Bejelentkezés

x
Search & Filters

"Ez a dalcsokor abszolút méltó az L.A. Guns névhez": 'The Missing Peac'e lemezkritika

Érdekes, hogy míg egyes zenekarok az egész világon befutnak, más, hozzájuk igen közel álló csapatok egész karrierükön át csak mérsékelt sikereket tudnak elérni. A hollywoodi L.A. Guns például legalább két megkerülhetetlen lemezt adott ki a ’80-as évek végén és a ’90-es évek elején, elismertségük mégis messze elmarad a Guns N’ Rosesétól, pedig ezen bandák pályafutása közösen kezdődött. Azt persze már csak a jóisten tudja, ki, mikor és éppen hol volt akkoriban, a lényeg az, hogy két nagyszerű zenekar formálódott ebből a társaságból. Hozzáteszem még, hogy Tracii Gunsék második nagylemeze, az  1989-es Cocked & Loaded simán egy szinten van az Appetite For Destruction-nel, de hát addigra Axl Rose csapata már a világ tetején volt, és senki nem férhetett meg mellettük, legalább is korábban ismeretlen banda nem.
 
A viszonylagos sikertelenség szerencsére soha nem szegte hőseink kedvét, így eshet meg, hogy a The Missing Peace már a 11. L.A. Guns sorlemez, melyek rendre kiváló minőséget szállítanak. Ezek közül az ezredforduló környékén, Phil Lewis énekes nélkül készült két (gyengébb, de ez ízlés kérdése) album lóg ki valamennyire. Természetesen náluk sem fenékig tejfel minden, Tracii Guns gitáros 2002 óta első ízben szerepel az aktuális korongon, Steve Riley dobossal viszont még mindig akadnak nézeteltéréseik, ezért a bőröket Shane Fitzgibbon püföli a jelenlegi felállásban. A második gitáros maradt a 2013 óta Lewisékkal zenélő Michael Grant, a négyhúroson pedig Johnny Martint hallhatjuk.

 

 

A találó szójátékkal megáldott The Missing Peace albumot a zenészek tökéletesen jellemezve harangozták be. Tracii: „A ’The Missing Peace’ a szó szoros értelmében egy nagylemez: egy olyan zenei gyűjtemény, melyen tizenkét éve dolgozom különböző rockzenei stílusokat felhasználva, a bluestól a klasszikus zenei hatásokig, ennek ellenére mindegyik igazán nagyot szól.” Phil: „Hihetetlenül szól, és ezzel nem túlzok. Nagyon sima az egész, és mindegyik dal jól kialakított. Hatalmas refrének vannak rajta, nagyon érdekes az egész, úgyhogy azt hiszem, az embereket ez ki fogja ütni.” Riley hiánya egyébként egyáltalán nem érződik meg a dalokon, sőt, ha összehasonlítjuk a vele, ugyanakkor Tracii mellőzésével készült anyagokat az ideiekkel, könnyen megállapítható, hogy bizony a The Missing Peace hallgatásától sem szakadna le ennyire a csillár a plafonról, ha történetesen nem egy Tracii Guns nevezetű ürge közreműködésével írták volna őket. Az L.A. Guns már megalakulásakor is jóval mocskosabb, karcosabb hard rockot játszott, mint a ’80-as évek második felének csúcszenekarai, ez pedig leginkább a most megjelent albumon köszön vissza, nyilván a 2017-es technológiai viszonyoknak és a Frontiers lemezkiadónak megfelelő hangzással. A nyitó All the Same to Me - Speed kettős helyből letépi a hallgató arcát, és bár a lendület végig kitart, szerintem utóbbi a lemez legerősebb dala – nyilván nem véletlenül lett ez bemutatva legkorábban, ráadásul videoklipet is kapott. A Drop of a Bleach és a kesernyés Sticky Fingers szintén rettentően hasít, majd jön az anyag első klasszikus értelemben vett lírai darabja a Christine személyében.

 

 

Lewis összetéveszthetetlen hangja így 60 évesen már nem meglepő módon rekedt és kopott egy kicsit, de az ehhez hasonló dalokat soha, senki nem fogja ilyen meggyőzően és/vagy keserűen énekelni, mint ő. No nem kell félni, a tempósabb, reszelős, bőrdzsekis-motoros L.A. Guns témákat is akadály nélkül veszi, tényleg szinte tökéletes teljesítményt nyújt még ma is – biztos vagyok benne, hogy élőben sem okoznak neki gondot.

 

A szintén előre bemutatott Baby Gotta Fever mintha a Mötley Crüe Saint of Los Angeles-éről ugrott volna át ide, a modernebb hangvétel szempontjából ez egy kicsit kilóg a sorból, de belekötni nem igazán tudok. A Kill it or Die és a Don't Bring a Knife to a Gunfight nálam az album gyengepontjai: kellően zúznak és megvannak bennük a gitárvirtuóz Tracii kötelező profi szólófutamai is, de nem olyan fogósak, mint a többi. Az epikus The Flood's the Fault of the Rain engem transz-közeli állapotba ejtett, az ezt követő The Devil Made Me Do It-tal Philék pedig még egyszer utoljára összedöntik a házat, hogy aztán két borús, mélázós nótával illően levezessék a korongot és a mögöttük álló bő 30 évet. A címadó The Missing Peace és a záró Gave It All Away kevésbé volt rám hatással, mint a The Flood's the Fault of the Rain, de az összkép itt is több mint meggyőző. A teljesítményekkel tehát nincs gond, és a dalok is a helyükön vannak, kimondott töltelékeket nem nagyon talál a hallgató, kellemes kikapcsolódást nyújt ez a dalcsokor, mely abszolút méltó az L.A. Guns névhez.

 

A 'The Missing Peace' album dallistája:

01. It's All The Same To Me
02. Speed
03. A Drop Of Bleach
04. Sticky Fingers
05. Christine
06. Baby Gotta Fever
07. Kill It Or Die
08. Don't Bring A Knife To A Gunfight
09. The Flood's The Fault Of The Rain
10. The Devil Made Me Do It
11. The Missing Peace
12. Gave It All Away

 

 

Pontszám: 9/10

Végezetül feltenném azt a (sajnos csak költői) kérdést, amely zenehallgatás közben minduntalan foglalkoztatott: Hogy a viharba lehet az, hogy egy ilyen legendás banda, akik ehhez hasonló minőségű zenéket jelentettek meg az évek során, egy 400 férőhelyes magyarországi klubban kell koncertezzen 2017-ben?! (November 6. Tatabánya, Roxxy Music)

Somogyvári „Rossi” Ákos