dobosa). Azt a zenekart újraélesztette ez az ember. Olyan mocsok kurva jó volt az a koncert, amit láttam a Youtube-on, csak ámultam! Mert azért emlékszem, hogy anno még - nyilván Joey-t imádjuk, meg minden - az első Slipknot-os VHS-re tettek live-okat, és azért ott voltak koszok, hogy finoman mondjam. Eloy pedig olyan masszív és feszes, hogy az hihetetlen.
Rockbook: A második kérdésem az lett volna, hogy több stílusirányzat keveredik nálatok - nu metal, groove, metalcore-os elemek -, és ez mennyire volt tudatos kísérletezés, de akkor megkaptam a választ, és Laciéknak köszönhető?
Laci: Tulajdonképpen ahogy bejöttek ezek az újabb zenék, nyilván mindenkire hatással voltak, és ebből próbáltunk meríteni mi is. Ezeket hallgattuk, de persze voltak óriási nagy különbségek is.
Oszi: Én ezt úgy írnám le, hogy az elején nagyon "modern metál" akartunk lenni, aztán egy idő után az egész organikus lett, mert amit szerettünk, olyat akartunk csinálni a legjobb tudásunk szerint.
Érsi: Pont ez jutott eszembe, hogy alapvetően nem találtuk ki, hogy "most akkor ilyen legyen", hanem mindenki azt játszotta, ami benne volt a fejében, vagy épp inspirálta.
Laci: Arra emlékszem, hogy rengeteget voltunk lent a teremben abban az időben, nagyon sokat próbáltunk. Jött valami téma, és addig csűrtük-csavartuk, amíg nem lett belőle valami. Aztán hazamentünk Bedőhöz, ő szerencsére technikailag is felkészült és jó volt, nála fel tudtuk demózni az anyagot házilag.
Érsi: Ez akkor nagy szó volt.
Laci: Igen, de a mai világban ez szinte már természetes.
Oszi: Persze, de szerintem kb. az egyik első ilyen banda voltunk itthon, akik ilyet alkalmaztak egyáltalán. Mert a legtöbb zenekar akkoriban teljesen szárazon lement a próbaterembe - vagy nem szárazon, hanem beitalozva kicsit - de azért akkoriban még az volt a jellemző, hogy jammelés, riffelés, és abból szépen kialakult egy dal. Mi pedig úgy csináltuk, hogy a teremben mentek a nagy megfejtések, egy próba alkalmával néha egy komplett dal is elkészült. Utána hazamentünk Bedővel és Lackóval, ők meg még aznap este megcsinálták a dobgépes kis demó verziót. Aztán már volt a fejünkben egy elképzelés, mert minden tag azt hallgatta, és így egy kicsit könnyebb is volt.
Laci: Meg tulajdonképpen ott eleinte az volt, hogy mi Bedővel csak kisegíteni jöttünk a Subscribe-al közös turnéra, de akkor nekünk is megmihálylott kicsit a zenekarunk. Az énekes kiszállt, és úgy voltunk vele, hogy jó, nézzük meg az Insane-t.
Oszi: Pár próba után lett is néhány téma, ami fokozta az érdeklődésünket. Nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Az ICbad EP-t nagyon rövid idő alatt megcsináltuk, ami ugye a King of Fools előzetese. Az volt az első közös kreatív robbanás, és azt a négy dalt kb. két hónap alatt megírtuk.
Érsi: Igen, mert Bedő is folyamatosan fosta ki magából a dalokat, de Laci is, meg mondhatni mindenki.
Oszi: Bedővel én összeflasheltem, ő is szeretett ilyen kis prüntyögő elektronikai dolgokat berakni a dalokba, meg akkor kezdtem el ezzel magam is kísérletezgetni. Én tanultam is billentyűzni, még általános iskolás koromban zongoráztam. Szóval akkor kezdett ez a része is kibontakozni, és közösen, egymásra licitálva rakosgattuk be az ilyen kis kütyü-effektes dolgokat a zenébe.
Rockbook: A Downtown vendégszereplései nagyon erősre sikerültek. Hogyan emlékeztek vissza a közös stúdiózásra azokkal az arcokkal?
Oszi: Nagyon fun volt, amolyan hatalmas káosz. Nyolc énekes és egyéb zenész összeboronálva mindenhonnan. A múltkor még a videós sztoriban kihagytam, hogy Fellegi Ádi is nyomott egy vagy két sort rajta.
Érsi: Nekem ebből rengeteg minden kiesett.
Oszi: Én azért emlékszem erre annyira, mert ebben aktívabban vettem részt. Ott az történt, hogy írtam pár sort, és nem lustálkodás volt részemről, inkább úgy gondoltam, hogy legyen ez egy nagy kollab. Összedugtuk a fejünket Jakab Zolival, Kovács Krisszel, Andriskával az Idoruból... De ott volt még Turcsányi Gergő és Vörös Andris is. Emlékszem, hogy készült egy extended mix is, abban még volt pár dolog, de aztán végül sehova nem került ki.
Laci: Hú, rengeteg verzió volt egyébként. Nem csak ebből a dalból, hanem a demóból is. Nyilván nem olyanok, mint a végleges, de azok is jól szólnak, meg vicces ezeket a verziókat meghallgatni, sőt, nekem otthon megvannak CD-n is.
Rockbook: Ha most meghallgatod a demókat, akkor biztos, hogy a jelenlegi verziót raknád fel az albumra?
Laci: Igen, abszolút.
