Exodus, Sodom, Death Angel, Suicidal Angels koncertbeszámoló - Barba Negra Music Club, 2018. 12. 2.
Headbanger’s Ball Tour 2018. – Exodus, Sodom, Death Angel, Suicidal Angels - Barba Negra Music Club, 2018. 12. 2.
A négy thrash alapvetésből álló csomag szinte garantálta, hogy a Barba Negrát megtöltsék a műfaj hívei. A hatórás kapunyitás után 20-25 perccel érkezve már egyértelmű volt, hogy a zenekarok nem csupán néhány embernek fognak zenélni, de még így is meglepő volt számomra, hogy már az első bandánál közel telt ház volt.
A Suicidal Angelst érte a megtiszteltetés, hogy bemelegítse a megjelenteket. Ők voltak az ifjoncok ezen a fesztiválon, pedig már 2001. óta léteznek. Hazánkban talán kevésbé ismertek, népszerűek, mint az őket követő három zenekar, de a lelkesedésük maximálisan átjött a színpadról. Igaz, még a becsekkolásnál tartottunk, amikor a húrok közé csaptak, de szerencsére a második nótát már bentről láthattuk, hallhattuk. A Nick Melissourgos vezette görög banda az old school thrash ösvényein járva zúzza az arra fogékonyakat. Nem mondom, hogy nem örültem volna, ha hangosabb a koncertjük, és tisztább a hangzás, de volt már ettől lényegesen gyengébb megszólalású buli is, amin részt vettem. A bandához 2015-ben csatlakozott Gus Drax játéka, főleg a szólói igen sokat lendítettek, az amúgy sem lapos előadáson. Olykor, mint valami gitárhős pózolt, máskor vicsorogva nyomta a jobbnál jobb szólókat. A basszer, illetve a frontember-gitáros kettősre sem lehetett panasz, bár az utóbbi az éneklés miatt kevesebbet tudta szántani a színpadot. Viszont a hangja nagyon rendben volt. Rendelkezik a műfajhoz nélkülözhetetlen őserővel, plusz a közönséget sem felejtette el. Nekem egyedül a dobos volt kicsit kakukktojás. Nem mondom, hogy rossz lett volna, inkább csak úgy éreztem, hogy hozza a kötelezőt, azt többnyire pontosan, de amúgy nem sok díszítést vitt a játékába.
A közönség kissé visszafogottan reagált a Suicidal Angelsre, amiért elsősorban a korai kezdés, vagy inkább a késői kapunyitás okolható szerintem. Sokan még a sorban álltak a ruhatárnál vagy az első sörért. Ám az mindenképpen a görögök mellett szól, hogy az ő lelkesedésükön ez nem látszott.
A Suicidal Angels setlistje:
01. Capital of War
02. Bleeding Holocaust
03. Front Gate
04. Eternally to Suffer
05. Bloodbath
06. Seed of Evil
07. Moshing Crew
08. Apokathilosis
Kis átszerelési szünetet követően színpadra robbant a Death Angel, akik a ’82-s indulásuk óta tolják a thrasht, és annak is a technikásabb verzióját. Nyolcdalos szettjüket az első lemezes Evil Priesttel kezdték, amivel azonnal meg is győzték a rajongókat, hogy nem a finomkodáson lesz a hangsúly ezúttal sem. Mark Osegueda fölényes magabiztossággal uralta a deszkákat. Lehengerlő színpadi jelenléte és hangja mind a mai napig a thrash metal egyik leghitelesebb frontemberévé teszi. Rob és Ted, a két gitáros összhangja szintén példaértékű a műfajon belül. A Mistress of Painben például olyan alapozást nyomattak, hogy öröm volt hallani. A begyorsulás pedig akkora lendülettel zúzott, hogy szerintem ember nem volt a teremben, aki be ne indult volna rá. A ritmusszekció ezúttal is jelesre vizsgázott, és ezen semmi csodálkoznivaló nincs.
Némi plusz hangerő erre az etapra is ráfért volna, viszont a hangzás tisztult némiképp, bár olykor Mark mikrofonja rendetlenkedett. Az viszont elvitathatatlan a Death Angeltől, hogy hihetetlen profik, akik azonban a szívüket-lelküket is beleadják az előadásba, még ha másodikként kell is, hogy játszanak. Rájuk értelemszerűen a közönség is sokkal lelkesebben reagált, mint a görögökre, hiszen ők már évtizedek óta kultikus bandának számítanak a köreinkben.
A koncertjüket záró The Moth zsigeri ősereje, majd a dallamosabb folytatás, aztán a mindent legyaluló thrash esszencia nagyszerűen mutatja, hogy mitől is egyéni ez az amerikai banda.
