Nem Yungblud Ozzy örököse! - Kim Dracula, Vowws (koncertbeszámoló), 2026.02.03., Dürer Kert
Kim Dracula, Vowws – 2026.02.03., Dürer Kert
A Dürer nagytermébe bevágódott az évszázad egyik top frontembere, aki korszakos jelentőségű nagylemezével, ikonikus feldolgozásaival és singlejeivel élőben totális felforgatóerővel mutatta meg: lehet és érdemes újat csinálni, mert a metalban máig megvan a sokkhatás és energia. És megosztó, undergroundabb karakterológiája ellenére bő félházat sikerült összehoznia.
De kezdjük az est elején, a Vowws-zal. A kétszemélyes produkció afféle minimalista, sötét, hipnotikus rock, ami az industrial, a post-punk és a gothic noir pop határán lebeg. Depeche Mode, Rob Zombie, IAMX és a Nine Inch Nails elegyeként ragadhatnánk talán meg. Erejük a fegyelemben és ridegségben van. Az ismétlések kísértik a hallgatót, ellehetetlenítve a kiutat, a feloldást. A szintetizátoros alapokra épül a gitár és a nagyrészt duplikált vokál. A minimalizmusuk azért üzemképes, mert dramaturgiává emelik: minden hang funkcióval bír, a hiány (az üresség) fontosabb, mint a jelenlét és a monotónia gyakorlatilag pszichológiai eszköz. A Vowws közelebb áll talán a filmzenéhez, performanszhoz, mint a klasszikus rockhoz.
Ez a zene nem kiabált, hanem fagyosan bámult. Nagyon egyben volt a posztinternet és neogoth disco vizuállal és korrekt színpadi jelenléttel bírtak, zeneileg azonban maximum egy-egy pillanat erejéig tudtak megragadni. Lehet ízléskérdés, pedig rengeteg beteg cuccot hallgatok és zenész is vagyok, de mintha nem igazán tudnák jól használni a disszonanciát. Értem, hogy elborult, hogy poszt meg hogy outsider. De azért az élvezhetőség vagy működőképesség faktorát legalább kapargatni kéne. Ebben a stílusban, csapásirányban ezerszer jobban üt a Boy Harsher, Zanias vagy a HIDE. Mindenesetre lelkes és közvetlen produkciót kaptunk, kicsit fülsértő hangosítással. Lehet, részegen ellötyögtem volna rá.
A relatíve hosszú átállás végére már eléggé egymás nyakában szuszogtunk, nagy örömömre teltház várta Kim Drac papát, hogy szét*****a az agyunk. Az introkat követően a zenekar a színpadon termett és wall of death-re intette a közönséget, meg is nyílt középen a folyosó, amiben felbukkant hátulról zseblámpával egy rendőrjelmezes, napszemüveges fazon, akit egy rajzfilmfigura-szerűen (eltúlzott gesztusokkal) ólálkodó, csuklyás-köpenyes alak követett: a kesztyűből és hangokból hamar nyilvánvalóvá lett, hogy legendás énekesünk az, ami hatalmas ovációt eredményezett. A színpadra érve egy flegma „What’s up Budapest?” felütésre brutálan be is indult a Land of the Sun. A dob néha kicsit túl volt vezérelve a gitárhoz, szaxofonhoz és énekhez képest, de szerencsére a HD-k konstans dús alapot és érthetőséget kölcsönöztek a műsornak. Kim Dracula valóban az egyik legzseniálisabb, velejéig posztmodern zeneszerzőnk és tökéletes rocksztár alkat, nagy formátumú, kitűnő és kirívó előadóművész. Amellett, hogy eszméletlen skálájú tiszta és scream hangot produkált, töretlenül hozta a szerepet, az ikonikus mozgáskultúra, mimika, mikrofonállvány és / vagy színpadszétverések. Voltak show elemek: visszajött a zsaru, jelmezek, kellékek klipekből. Hihetetlen masszív volt így közelről, de kétségkívül arénapotenciállal bír az előadó és a show. A projektnek szervezőelvét adó groteszk állandó feszültségteret (ám korántsem ellentmondást) generált, imádtam a jazz betéteket és szaxofonszólókat a kegyetlen breakdown-ok és rap screamo-k között. A zenekar egésze intenzív preformanszot hozott, hergelve, néhol előtérbe lépve, de végig Kim volt a kapitány.
