Bejelentkezés

x
Search & Filters

Gamma Ray: Empire Of The Undead (2014) lemezkritika

1998-ban a "Power Plant" egy erőmű energiájával röpítette a csúcsra a Gamma Rayt, amihez az "igaz fém"-hiányos éveken kívül valóban karriert megkoronázó dalok kellettek. Sajnos a világválság aztán jó 10 évvel megelőzve magát a csapatnál is beütött, és a további albumok gamma sugárzása fokozatosan csökkenő fényű máglyát volt képes lobbantani, még azoknál is, akik fém-szíve mindig 1000 fokos lázban ég.

Persze nem hiszem, hogy a Kai Hansen vezette alap euro-power együttes tagjai, miután elérték a hivatkozási státuszt, nagyon bánkódtak volna, hogy a valamikori, de öregedő világbajnok bokszolókhoz hasonlóan ők is a feltörekvő reménységek önbizalom növelő pofonzsákjaivá léptek elő – főleg úgy, hogy egy-egy nagy ütéssel még most is képesek seggre zöttyenteni a viháncoló fiatalokat. Az új album ugyanis igazi mázsás pofonként téríti észhez azokat a kritikusokat, akik szerint Hansenéknek már nyugdíjban lenne a helyük: az "Empire Of The Undead" részben otthagyva a játékosabb, söremelgetős német euro-power terepét, ezúttal a korai évek Judas-epigonos korszakához tér vissza, olyan masírozós riffeket kanyarintva a jellegzetes Hansen dallamok alá, amitől még maga a példakép papcsapat is kénytelen elismerni a poroszos militarizmus iránymutató jellegét.

A csapat epikus, témakifejtős oldalát szeretőknek azért nem kell gamma-sugárzásba vetni magukat, hiszen a "mutassuk meg, hol terem a német bátorság" attitűddel jellemezhető albumnyitó rögtön egy kilenc perces etap, ráadásul minden olyan jellemzővel felvértezve, ami többször is a trónra emelte a zenekart. A málházós, sötét hömpölygéssel ránk telepedő Avalon mintha a Maiden "komor albumára", a The X-faktorra íródott volna, csak a refrén lett jellegzetesen hanseni, amit a kötelező tempóváltással remekül tör meg az élvezetes gitárszóló.

A folytatás aztán a nehézbombák idejét hozza, és ha a "Hellbent", valamint a "Pale Rider" hallatán nem kezded el a dalok szerzői között a Painkiller korabeli Judas Priestet keresni, kifelé a teremből. Szerencsére a dallamok képesek annyit formázni a dalok karakterén, hogy ne kiáltsunk plágiumot, hiába, az énekes refréngyártása olyan jellegzetes "hansenicum", amit nem kell kulturálisan levédeni, mert bárki felismeri a világon, de utánozni csak kevesen tudják – persze ilyen minőségben.

 

Gamma Ray - Pale Rider

 


A korai, Helloweenes éveket a "Master Of Confusion" idézi meg, ami egy "echte deutsche-metal schlager", önlopott kezdőriffel, de ha már az ihlet pillanatairól beszélünk, muszáj megemlíteni a lemez lírainak szánt szerzeményét, a "Time For Deliverence"-t, ami tulajdonképpen a "We Are The Champion" németesített verziója, és ha Brian May meghallaná, biztos jogdíjért perelne. Azt hiszem, a lemez legkínosabb és talán felesleges momentuma ez, még szerencse, hogy a "Seven" és az "I Will Return" a plagizálni szót nem ismerő, M1-en szolgáló riporter tényeken átsikló képességével köszörülik ki a csorbát.

A lemez tehát a hivatkozás nélküli dallamokon kívül majdnem hibátlan, nekem csak a feleslegesen keménykedő és ötlettelenül sikáló "Demonseed" nem tetszik, no meg Hansen rettentően megkopott hangja, amin azonban sikeresen túlléphet az ember, ha a dallamokra és az élvezetes gitármunkára figyel.

Az új dobossal jelentkező gammások ezúttal csak azoknak okozhattak csalódást, akik újdonságot vártak tőlük, akik viszont az utóbbi és a korai évek jobban sikerült pillanatainak eszenciáját, azok azt sem bánhatják, ha agyatlan (fületlen) zombiknak nézik őket – hiszen ez most az élőhalottak birodalma.

 

 

Garael

 

Forrás: Dionysos Rising
 

Címkék: 
gamma ray