A Grateful Dead egyike azon zenekaroknak a ’60-as, ’70-es évekből, melyeknek kultusz és stílusteremtő ereje van egészen mostanáig. Az olyan bandák, mint a The Doors, The Velvet Underground, Jefferson Airplane vagy kritikánk tárgya – mindannyian 1965 vadul pulzáló ütőerére rátapintva – valami olyasmit hoztak létre, ami máig értéket képvisel a nagy zenei palettán. Arról pedig nem is beszélve, hogy hatásukra, hány ezer ember ragadott a kezébe hangszert, mikrofont, hogy formába öntse a gondolatait és zenét írjon egy zenekar keretein belül. A nagy hippi hullám közepette majdhogynem egymásba értek a különböző kulturális fesztiválok Amerika szabad földjén, a különféle entheogének elfogyasztása pedig szinte összefonódott az akkori szcéna szimpatizánsaival. E színtér pedig eléggé színes volt, rengeteg művész találkozott össze egy nagy „felvilágosult” mozgalomban az élet különböző területeiről: a zenészek mellett, híres pszichológusokat, orvosokat, írókat, költőket és filmrendezőket is magával ragadott a pszichedelikus áramlat. Az akkor még legális LSD használata teljesen normális dolognak számított a művészek, zenészek, szervezők és rajongói szférákban egyaránt, gyakran mértéket nem ismerve. Sokan persze halmozták vagy éppen alkohollal keverték az élvezeteket, ami később pár ikon hullócsillaghoz hasonló halálát eredményezte, a bűvös 27-es szám égboltja alatt. Elég, csak Hendrix-re, Joplin-ra vagy akár Morrison-ra gondolnunk…

A  Grateful Dead-et valóságos kultusz övezte rajongói körökben: a magukat szimplán „Deadhead”-nek nevező fanok, sokszor koncertről-koncertre, több hónapon át a turné vonalát követve, az Államokon keresztül-kasul utaztak a zenekarral együtt. Fanatizmusuk nem ismert határokat, saját szubkultúrájuk alakult ki és mivel a szextett híres volt improvizatív, jammelős koncertjeiről, el kezdték kazettákra rögzíteni, dokumentálni azokat. Ezek az élő felvételek amúgy (állítólag több száz ilyen van) egy része digitális formában is megtalálható a neten a megfelelő archívumokban kutatva vagy akár a youtube-on. Mondhatni ezek a felvételek élő korlenyomatként szolgálnak a ’60-as, ’70-es évek true amerikai hipster életérzés mementójaként.

Ha eddig még nem derült volna ki, a kaliforniai csapat pszichedelikus rock-ban utazik (szó szerint), melynek éppúgy szerves része a blues, a folk, mint a jazz vagy a space rock. Jó pár tagcserén estek át – a korai klasszikus 6-os felállásból mára már csak 4 alapító-tag maradt meg: Bob Weir (ének és gitárok), Phil Lesh (basszus és vokálok), Bill Kreutzmann (dobok) és Mickey Hart (másik dobos, ritmus-szekció). Sajnos Jerry Garcia alapító tag (szólógitáros, énekes) és Ron "Pigpen" McKernan (szintén alapító tag és billentyűs) már nincs az élők sorában, de a Grateful Dead-del alkotott munkásságuk halhatatlanná tette őket.

A 30 éves aktív időszak alatt, a „Dead”-nek több száz hivatalos kiadványa látott napvilágot: számtalan demó, single, koncertfelvétel, 13 stúdiólemez és 10 élőlemez jelent meg, melynek most digipakba csomagolt, dupla-válogatás lemezét tartom a kezemben. A közel 2 és fél órás játékidővel rendelkező korongokon a teljes „Dead” életmű legváltozatosabb keresztmetszetét hallhatjuk.  Abszolút easy listening, az embernek olyan érzése támad, mintha valami furcsa időutazásra vett volna egy oda-vissza jegyet. Az olyan dalok, mint a „China Cat Sunflower”, „Truckin’”, „Sugar Magnolia” vagy a „The Music Never Stopped”, „Terrapin Station” vagy a „Touch Of Grey”olyan szinten örökzöld slágerek, hogyha kiviszem ezzel a zenével a hifim vagy a lejátszóm egy kihalt-kopár rétre, az rögtön megtelik élettel és kizöldül. A dalokból sugárzó pozitív életérzés megkerülhetetlen.

Persze a Grateful Dead sajátos zenei makrokozmoszában, ugyanolyan fontos és nem elhanyagolandó megemlítenem a pompás vizuális oldalt is; melyről csak elismerően tudok nyilatkozni, méltó a zenekar image-hez. Jellegzetes, visszatérő és ismétlődő motívumok tarkítják a „Dead” fenomént: ebbe nem fogok most részletesen belemenni, de minden szimbólumnak, figurának meg van a maga érdekes jelentése. Elég csak a leginkább elterjedt, hetedik nagylemez borítóján található „Skull and Roses” figurára gondolni, aminek eredetileg a „Skull Fuck” nevet szerették volna adni a tagok…

Egy ilyen kultikus és egyben termékeny formáció esetén érthető a rengeteg újrakiadás, illetve válogatáslemez (ha jól számolom ez már körülbelül a hetedik a sorban) de mivel idén lesz 50 (!) éves a zenekar, gondolom valahogy ők is úgy érezték, hogy ideje lenne megjelölni a 2015-ös évet. Tervbe van véve még egy 80 (!) lemezes (ember legyen a talpán, aki végighallgat egy több mint 73 órás trippet!) speciális kiadvány, amely 30 kiadatlan teljes koncertfelvételt tartalmaz… Szóval nem ülnek tétlenül a srácok (és a kiadó emberei sem) de aki mégis kíváncsi a The Grateful Dead munkásságára és nem akar hónapokig a lejátszója előtt teljes katatón állapotban gubbasztani, annak bártan ajánlom a mostani „Best Of..” lemezüket, ugyanis erre tökéletes.

Timothy Leary (amerikai pszichológus és író) szavaival élve, zárásként: „Turn on, tune in, drop out”, ami szabad fordításban annyit tesz, hogy „Figyelj oda, hangolódj rá, változz meg.”

Legyen így!

A Grateful Dead honlapja itt, Facebook oldala itt elérhető. A dupla CD megvásárolható a Magneoton webáruházában.

Lupus Canis