Oszi: Amúgy én meghagytam volna a Requiem intro-ját. Bedő és én írtunk egy szinti témát. Eredetileg úgy terveztük, hogy felvezetéses dal lesz, és azt hiszem a lemezen nem is egyből kezdődik, de sokkal hosszabb lett volna az eleje.
Rockbook: Lelassította volna a lemezt, vagy miért maradt ki az intro?
Oszi: Ez egy produceri döntés volt. Egyszer játszottuk élőben, mert végig kellene bele szinti, és emiatt még az az egyszeri eljátszás is kurva nehéz volt. Emlékszem, takkjelre kellett játszani, és nekünk ez nem volt nagy erősségünk.
Érsi: Főleg nekem nem, haha
Oszi: Meg a sok kütyühöz alapból nem voltunk hozzászokva. Ehhez kellett volna egy állandó billentyűs a színpadra.
Laci: Most már könnyebb az egész, mert mindent meg lehet csinálni házilag, ami utána ott van egy HD-n.
Oszi: Csak ugye arra nem volt akkor pénzünk, mert akkoriban ez kurva drága technológia volt, most meg egy MacBook-ról meg lehet oldani.
Rockbook: Ha ma kellene felvennetek újra, akkor mit csinálnátok másképp?
Oszi: Szerintem semmit, én legalábbis semmit. Most, hogy elkezdtük újra játszani ezeket a dalokat, beütött az izommemória, és mindent ugyanúgy nyomok, mint akkor. Én nem nagyon túrnék bele. Azt mondanám, hogy a mai tudásunkkal érdekes lenne esetleg újra felvenni őket, de a dalszerkezeteken nem változtatnék semmit.
Rockbook: A sound-on sem?
Oszi: Talán még azon sem. Lehet, hogy egy picit lehetne modernizálni, de szerintem a mai napig jól szól, illetve az a hangzás visszaadja azt a korszellemet is.
Rockbook: Csak azért kérdezem, mert mondtad, hogy a mai modern metal hangzások marha jók.
Oszi: Igen, de nem hiszem, hogy ez ennek jól állna, mert, ez egy egyedi hangulatú lemez. Ha negatívumot kellene mondanom a mostani modern metal sound-ra, az az lenne, hogy kicsit ugyanúgy szól minden banda, eléggé sterilek. A King of Fools-on hallatszik, hogy ez egy élő cucc, lélegzik, és él. Ezt a mostani bandáimmal is preferáljuk, hogy inkább élőbb, lélegzőbb, minthogy amolyan robotikus hangzása legyen, már ha nem az kell.
Rockbook: A címadó King of Fools dal ma is aktuálisnak hat. Ti hogyan látjátok, időtlen téma, vagy az elmúlt húsz év társadalmi változásai miatt kapott új jelentést?
Oszi: Szerintem ezek alapvetően egyetemes mondatok és gondolatok. Valamennyire mindig rá lehet vetíteni a társadalomra egy-egy aspektusból.
Laci: Szerintem időtlen.
Oszi: Én amúgy is preferálom azt, hogyha valaki esetleg társadalmi mondanivalót akar a szövegeibe fűzni, akkor azt minél indirektebb módon tegye, meg ne legyen túlságosan kortárs, mert az nagyon gyorsan tud öregedni.
Inkább legyen egy kicsit klisésebb, de az univerzálisabb gondolatok jobbak és időtállóbbak.
Rockbook: 2005 körül a hazai underground színtér tele volt erős nevekkel: Subscribe, Bridge to Solace, The Idoru, Superbutt, stb... Ti hogyan éltétek meg ezt a korszakot?
Laci: A többségükkel jó viszonyban, haverságban voltunk.
Oszi: Igen, a Fools lemez megjelenésének idejében a BPRNR-nak is aranykora volt, szóval nagyjából hasonló vibe-okban voltunk mi is, és megéltük ezt. Az egyik egészen kedvelt szereplői voltunk szerintem mi is, nem nagyon néztük egymást konkurenciának. Az akkori szcénában mindenki leszelte a saját kis szeletét. Minden zenekarban másabb, direktebb irány volt, ami másabb embereket érdekelt, de közben meg nagy átfedés volt a közönségek között. Illetve nem a jelenkort fikázva, de egy picit talán aktívabb is volt akkoriban az underground, több embert megmozgatott.
Érsi: Még úgy is, hogy mondjuk az Idoru, meg a Bridge to Solace a punk-hardcore volt inkább, a Blind Myself az igazi metal-hardcore keverék, bár ők mindig is a saját kategóriájuk voltak. A Subscribe volt a legkiugróbb a mainstream felé kacsingatással, őket szerették a legtöbben. Mi megint egy külön világ voltunk. A Fish! meg inkább a pop-punk felé hajlott és már akkor is hatalmas bulikat csináltak.
Laci: Rivalizálás egyáltalán nem volt, sőt, épp az ellenkezője, mert nagyon jó volt az a közösség és a közeg.
Oszi: Sőt, igazából az büszkeségre is okot adó dolog, hogy pont a Subscribe lett ezekből a bandákból a legnépszerűbb annak ellenére, hogy az ő zenéjük azért nem volt ám egyszerű. Eszméletlenül progresszív, meg agyfasz, meg összetett muzsika volt, és ritkán jellemző, főleg a magyar közönségre, hogy ennyire rácuppanjanak egy nem klisés, nem könnyen befogadható, meg nem tradicionális dalszerkezetekkel operáló bandára. Nem degradálásként mondom, de nyilván a legtöbb ember általában a szimplább muzsikák felé szokott vonzódni, és ez akkoriban tökre megfordult.
