Bejelentkezés

x
Search & Filters

Fülbemászó dallamokkal és Jeff Scott Soto-val itt a W.E.T. új albuma: 'Earthrage' lemezkritika

Nehéz helyzetben van az egyszeri kiadó, ha az AOR műfaj sikercsapataiból akar amolyan szuperválogatottat futtatni – természetesen csakis a művészi érték és nem az üzleti szempontok érdekében (amit fő okként szintén balgaság lenne elítélni) –, hiszen a legtöbb szóba jöhető együttes már önmagában is felér egy amolyan zenei kiválósági központtal. Olyan ez, mintha a Playboy címlaplányaiból akarnánk egy 10 éves válogatót szerkeszteni – tegye fel a kezét az a férfi, aki nem lenne kínban – no, nem a feladattól, hanem a válogatási szempontoknak megfelelő alanyok kényszerű rostálásától. Az AOR ugyanis egy ilyen stílus, aminek krémje önmagában feltételezi a hangszeres és vokális ismeretek magas szintjét, a komponálási és kompozíciós képességeket, valamint az előadás mikéntjének több évtizedes tapasztalatát: a számba jöhető variációk száma közelít a végtelenhez, még szerencse, hogy a kiadók nem foglalkoznak magasabb matematikával (alacsonyabb szintűvel annál inkább).
 
Jómagam elismerem a stílus és a zenészek erényeit, ám nem feltétlenül vagyok rajongó: azok a sztenderdek, melyek alapot nyújtanak ebben a zenei közegben, nem az én ízlésemnek felelnek meg, még akkor sem, ha ezekből az egyik – és számomra is a legfontosabb – a kiváló dallamérzék. Sajnos – vagy sem, nézőpont kérdése – összességében mégsem tudok feltétlen hívővé válni, amihez némileg több türelmet kellene tanúsítanom a balladákkal és a szentimentális panelekkel szemben, a lágyabb tempók, és a szelíd riffek hiába alkotnak egyébként tökéletes elegyet, ha nem képesek felbuzdítani bennem az adrenalint. Ezért talán nem is nekem kellett volna megírni ezt a recenziót, de a kollégák Pozsonyba bujdokoltak – olvasd a megjelenő cikkeket! – csakhogy ne kelljen írni a recenzió tárgyáról – no jó, lehet, hogy nem azért, de maradjak meg tévedésemben, olyan jó érzés (szemben azzal, amitől izzadni kényszerülök ezen szűk egy oldal keretei között.)
 
 
A W.E.T. pedig mi más lenne, mint a stílus kirakat-válogatottja, amiben minden egyes tag szilárd alapja lehetne bármilyen szupercsapatnak, és ahol az anyabandák maguk is az elitben trónolnak. Ráadásul a dalszerzésben fekete öves külső mestereket is kaptak, ami az AOR-ban ugye nem szokatlan: az Eclipse-ből Magnus Henriksson, a Royal Hunt-ból Andreas Passmark, a manapság a Mustasch-t erősítő Robban Back és a Work Of Art-ból Robert Sall olyan zenei formagyakorlatok bemutatására képesek, melyekre bárki elismerően csettinthet. Soto és az Eclipse-ből ismert Erik Martensson pedig él is a felkínált lehetőséggel, úgy tudják a saját világukba integrálni a kapott dallamokat, hogy a végeredmény abszolút homogén, már ami a dallamvilágot illeti. Mert sajnos a koncepció – és ezzel együtt a megvalósítás – valahol az album közepe után megbicsaklik, és hiába hallgatom élvezettel a nyitó három szerzemény hard rockba áthajló, riffelősebb eredményét, amelyek olyanok, mintha valamelyik skandináv heavy rock banda próbálna fiókban felejtett ABBA számokat előadni, ha a "Dangerous" után valahogy megtörik a lendület, és hiába Soto karcosabb előadásmódja, a szerzemények szépen belesimulnak az abszolút professzionális kockázatmentesség (nekem unalom) szilárdan álló panelébe. Persze aki szereti a fülbe ragadó dallamokat, esetleg nem igazán érdeklik az izgalmak, és az andalgást előrébb tartja, mint a lovas rohamot, annak tökéletes kikapcsolódást jelenthet az album, aki pedig valami másra vágyik, az vágja ketté az albumot és csak az első felével tömje meg a lejátszót.
 
 
Garael