A Death Angel setlistje:
01. Evil Priest
02. Left for Dead
03. Claws in So Deep
04. Mistress of Pain
05. The Ultra-Violence / Thrown to the Wolves
06. Kill as One
07. The Moth
Újabb rövid pihenő – ami a közönségre is ráfért –, majd a színpadra lépett a teuton thrash egyik alapbandájának számító Sodom. Na, őket aztán nem kell bemutatni senkinek… gondolhatnánk, ám a banda főnöke nemrégiben húzott egy merészet, és elköszönt két társától, hogy négyfősre duzzassza a zenekart. Mondván élőben sokkal jobb lesz a megszólalás. Ráadásul az egyik új tag Frank Blackfire, aki korábban már bizonyított Angelripper oldalán. Kíváncsi voltam, nálunk mennyire lesz átütő erejű az új felállás. A neten látott koncertfelvételek nem győztek meg, hogy valóban baromi nagy húzás volt ez a plusz egy gitár…
A Sodom is egy időutazós szettet nyomott, mint ahogy az ma divat a metalzenekaroknál. Amivel én mondjuk nem is kötözködnék, hiszen a klasszikus éra dalai valahogy örökérvényűek napjainkban is. Christ Passion, aztán Outbreak of Evil (ez utóbbi egyben a személyes kedvencem tőlük) volt a felvezetése a Sodom-féle pusztításnak. Nos, nem mondom, hogy a nosztalgikus hangulatba való keveredésem nem kell ahhoz, hogy ne írjak túl rosszat a koncertről. Angelripper zenekara sosem a minőségi alapművekről volt híres, sokkal inkább az ösztön szülte, kompromisszumok nélküli gyalulásról. A két kezdő dal, vagy a későbbiek során felbukkanó klasszikusok, mint például a Blasphemer, Agent Orange, Sodomy and Lust, mind-mind iszonyatos headbangelésre késztető opuszok, ám valahogy a két gitár nem szólt jól. Ami még sajnálatosabb, hogy szerintem a gyenge pont nem az új ember, hanem a veterán Blackfire. Végig olyan érzésem volt, hogy a színpadi bohóckodásra, a pózolásra nagyobb hangsúlyt fektet, mint a precíz gitározásra. Amit például a záró Bombenhagelben művelt, azt leginkább szeretném feledni.
Ami viszont nagyon jó húzás volt Tom részéről, az az új dobos igazolása volt. Kőkeményen és pontosan(!) hozta végig, amit kellett.
Összességében persze nem mondom, hogy csapnivaló volt a buli, de továbbra sem látom, hogy a Sodom miért akar két gitárral nyomulni. Az ő muzsikájuk annyira alap legtöbbször, hogy nem igényli a külön ritmusozást egy-egy szóló alatt. De ha már emberünk ragaszkodik a négyeshez, akkor csapjon az asztalra, és vegye rá a régi cimboráját, hogy tegye oda magát jobban egy-egy bulin.
A Sodom setlistje:
01. Christ Passion
02. Outbreak of Evil
03. Partisan
04. Sodomy and Lust
05. Blasphemer
06. Agent Orange
07. Conflagration
08. Tired and Red
09. Remember the Fallen
10. Bombenhagel
Az utolsó átszerelést követően következhetett az este sokak által legjobban várt bandája, az Exodus. Akik ezúttal is a főnök, Gary Holt nélkül érkeztek (szeretem én a Slayert, de az Exodust még jobban, szóval néha jó lenne, ha a főnök a saját zenekarában is látható lenne végre).
Már a kezdő, Bonded by Bloodnál kiderült, hogy miért is ők a headlinerek ezen a fesztiválon. Egyszerűen az Exodus maga a thrash. Itt már a hangerő is szinte teljesen oké volt, és szerencsére a keverés is kellően kikristályosodott. Pengeéles gitár- és iszonyat kemény dobhangzás jellemezte az egész műsorukat. Ami pedig nekem mindig is eme banda egyik jellegzetessége volt, az Jack Gibson basszusának megszólalása – ami szerencsére a Barbában is érvényesülni tudott.
Steve ’Zetro’ Souza visszatérése a frontra számomra egyszerre üdvös és kissé szomorú. Egyrészt nagyon szeretem a vele készült albumokat, másrészt viszont a Rob Dukes neve által fémjelzet éra volt a legerősebb. Az élő megjelenések tekintetében mindenképpen. Ám ezen a bulin Zetro hozta a maximumot. A sikolyok, a tömeggel való kommunikáció, az elmebeteg grimaszok mind nagyon rendben voltak, tehát egy rossz szavam sem lehet rá. Ugyanígy a maximumot hozták a gitárosok és a ritmusszekció is. Olyan érzésem volt végig a koncerten, hogy ezek a muszikusok egyszerűen képtelenek hibázni, miközben olyan alapvetésekkel bombázták a nagyérdeműt, mint például a Fabulous Disaster, az Impaler, a Lesson in Violence. Amikor pedig az egy nagy favoritom, a Blacklist megszólalt, arra nem nagyon vannak szavak. Széles terpesz, léggitár, és zúzás – ezt egyszerűen csak így lehet élőben…
Még egy poént is ellőttek, jelesül a Toxic Waltz felkomfja után belekezdtek a Metallica Motorbreahtjébe (és itt kérek elnézést minden Metallica-fantól, de az Exodus jobban játszotta a nótát, mint ahogy azt a mai Metallica teszi).
A záró Strike of the (Fuckin’) Beast kötelező elemeként ’Zetro’ egy Wall of Deathet szeretett volna látni, ám a csurig telt teremben ez csak tessék-lássék sikerülhetett.
Az Exodus ezúttal sem okozott csalódást, mint ahogy összességében az egész koncert sem. A felmerült kisebb technikai malőröktől eltekintve egy igencsak komoly estét tudhatunk magunk mögött. Remélhetőleg a jövőbe is lesznek hasonlóan nagy nevekből álló rendezvények, amikből kis hazánk sem marad ki.
Az Exodus műsorában elhangzott dalok:
01. Bonded by Blood
02. Exodus
03. And Then There Were None
04. Body Harvest
05. Impaler
06. Fabulous Disaster
07. Metal Command
08. Piranha
09. A Lesson in Violence
10. Blacklist
11. Motorbreath (Metallica)
12. The Toxic Waltz
13. Strike of the Beast
Dobos Manowar Attila
Fotók: Dávid Zsolt
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