Érsi: Meg ami még érdekes volt szerintem, hogy ezek a zenekarok mind angolul nyomták, de mellettünk meg ott voltak a klasszik magyarul éneklő bandák, hiszen akkor volt feljövőben például a Road. Emlékszem, nyomtunk olyan turnét, hogy a Depresszió akkor már egy nagyobb polcon volt, és a Road az még kb. velünk volt egy előzenekari szinten, de utána ők kiugrottak.
Laci: Igen, előttünk voltak a turnén, és szerintem akkor még csak egy lemezük jelent meg.
Érsi: Visszatérve, szerintem azért nyomtuk angolul, mert így kezdtük el, nem volt ebben koncepció. Egyszer volt, hogy Halász Feri a Depiből, meg a Road-os Molnár Máté csináltak egy-egy magyar interpretációt, pont a King of Fools dalaira. Meg lettek csinálva, de igazából mi akkoriban kilencven százalékban külföldön játszottunk, vagy legalábbis erre törekedtünk, ezért jobban is jöttek az angol nyelvű dalok.
Laci: Persze, kíváncsiak voltunk a magyar verzióra, és egyébként szerintem jól meg lettek csinálva a szövegek.
Rockbook: Sok rajongó szerint a King of Fools volt az a pont, amikor kinőttétek magatokat az underground keretekből egy kicsit vagy nagyon, ezt ti tudjátok jobban. Éreztétek, hogy szintet léptetek?
Érsi: Én valahogy mindig úgy éltem meg ezt az egészet, hogy én sosem voltam elégedett azzal ahol vagyunk. Mondtak nekünk valamit, hogy „hú, hát ez ilyen jó, meg ilyen menő”, de én mindig pont azt éreztem, hogy még sokkal több van előttünk, és hogy csak egy kevés kellett volna. Sokszor beszélgettem erről Tóth Gergővel, mert a Blind-al is hasonló volt a helyzet, csak ők Amerikában voltak. Ott volt mindig az a bizonyos gyújtópont, amit nem tudtak kihasználni, és végül ők ezért jöttek haza. Gyakorlatilag én is ezt éreztem mindig, hogy még lehetett volna tovább, csak valamilyen szinten nem voltunk annyira tudatosak, mert a bulizás mindig kicsit felülírta a sztorit.
Oszi: Igen, elsődlegesebb volt a mulatás, mint az, hogy igazán komolyan elkezdjünk foglalkozni egy karrierépítéssel.
Laci: Imádtuk a menést, a turnét, meg mindent, nem arról volt szó, hogy csak a mulatás miatt menjünk. Tisztességesen lenyomtuk az összes bulit, szerintem nagyon-nagyon ritka volt, talán egy-két alkalom, amikor egy-egy ember nagyon csumán volt. De elnéztük, mert aztán megesett mással is.
Érsi: Nekem nagyon sok ilyen volt.
Oszi: Az, hogy énekelni nem tudtam, az kevésszer volt. Egy kezemen meg tudom számolni, de volt ilyen is.
Érsi: Van egy szabály, ami az, hogy buli előtt nagyon ne csapjunk szét magunkat. De még arra gondoltam egyébként, hogy ez a tudatos építkezés mindig elmaradt, mert egyébként volt erre törekvésünk, de közbeszóltak például az anyagiak is.
Laci: Mert ugye Érsi szervezte a bulikat, ő ezt is tanulta, úgyhogy nyilván máshogy, úgymond kicsit vállalkozás szemmel is nézte ezt az egészet.
Érsi: Mindent meló mellett csináltunk. Volt, hogy úgy nyomtunk le egy év alatt 100 koncertet, hogy közben mindenkinek volt civil foglalkozása. És azért azt kemény volt munkanapokon megoldani.
Laci: Fogalmunk sincs hogyan oldottuk meg akkoriban, főleg ha dupla bulik voltak.
Érsi: Voltak idétlen menések, például olyanok, hogy pénteken játszottunk Koppenhágában, szombaton meg már Kaposváron. De úgy mentünk ki Koppenhágába, hogy csütörtök éjszaka elindultunk, odaértünk a koncertre, lenyomtuk, be a buszba, és irány vissza.
Oszi: A főzenekart meg sem tudtuk nézni. Tök kíváncsi voltam rá, de lepakoltunk a színpadról, ittunk egy sört, aztán indultunk, mert különben nem értünk volna a másik helyszínre.
Érsi: Vagy amikor Szigetvárról lementünk Bulgáriába, az pont a King of Fools turnén volt, de volt Mezőtúr- Narva, az is kb. kétezer kilométer. Elképesztő utazásokat csináltunk. Nem volt sofőrünk, tehát általában váltottuk egymást a volánnál. Amikor valaki vezetett, a másik lefeküdt aludni, és hogy tudjunk hol, az ülések között csináltunk helyet.
Oszi: Teljesen szabálytalanul közlekedtünk. Aki nem vezetett, az az ülések közötti résben aludt egy hálózsákban.
Laci: Volt egy-két kanyar, amire tudtak jönni cimborák vezetni, baráti alapon. De rengetegszer robbantunk le, szerintem Magyarországon mi tartjuk ennek a rekordját.
Érsi: Vettünk aztán saját buszt is, de az is teljesen bukó volt. Az első két lemeznél még voltak szponzorációk, meg pályázatok, azokból lehetett még pénzt szerezni, de mindig azt csináltuk, hogyha volt egy nagyobb buli, akkor elraktuk a pénzt, és a nagyobb külföldi utakat álltuk belőle, mert például a Helsinki út is milliós tétel volt.