A nyugtalanító, állandó határsértő jellege miatt belémhasított a felismerés, hogy Kim Dracula szellemét és karakterét tekintve sokkal inkább Ozzy örököse, utódja, mint Yungblud. Yungblud inkább egy Billy Idol vagy Steven Tyler vonal. Ozzy a hetvenes évektől zavarba ejtő, sőt félelmetes volt a mainstreamnek. Kim Dracula ugyanezt csinálja ma, az extrém műfajkeverés (metal, trap, industrial, pop, horrorcore), tudatosan groteszk vizualitás, konvenciókat és komfortzónát felrobbantó dalstruktúrák, holott a zeneIPAR és a média egyszerűen nem bírja a káoszt. Ez a sötétség, nem póz, hanem alapállapot, ahogy Ozzy-nál is a sötétség nem jelmez volt, hanem belső világ: paranoia, őrület, önpusztítás, misztikum.
Kim Dracula zenéje és imidzse szintén disszonáns, nyomasztó, horrorisztikus és nem kacsint ki ránk, hogy „nyugi, ez csak show”. Véletlenül sem popikon, kendőzetlen anti-hős, ahogyan Ozzy sem akart példakép lenni. Nincs identitásnépszerűsítés, nem csomagol üzeneteket cukormázba, hanem provokál, néha kifejezetten taszító módon. Yungblud inkább a pop-punkos lázadó vonal, ami nagyon tudatosan generációs hangot üt, erősen identitáspolitikai és sokkal inkább kommunikál, mint fenyeget. Ez lehet valid, csak nem Ozzy-féle őrület. Yungblud azt mondja „gyere, tartozz ide”, Ozzy és Kim Dracula azonban azt sugallják „nézz az elmém belsejébe, ha mersz”. Ozzy legendáját ezért nem tudta a mainstream, így például a televízióműsor sem kikezdeni. Sosem kozmetikázta az identitását, nem moderálta magát – mert akár nevetséges, gyenge is lenni, teljesen tébolyult maradni (zavart volt, káromkodott, nagy ívben tett a konvenciókra stb). Menedzselhetetlen káosz övezte szüntelen. Kim Dracula se szépít vagy tetszeleg, véletlenül sem megalkuvó: odateszi magát a teljes őrületével és ez rendesen ijesztő aurát kölcsönöz neki. Nehezen eldönthető, hogy ez szimulált-e, mert látszólag teljesen immanens benne és mélyről fakad a karakter.
Miért és hogyan működik tehát ez a bricolage-t abszolutizáló létforma, ami a zenéjét jellemzi? A koherencia nem műfaji, muzikális alapú, hanem affektív. A szélsőséges atmoszféra és hangvétel, az érzelmi intenzitás, a kiszámíthatatlanság adják. Mint már említettem, egyedüli vezérfonal a groteszk lehet. Fontos, hogy ez nem puszta díszítés, hanem horgony. Nem póz, nem irónia és nem humor. Merő szélsőségesség, pimaszság, túlzások, torzítások, undor és perverzió. Ez megvédi a komolykodó, a vicces és az üres sokkoló jellegtől. És nagyon is valódi, effektív és fenyegető, legyen single, videóklip, lemez vagy koncert. Kim Dracula Ozzy méltó, trve utódja. Véres nyálat köp a szádba, majd nevetve tombol tovább ez a neon-hurrikán, ez az elegáns pszichózis. Lehengerlő, ahogy az ikonikussága egységet teremt ebben a tébolyult kavalkádban, ami bizarr módon izgalmas és vonzó. Ha valaki remekül ráérzett az ingerküszöb magas voltára, hát ő az. Hörögve-röhögve ugorja át újra és újra. Reméljük, mihamarabb ismét lecsap nálunk!
A koncerten elhangzott dalok:
01. Land of the Sun
02. My Confession
03. Romance Is Dead (Parkway Drive cover)
04. The Bard's Last Note (Ricky Desktop cover)
05. Superhero
06. 1-800-CLOSE‐UR‐EYES
07. James Bond Theme (John Barry cover részlet, instrumentális)
08. Drown
09. Undercover
10. Kitty Kitty
11. Industry Secrets
12. Even Flow (Pearl Jam cover)
13. Reunion and Reintegration
14. Are You?
15. The Turn
16. Divine Retribution
17. Paparazzi (Lady Gaga cover)
18. Seventy Thorns
19. Instrumentális jazz betét
20. Luck Is a Fine Thing (Give It a Chance)
21. Say Please!
22. Careless Whisper (George Michael cover részlet, instrumentális)
23. Rosé
24. Smooth (Santana cover részlet, instrumentális)
25. Make Me Famous
26. In Threes
27. Killdozer
Gyarmati Dominik
Fotók: Máté Évi
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
