Flea első szólóalbumával kilépett a komfortzónából: 'Honora' lemezkritika
A Red Hot Chili Peppers basszusgitárosaként ismert Flea most teljesen más arcát mutatja meg. A Honora című első valódi szólólemeze nem funkos őrület vagy rockos energia, hanem egy személyes, jazz felé hajló anyag – egy régi szerelem, a trombita újrafelfedezésének lenyomata.
Néhány évvel ezelőtt Flea eldöntötte, hogy 60 felett sem áll meg: a Red Hot Chili Peppers turnéi alatt minden nap trombitázni fog, majd – bármi legyen az eredmény – lemezt készít. A tervből valóság lett. Több száz gyakorlás, Los Angeles-i jazz-zenészekkel való közös munka és rengeteg kísérletezés után megszületett a Honora, ami teljesen eltér attól, amiért eddig ismertük.
Ez az anyag nem öncélú kiruccanás. Nem is egy „nézzük meg, mit tudok más műfajban” típusú projekt. Inkább egy érett, tudatos dalgyűjtemény, amelyet az köt össze, hogy Flea egyszerűen élvezi minden pillanatát. Aki a Give It Away vagy az Around the World energikus világát várja vissza, az itt mellé fog lőni – viszont aki nyitottabb, az egy meglepően őszinte lemezt kap.
A Honora leginkább jazzként írható le, de nem klasszikus értelemben. Flea ugyanazzal a szabadsággal nyúl a trombitához, mint anno a basszusgitárhoz: néha óvatos, máskor szinte szétesik a játék, mégis végig kontroll alatt marad. A „Morning Cry” például szépen mutatja ezt az egyensúlyt, ahol a finom építkezésből fokozatosan bontakozik ki egy szinte kaotikus, mégis tudatos megszólalás.
Az egész lemezen érezhető Miles Davis hatása: lebegő, időtlen groove-ok, lassan hömpölygő témák, ahol a mozgás sokszor inkább érzés, mint konkrét ritmus. A zenésztársak – a Los Angeles-i jazz színtér jól ismert alakjai – stabil alapot adnak ehhez, de a fókusz végig Flea-n marad.
Nem minden kísérlet működik tökéletesen. Vannak dalok, ahol a vendégek vagy az ötletek nem állnak össze igazán, és akad olyan feldolgozás is, ami inkább tisztelgés marad, mint újraértelmezés. De ezek sem rontják le az összképet.
A csúcspont egyértelműen a Maggot Brain újragondolása. Flea itt nem egyszerűen eljátssza a klasszikust, hanem saját nyelvére fordítja: egyszerre idézi meg az eredeti fájdalmát és ad hozzá valami újat, személyeset.
A Honora végső soron nem egy műfaji gyakorlat, hanem egy önvallomás. Flea talán még mindig kívülállóként mozog ebben a világban, de pont ez adja a lemez erejét. Nem akar megfelelni – és épp ezért működik.
Az album dallistája:
01. Golden Wingship
02. A Plea
03. Traffic Lights
04. Frailed
05. Morning Cry
06. Maggot Brain
07. Wichita Lineman
08. Thinkin Bout You
09. Willow Weep For Me
10. Free As I Want To Be
Nico Vale
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