Oszi: Egyébként kitérve még a kérdésre, szerintem mi soha nem törtünk ki az underground-ból. Nekünk egy-két olyan alkalmunk volt, hogy nagyobb színpadon léptünk fel, például a Petőfi Csarnokban. Meg azért a Szigetes Hammer-sátras bulik mindig tök jók voltak, vagy amikor a Depiék előtt játszottunk a Pesti állomásokon. Tehát mi mindig valamilyen szinten supportként voltunk inkább jelen. Nagyon varacskosak tudtunk lenni, amikor éppen olyanunk volt. De ez a nomádkodás is benne volt szerintem ebben.
Érsi: Volt, hogy tíz órát ültünk egy nap a buszban, úgy ki volt számolva. Nem volt nálunk GPS, csak mentünk. Meg a Laci olyanokat csinált amikor a Vito utánfutóval mentünk, úr isten..
Oszi: Egy budafoki bácsika, aki egyébként utánfutókat adott bérbe, külön nekünk csinált egy bádog verziót. Abban az időben voltak professzionális kivitelek, amiket a Nightliner után kötöttek, na azoknak volt a magyar temus verziója. Össze volt heggesztve egy doboz, és valljuk be, Laci elég dinamikusan vezet. Egy ilyen utánfutóval 110-el lehet menni maximum, viszont mi 140-el mentünk az autópályán, hátranéztem, és 45 fokról 45 fokra ugrált az egész. A teljes zenekari motyó benne volt, de nem lett semmi baja. Valahogy úgy oldottuk meg a tetrist, hogy nem mentek tönkre az erősítők, de kész csoda volt, hogy egyben maradtak a dolgok.
Rockbook: 15-20 éve azért szabadabb volt az egész.
Érsi: Nem voltak kamerák az embereknél, nem tudtak telefonnal felvenni, meg semmi.
Oszi: Elég elvetemült brigád voltunk.
Rockbook: De ezek ezzel az életérzéssel járnak.
Érsi: Így van, és mi ezt imádtuk, nekünk pont ez volt a lényeg ebben az egészben. Amit mondtunk korábban, az a tudatosság, hogy összerakjak egy turnét, az megvolt, de nem gondoltuk tovább, szimplán jól éreztük magunkat. Ha lett volna velünk egy kemény kezű menedzser, akkor lehet máshogy alakulnak a dolgok.
Oszi: Valahol tényleg az volt a varázsa, hogy a magunk urai voltunk. Se egy kiadó, se egy menedzser nem mondta meg nekünk, hogy hol a határ.
Rockbook: Az Insane koncerteket mindig erős színpadi energiával azonosították. Mi volt a titkotok ahhoz, hogy felrobbanjon a közönség?
Laci: Szerintem annyi, hogy szívből-lélekből jött, illetve bennünk volt ez a "basszunk oda" bizonyítási vágy is. A sok, hétköznapi életben felgyülemlett stresszt a színpadon adtuk ki magunkból, legalábbis a magam nevében ezt tudom mondani. Ez a mai napig megvan egyébként. Valamilyen szinten a rockzenének ez egy nagy mozgatórugója.
Oszi: Szerintem az is benne van, hogy pont azt az elszabadultságot, amit a színpadról lejőve csináltunk, azt a színpadon fókuszált energiává alakítottuk, és ez lett belőle.
Rockbook: Azt meg nyilván érzi a közönség, hogy kire kell megmozdulni.
Oszi: Igen, ez kvázi hipnotikus hatású.
Érsi: Visszatérve az előzőhöz, pont amiatt, hogy nem állt felettünk valaki, azáltal mindenki beleadta az apait-anyait, és ahogy Laci is mondta, a héten felgyűlt feszültség jött ki belőlünk. Ez a "végre, ezt vártuk egész héten, hogy most péntek legyen, beüljünk a buszba, büdös legyen, telefingjuk és menjünk."
Oszi: Amit ehhez hozzá tudnék fűzni, az a mentalitás, ami ezt eredményezte a színpadon. Mi egész egyszerűen nem úgy gondoltunk magunkra, mint egy programozó, aki mellette zenél, vagy egy XYZ munkát végző ember, aki mellette zenélget, hanem elsősorban mi mindig zenésznek tartottuk magunkat. Szerintem a mai napig látszik profiljainkon is. Nem azt rakjuk ki a Facebookra sem, hogy most melyik melóhelyen dolgozunk - vagy lehet, hogy azt is - de amellett mindig ott figyel az, hogy guitarist, vocalist, stb. Egyszerűen ezt tartjuk a hivatásunknak.
Érsi: Sokan a zenekarban bármelyik nagy produkcióban technikailag is meg tudnának élni, de nem ez volt a koncepció senkinél sem. Pont addig a határig csináltuk, amíg ízléses tudott maradni számunkra. Tehát nem biztos, hogy elmentünk volna egy RTL Klub Road Show-ra.
Oszi: Vicces, hogy ezt mondod, mert erről meg pont az jut eszembe, hogy amikor még létezett a Viva TV, akkor nekünk volt egy olyan korszakunk, hogy reggeli és délelőtti élő műsorba hívtak minket, majd Liluval csacsogtunk. Tehát nem csak a Megawattban szerepeltünk. A Viván volt egy óra, amikor be tudtak telefonálni az emberek, de utánunk például a Fluor Tomi jött, ami elég nagy váltás. Az mondjuk érdekes volt, ráadásul tök organikusan jött, nem az történt, hogy benyaltuk magunkat a Vivára. Gondolom látták, hogy izgalmas figurák vagyunk, akikből lehet műsort csinálni.
Érsi: Tényleg! Liluval és Sebestyén Balázzsal is beszélgettünk!
