Milliárdszor milliárd. Próbáltam megfejteni, pontosan hány 0-át kell írnom az 1-es után, 12-őt vagy 15-öt, hogy megtudjam mennyi is egy trillió, de férfiasan bevallom, feladtam.

A Trillion új szín a honi modern rock/metal palettán, egy olyan háromszög melynek minden oldala ismerős zenészt takar. Szabó László/dobos (rá még az Ancient Scream Therapy érás Blind Myself-ből emlékszek, illetve az Idoru-ból) Mohácsi Mátyás/basszusgitáros (régen Shell Beach, most a Grand Mexican Warlock-ban penget főként) és Áron „Apey” András gitáros/énekes, aki a szólóprojektje mellett az Apey & the Pea oszlopos tagja. Úgy vélem, valahol már a srácok neve garancia arra, hogy minőségi zenét fog rejteni a korong. Amikor elsőként kezembe vettem a Dreaming Black-et (semmi infóm nem volt a zenét illetően, csak annyit tudtam, hogy ez egy friss formáció) arra gondoltam, hogy valami post-doom művészkedést fogok hallani, de szerencsére nem ez történt, ugyanis ez egy nagyon fasza rock lemez. Abszolút hallgatatja magát, a nyitónóta adrenalin-löketszerű kezdése, valahol a Queens Of The Stone Age bizonyos pillanatait juttatja eszembe, de merő tévedés lenne azt állítani, hogy a srácok konkrétan másolnak valakit. Hatások itt is vannak, aki ismeri Andris főzenekarát, az tudja, hogy igen jellegzetes orgánummal bír, kilométerekről felismerhető a hangja. Ez most sincs másként (nem tud kibújni a bőréből) talán csak annyi, hogy itt kevesebb a kegyetlenül karcos sludge énekhang, de a Trillion vadul nyomulós, szállós, utazós zenéjéhez ez a tónus sokkal jobban illik. A vokálok mellett, a gitáros posztért is ő felel, amely alá egy olyan masszív és fifikás dob-basszus alapot pakoltak a fiúk, hogy néhol csak lesek, hogy mi történik. Külön érdekesség, hogy Matyi és Laci is Grand Mexican Warlock tagok (sőt most már tudom, hogy az Andris is) azzal a különbséggel, hogy Laci a G.M.W.-ban „csak” gitározik. Mindenképpen elismerésre méltó teljesítmény.

Nagyjából lassan, kimérten építkeznek a dalok, hagyományos szerkezeteket követve, jól megírt verzékkel, refrénekkel. A Maths az egyik kedvencem, a hangulata miatt. Az abszolút slágergyanús címadó nóta után a  Words From A Long Long Time akár egy Weedeater B-oldalon is elfért volna, annyira nyugis, meditatív. Plagizálásról persze szó sincs és Apey sem Dave „Dixie” Collins, ez csupán egy párhuzamos gondolat. Ami kifejezetten tetszik, hogy a gitártémáknak és az akusztikus, fél-akusztikus témáknak is van valami nyugtalanító, fenyegető hatása, ezt végig érezni a lemezen, egészen az utolsó track-ig (Lower Hutt) ami egyfajta feloldásként funkcionál.

A Dreaming Black kiválóan szól, él és lélegzik, hallatszódik, mennyi munka van benne, rövidsége ellenére is teljesnek érzem. A sötét, álomszerű borítóba csomagolt korong egy szép digipak formájában látott napvilágot, mely a zenekar facebook oldaláról vagy a Pongo Pongo Collective lemezkiadó oldaláról szintén megrendelhető. Számomra az év hazai meglepetése eddig. Bátran ajánlom, aki a fent említett anyazenekarok közül bármelyiket is kedveli.
Nem fog csalódni.
 

A Trillion Facebook oldala, a Pongo Pongo Collective Facebook oldala.

Lupus Canis