Oszi: Én utána Lilunak még a Youtube-csatornáján is voltam egy-két részben, amikor női cuccokat teszteltek férfiakon. Mondtam is abban a videóban, hogy én ilyet már tapasztaltam.
Laci: Egy átlagos afteren megtörtént pár ilyen. A tangát be tudtad vállalni másodszor is, haha.
Oszi: Szóval igen, nekünk ez volt a bulvár, amikor bementünk ocsortánykodni ilyen kulturált keretek közé.
Érsi: De voltunk a Popcorn és a Bravo magazinban is.
Oszi: Mind a kettőben voltunk, és mind a kettőben úgy, hogy nem is szóltak előtte. Még emlékszem is, valahova vidékre mentünk, és a benzinkúton néztük meg a Bravo borítóját, de nyilván jó bulvár módjára ezek teljesen faszságot írtak rólunk.
Rockbook: De akkoriban innen tájékozódtak az emberek, nem hódított teret ennyire az internet.
Oszi: Blogspot-os oldalak voltak, meg ilyenek.
Laci: Vagy koncertre mentél, vagy ezeket nézted/olvastad.
Oszi: Például a Myspace korszak szerintem nagyon Budapest központú volt, meg azért az internet sem volt annyira mindennapos. Általában a fiataloknak, vagy olyan családokban volt, ahol kellett a sulihoz vagy munkához. De a Myspace-en keresztül egy csomó tök jó kontaktot találtunk.
Érsi: Emlékszem, hogy nekünk otthon a betárcsázós net volt, és anyámék annyit kértek, hogy 6 után menjünk fel, merthogy addig nagyon-nagyon drága, és ott ültünk a húgommal 17:58-kor, hogy ki megy oda a géphez, mert akkor tudtam elkezdeni lekötni a kinti bulikat.
Laci: Te nagyon sokat lógtál ott a gépen, mármint pont emiatt, meg más miatt is. "Ha a függöny be van húzva akkor ne gyere be." - hehe. (Húgával jártam négy évig, az egy totál ellazulós, jó korszak volt.)
Rockbook: Milyen emlékeket őriztek az első King of Fools turnéról? Volt olyan pillanat, amikor azt mondtátok, hogy "na, most tényleg eljutottunk oda, ahova mindig is vágytunk?"
Érsi: Nekem a kultis buli az nagyon meghatározó volt abból a szempontból, hogy ott rengetegen voltak. Az nagyon durva volt. Laci csinált külön színpadi díszletet is, rohadt jól nézett ki. Meg akkor utána elmentünk az EU-turnéra, az szintén meghatározó volt számomra.
Oszi: Az tartott majdnem egy évig, kis megszakításokkal. Nem tipikusan összefésült turné volt, hogy egy hónapig folyamatosan külföldön voltunk, inkább két-három hét, kis pihenőkkel.
Érsi: Meg akkor volt egy román kör, 5-6 bulit csináltunk Romániában. Volt balti kör, volt egy Észak-Nyugat Európa és Skandináviába is átkacsintottunk.
Rockbook: Ott mennyire volt jó a fogadtatás?
Oszi: Nagyon változó volt, nyilván az ember romantizálja ezeket a külföldi koncerteket, de nem úgy kell elképzelni, hogy mindenhol nyakig volt a klub. Volt, ahol húszan voltak, volt, ahol tényleg nyakig volt a klub, meg a fesztiválok, amik mindig jól sikerültek.
Laci: De volt olyan, ahol kevesen voltak és óriási bulit csaptak.
Oszi: Igen, pont ezt akartam mondani, hogy nem ettől függött, mert volt olyan klub, ahova összesen 50 ember fért be, és az a 30 ember, aki ott volt, az úgy szétverte a helyet, olyan hangulatos buli volt, hogy utána napokig arról beszéltünk, hogy "ez meg mi a faszom volt!?"
Érsi: Lett volna a tengerparton Constanzában egy buli, de az elmaradt, és helyette a szervező csinált egy ilyen "mentő" koncertet, random aznap, egy 100 fős klubban. Életünk egyik legnagyobb bulija volt.
Oszi: Konkrétan majdnem megnyomorított az egyik csóka, mert felemeltek, és a gerincem kapott egy hatalmasat.
Laci: Pakoltuk be az erősítőket, és akkor írták ki, hogy "Ma este Insane koncert". De hatalmas megőrülés volt. Engem is felemeltek a fejük fölé, úgy gitároztam, meg ilyenek.
Oszi: Két óráig nem engedtek le a színpadról. Már huszonhatodszor játszottuk ugyanazt a dalt, majdnem meghaltam. Valaki még a lábdobba is belehányt.
Érsi: Semmi nem érdekelt minket, nagy sztorik voltak. De eszembe jutott a King of Fools turné egyik állomása, a dán Herning nevű hely. Az egy nagyon szép és menő klub volt, olyasmi lehetett, mint a Kultiplex, csak dupla annyira fancy. Ott olyan kaja volt, hogy olyannal még nem nagyon találkoztunk.
Oszi: Emlékszem, hogy akkor három napig mindenhol vega kaját kaptunk, és abból is csak kis adagokat, aztán végre ilyen húsos-sajtos ételt szolgáltak fel, és úgy bezabáltunk, hogy alig bírtunk színpadra lépni.
Laci: Ott tanultuk meg, hogy így nem szabad felmenni.
Érsi: De teljesen változó volt, mert történt olyan is, hogy vasárnapi bulit csináltunk Lengyelországban, összesen egy fizető vendéggel. Kellemetlen volt az egész, de valahogy mégis megvolt a bája, mert nem így képzeltük el a turné utolsó állomását.
Laci: Ott békültünk ki, mert előtte összeverekedtünk. Bár ezeknél az alkalmaknál mindig olyan részegek voltunk, hogy el sem találtuk egymást.
Rockbook: Akik sokat vannak együtt, és sok feszkó van, azoknál be szokott csúszni az ilyen.
Oszi: Szerintem akkor többet voltunk együtt, mint külön.
Érsi: Amikor nem voltunk együtt, akkor is együtt voltunk.
Oszi: Emlékszem, hogy a három hetes turné után, amikor hazajöttünk, eltelt egy hétfő, aztán kedden már hívtuk egymást, hogy menjünk már le valahova a belvárosba bebaszni. Ez a posztturné-depresszió szerintem, csak akkor még nem tudtuk, hogy mit éreztünk.
Érsi: Meg számtalanszor volt olyan, hogy vasárnap még játszottunk valahol Lengyelországban, éjjel hazajöttünk és hétfőn reggel mentünk be dolgozni. Annyira nyomasztó volt. Ettől függetlenül én nagyon szerettem a sok utazást is.
Oszi: Megismertünk olyan városokat, fesztiválokat, vagy klubokat, amiket azért a kortársaink közül nagyon-nagyon kevesen. És ezek mind a mai napig olyan emlékek, hogy mindig elmosolyodok, ha eszembe jutnak. Visszavágyom abba a korba. Ez talán nagyon boomer gondolkodás, de a jelenlegi bandáimmal is valami ilyesmi feelinget szeretnék megélni, illetve nekem nagyon jó érzés volt, hogy tavaly októberben sikerült a mostani zenekarommal nyomni egy EU turnét, nagyon hasonló vibe-ja volt, visszahozta ezt az érzést.
Érsi: És utána jön az a mélyzuhanás, amikor visszatérsz.
Oszi: Hát igen, utána azért egy hétig eléggé letört voltam.
Érsi: Más ez 40 éves kor felett, nem biztos, hogy három napot túlélnénk ilyen szinten.
Oszi: Én is azt hittem, nagyon féltem a tíz nap egymás utáni koncerttől, de nagyon simán lehoztuk.
Érsi: Rigában visszatérő zenekar voltunk, játszottunk ott vagy 10x, és már voltak olyanok, akik csak miattunk jöttek oda.
Laci: Igen, akár egy másik országból is.
Oszi: Kérdezték, hogy másnap hol játszunk, majd fogták magukat, felültek egy távolsági buszra, és kísérték a zenekart.
Rockbook: Hogyan változtatok emberileg és zenészként azóta? Mit ad hozzá a mostani érettségetek ahhoz, hogy ezeket a dalokat újra színpadra állítsátok?
Oszi: Én azt gondolom, hogy mindannyian fejlődtünk azért elég sokat.
Laci: Azt, hogy jó vagy rossz irányba, mindenki döntse el.
Oszi: Az eddigi próbákból leszűrve én tökre azt érzem, hogy a dalok zeneileg mindenféleképpen a legjobb alakot kapták. Most, hogy újra elővettük őket, én teljesen meg vagyok hatva attól ahogy most el vannak játszva, és egy picit azt is érzem, hogy ha ez akkor ennyire masszív lett volna, lehet, hogy még nagyobbat üt.
Laci: Szerintem sokkal kiforrottabb. Meg eleve ebben nagy segítség az is, hogy most Horváth Pista van mellettem gitáros fronton, aki a Blind Myself-ben is nyomja. Óriási figura, nagyon magáénak érzi az egészet.
Oszi: Nagyon tehetséges gitáros, nagyon ért a technikai részéhez is.
Laci: Nagyon-nagyon ért. Meg ő is egy óriási parti arc.
Oszi: Említsük meg azt is, hogy az új Insane dalnak tulajdonképpen ő a szerzője. Ez nem nagyon hangzott el eddig, de a Glorious Failures-t lényegében a Pista írta, a szöveget pedig mi ketten Bálinttal.
Érsi: Ezzel vissza is lehet kanyarodni, hogy 20 évvel ezelőtt pont ez hiányzott ahhoz, hogy komolyabb legyen a produkció. Ott kellett volna ezt meglépni, csak az akkori agyunkkal ez nem jött át.
Oszi: Nagyon kölykök voltunk. A King of Fools volt az első nagyobb, kiugró figyelmet kapó lemezünk. A mai napig azt látom, hogy sok embernek jelent nagyon sokat ez a korong. Akkoriban nyilvánvalóan mindenki vadult, de mostanra megnyugodott a maga módján, illetve élünk, két lábon állunk, tehát nem rehabról-rehabra mászkálunk, meg ilyesmi, szóval mindenkinek egy csomó dolog bejött az életébe, ami meg is követelte a komolyodást. Illetve zenei szempontból is fejlődtünk mindannyian.
Laci: Komolyodtunk, fejlődtünk nyilván, de azért jó volt ezeket a régi számokat most leporolni, mert bennünk van azért az az érzés, hogy "Úristen, ezer éve nem játszottuk, de jó!" Oszi elkezd énekelni, és borsózni kezd a hátam. Nem szőrös, de érzem, hogy az a minimál is égnek áll, és ehhez a többiek is hozzá tesznek.
Oszi: Igen, nagyon jó, hogy végre sikerült ezt így összehozni, és Bálinttal is zseniálisan egészítjük ki egymást, majdnem az egész koncertet együtt toljuk majd le.
Rockbook: A mai fiatal zenekarok közül többen is csatlakoznak a jubileumi bulihoz. Milyen érzés, hogy ti vagytok az a generáció, akik inspirációként hatottak rájuk?
Oszi: Nekem zavarba ejtő amikor egy zenész azt mondja, hogy én inspiráció voltam számára. Ez nem ilyen álszerénység, vagy ilyesmi, csak én mindig meghasonultam magammal szemben és így nagyon érdekes. Meg tudom érteni egyébként, főleg a mai fejemmel, hogy ez valakinek akkor az alfa és omega volt. De olyan érdekes ezt belülről látni, mert én tudom, hogy mennyi minden lehetett volna sokkal jobb. Tehát ez az állandó ilyen önkritikus szemlélet megvan, de természetesen ettől függetlenül hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik rohadt jól, amikor valaki azt mondja, hogy inspiráltam, de nem tudom hogyan reagáljak, így általában lecsapom az élét.
Érsi: Igen, ez a "Hagyjuk ezt az izét, inkább igyunk meg egy sört, vagy dumáljunk egyet" a reakció. De láttam egy videót, amiben az AWS is ránk hivatkozik, hogy inspiráltuk őket, és nem feltétlenül zeneileg, hanem ebben az egész feeling-ben. Én azt a részét aláírom, hogy mentünk, csináltuk tűzön-vízen át, tehát arra azt mondom, hogy oké, viszont sokkal több munkát belerakhattunk volna.
Laci: Így is nagyon sok volt benne.
Érsi: Csak az a baj, hogy én például szakmailag nézem, és több dolgot fektettem abba, hogy menjen a zenekar, mint a zenei részébe.
Rockbook: A mostani közönségben lesznek olyanok, akik még nem is éltek, amikor kijött a King of Fools. Mit szeretnétek, mit vigyenek haza élményként a koncert után?
Oszi: Érjenek haza egészben, az a fontos.
Érsi: Igazából azt tanácsolnám a mostani srácoknak, hogy éljék meg ők is úgy az életüket, ahogy mi tettük azt,
Laci: Éljenek a mának.
Oszi: Igen, és ne feltétlenül a sikert hajszolják, meg a pénzt, stb. Egyszerűen csak éljék meg azt az élményt, hogy milyen egy izzadság szagú klubban játszani 30 lelkes srácnak, vagy csak ott lenni közönségként. Ezeket meg kell élni szerintem ahhoz, hogy az ember utána azt is tudja értékelni, ha mondjuk egy nagyobb sikert el tud érni.
Érsi: Menjenek el koncertekre, mert amikor megnézem, hogy milyen koncerteken voltam, például Biohazard, vagy hogy láttam a Panterát még abban a formában, amikor Pantera volt, vagy a Black Sabbath-ot, akkor mindig előjönnek a jó emlékek, de ez elmondható a magyar zenekaroknál is.
Rockbook: Szerintem le kell menni minél több underground bulira is, mert ha nem adok nekik esélyt, akkor nem biztos, hogy megtudom, hogy egyébként ők léteznek és jók.
Oszi: Nagyon röviden, amit a Covid nagyon-nagyon kigáncsolt, az a hazai underground közösségi élet. Még most is nagyon durván sínyli az ország. Nyilván azért a korszellem nem segít ezen túl sokat, és fontos, hogy ezzel is valamennyire ellenálljunk ennek az egésznek, ha már csak azzal is, hogy egy kicsit összeröffenünk és kitomboljuk magunkat egy ilyen izzadtságszagú klub bulin. Megnézünk új zenekarokat, tágítjuk a horizontot. Én is rengeteg zenét fedeztem fel életem során, és még mindig tudok találni olyan bandákat, hogy leszakad az arcom. Ez benne a legszebb. Nem feltétlen olyan bandákról van szó, akik újraírják a törvénykönyveket a metálban, vagy ilyesmi, csak elég egy stíluson belül találni egy kurva jó bandát, amit eddig még nem hallottál, és az ad az embernek egy turbó fröccsöt. Állítom, hogy végtelen kifutása és tárháza van még ennek a világnak, és abszolút baromságnak tartom azt a mondást, hogy a metal meg rock már ilyen kimerülőben van. De ha az emberek nem keresik az újat, akkor hiába van új. Azzal csáklyázzuk meg a legjobban az új tehetségeket meg a friss zenekarokat, ha érdektelenül állunk ehhez az egészhez úgy, hogy egyébként fantasztikus menedéket tud adni a hétköznapokban, és eszméletlen energiatöltettel tudja feltölteni embert már csak az, hogy a melóba menet a villamoson meghallgat pár új zenekart.
Érsi: Egyébként óriási előnye ennek a digitális világnak, hogy nagyon sok minden eljut hozzánk. Én a kazetta korszakból léptem át a CD korszakra, másolgatták nekünk a lemezeket, meg mit tudom én...
Oszi: Rendesen küzdenünk kellett érte, hogy új bandákat találjunk, most meg ugye minden a kezünkben van. De annyira sok a zenekar, hogy túl nagy a kínálat, és sokan úgy vannak vele, hogy inkább nem is túrnak újat. Úgy vannak vele, hogy megnézik kit hallgatnak a legtöbben, és akkor azt hallgatják meg ők is.
Érsi: Hát meg mit dob fel az algoritmus.
Oszi: Pedig tökre megéri egyébként túrni ebben a hatalmas közegben, mert tényleg olyan zenéket lehet találni, hogy elképesztő. És persze nem kell múlt hét péntekinek lennid annak a lemeznek, amit az ember adott esetben talál. Én is találtam az évek során rengeteg olyan zenekart, akik már feloszlottak akkor, amikor rájuk találtam, de attól még egy lemez vagy egy dal jó marad.
Rockbook: Mennyire készültök korhű módon eljátszani az albumot, és mennyire engedtek majd a jelenlegi éneteknek?
Oszi: Én ezt úgy mondanám, hogy a jelenlegi énünket állítjuk szolgálatába annak, hogy a lehető legautentikusabban játsszuk el ezeket a dalokat. Így nem figcsiztünk bele semmit csak pont annyira kis dolgokat raktunk bele pluszba, amiket a mai fejünkkel jónak láttunk.
Laci: Ilyen nagyon-nagyon apró dolgokat.
Oszi: Igen, nem feltétlenül olyanok amiket észre lehet majd venni egy koncert alapján. Ezeket inkább magunknak raktuk bele.
Rockbook: Léleknyugtatásként, hogy "jó, akkor ezt beletettem"?
Oszi: Nyilván az eredeti lemezt hallgattuk mi is, amikor most újra felkészültünk, és nagyjából újra kellett tanulni nagyjából. Egy idő után aztán előjöttek a háttértárunkból az élmények.
Laci: Kezemben volt a gitár, és már jött is, hogy ezt itt fogtuk, ezt meg ott. Persze meg kellett azért hallgatni.
Oszi: Nyilván arra törekedtünk, hogy minél inkább azt a vibe-ot adja vissza, amit eredetileg kaptak tőle az emberek. Csak akkor nem tudtuk annyira jól eljátszani, most azért sokkal jobb.
Laci: Szerencsére itt van Pista, vele mindig tök jól húzzuk egymást, és pont annyira apró dolgokat teszünk bele, hogy nem változik tőle a dal.
Érsi: Nekem az tűnt fel ebben a mostani felállásban, hogy habár én mindenkit imádtam gitárosként a zenekarban, de most Pisti meg Laci egyszerűen annyira érzik egymást, hogy mindig azt beszéljük, ha húsz évvel ezelőtt ilyen lett volna, akkor lehet, hogy másképp alakul. Mert például a Bedő úr, aki a másik dalszerző volt a Fools lemezen, sajnos hamar kikerült, mert másfelé ment az életünk.
Oszi: Igen, sajnos ő abbahagyta a zenélést.
Érsi: Laci mellé nehéz volt ilyen arcot találni karakterben is, mert nem az, hogy a többiek nem voltak elég jók, de hogy nem volt még ez az igazi kémia, amikor egymásra néznek, és egyből az történik amit akarnak.
Laci: Nem volt ilyen szinten ez az adok-kapok.
Oszi: És hozzáteszem, hogy Bálinttal ez nekünk is kialakult mostanra. Mi is megfelelően segítjük egymást a sarokban, és egyes olyan fordulatok is jobban kijönnek, amik anno inkább a stúdiófelvételen voltak tökéletesen megvalósíthatók, mert néha a levegőhiány miatt elharaptam a szavakat, meg ilyenek. Most ez egy kicsit jobban erősíti az autentikusságot, és még lemezhűbb az egész.
Rockbook: Terveztek különleges színpadi képet, vagy inkább megidézitek a 20 évvel ezelőtti koncertek hangulatát?
Oszi: Gondolkodtunk a régi molinón, csak sajnos az valahol eltűnt a próbatermek sötét zugaiban. Valahol el lettek hagyva ezek a régi színpadi kellékek, de azt ígérhetjük, hogy oda fogunk cseszni, mint az állat.
Érsi: Igazából az meg a másik fele, hogy annak idején nem volt annyira jellemző nálunk a füstgép, tűz, satöbbi.
Oszi: Most lesz elvileg LED-fal, azzal tudjuk majd fokozni az élményt.
Oszi: Meg tervezünk gyártani valamennyi limitált merch-et is.
Rockbook: Az Insane közönsége mindig erős maggal bírt. Mit üzentek azoknak, akik 2005-ben is ott voltak a bulikon?
Oszi: Jöjjenek, mert oda fogunk baszni! De ha át akarják élni mégegyszer azt az érzést, akkor mindenféleképpen nézzenek le, mert ebben a formában nem biztos, hogy sok esélyük lesz majd a jövőben. Hosszabb bulival is készülünk a Kinges dalok hozzáadásával.
Érsi: Egyébként meg 40-50 percnél többet nem játszottunk szerintem soha. Ez lesz az eddigi leghosszabb koncertünk.
Oszi: Lehaltunk volna a színpadról, ha akkoriban hosszabb koncerteket játszunk.
Rockbook: Ha három szóban kellene összefoglalnotok, hogy mit fog adni ez a jubileumi este a közönségnek és nektek, akkor mi lenne az?
Érsi: Feltöltődés
Oszi: Klisés szóval tudnék élni, az pedig az időutazás. De nem nosztalgikus értelemben, hanem a próbák alapján mondom, hogy az lesz.
Laci: Újabb fajta, de kicsit mégis nosztalgikusabb energiabomba.
Rockbook: Köszönjük az interjút!
Vannak olyan interjúk, amiknek az olvasása közben sajnálom, hogy nem hallhatom őket, vagy nem lehettem ott amikor készültek, mert átadják azt az érzést amit a riporter és az alanyok átéltek. Ennél az interjúnál is ez a helyzet, most is sajnálom az olvasókat, mert hihetetlenül jó volt az a két és fél óra amit a srácok társaságában töltöttem. Remélem, hogy a legautentikusabban tudtuk átadni nektek ezt az élményt. Ne felejtsétek, 2025.09.19., Budapest, Analog Music Hall - King of Fools 20!
Ott találkozunk!
Konta László István
Támogatónk a Nemzeti Kulturális Alap és a Hangfoglaló Program.
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
