Gitárriffek az apokalipszis szélén – a Stranger Things és a metál
A Stranger Things ma már elképzelhetetlen metál nélkül: ez a zene ad hangot a kívülállóknak, a megbélyegzett „fura gyerekeknek”, és ikonikus jeleneteket emel kultikus státuszba. Ez a rövid írás azt próbája vizsgálni gondolatébresztőként, hogyan lett a metál a sorozat érzelmi motorja és új mítoszteremtő tere a mainstreamen belül.
A Stranger Things és a metál kapcsolata tökéletes példája annak, amikor egy sorozat zenéje nem háttérelem, hanem önálló értelmezési réteg: a metál itt nemcsak hangulatot teremt, hanem társadalmi kommentár, karakterjellemzés és nosztalgiamotor egyszerre, amely sokkal mélyebb vitát érdemel annál, mint hogy „jó zenék szólnak benne a 80-as évekből”. Érdemes úgy nézni a sorozatot, mintha a metál mindig azt kérdezné: ki a kívülálló, ki a bűnbak, és ki az, akit a társadalom hajlandó feláldozni – és milyen zenét kapnak ezek az emberek a történetben.
A Stranger Things zenei világa tudatosan épít arra a kettősségre, hogy a korabeli mainstream narratívában a metál a „sátánista”, veszélyes zene, miközben a sorozat maga kifejezetten empatikusan, sőt, romantizálva bánik a metálos kívülállókkal. Például Eddie Munson figurája ennek az ellentmondásnak a legsűrűbb megtestesülése: egy D&D-t játszó, hártyavékony egzisztenciájú working class srác, aki számára a Metallica 'Master of Puppets' nem csupán soundtrack, hanem identitásnyilatkozat – egy üzenet arról, hogy a káoszban is van valami felemelő, valami felszabadító.
A 4. évad fináléjában játszott jelenet az Upside Down-ban ezért lett ekkora popkulturális villanás: egy „ördögi” zenét játszó, démonizált figura szó szerint a démonok ellen fordítja azt a zenét, amely miatt a „való világban” megbélyegezték. Ez a gesztus rögtön fölvet néhány érdekes kérdést: ha a metál mindig is a kirekesztettek gyűjtőnyelve volt, akkor a Stranger Things nem tulajdonképpen átiratot készít a 80-as évek kulturális háborúiról, ahol a PMRC-s (Parents Music Resource Center - egy befolyásos „szülői” csoport volt Washingtonban) pánik és a „satanic panic” kapja meg a maga kritikáját a sorozat képei és dalai által?
Nem véletlen, hogy a szériák záró epizódjai rendre olyan dalokat kapnak, amelyek túlmutatnak az egyszerű nosztalgián, és inkább egyfajta rockopera-szerű érzelmi tetőpontot hoznak létre. A 3. évad vége felé például Journey 'Separate Ways (Worlds Apart)'-je egyszerre működik giccses 80-as évekbeli „power balladájaként” és őszinte búcsúzeneként: a „külön utak” motívuma szó szerint megfeleltethető a szétszakadó karaktercsoportoknak, miközben a grandiózus hangzás azt üzeni, hogy itt nem egy „kisvárosi történet” zajlik, hanem nagyon is mitikus tétjei vannak az eseményeknek. A metál és hard rock dalok ilyen pillanatokban tulajdonképpen a szuperhősmítosz funkcióját veszik át: ahol a képregényfilmek fanfárokat és heroikus témákat használnak, ott a Stranger Things gitárriffekkel oldja meg a „nagy belépők” és „végső összecsapások” dramaturgiáját. Ezért hat annyira, amikor a Master of Puppets csúcspontja alatt Eddie nem „csak” penget, hanem a saját démonait is legyőzi; ezért érezzük úgy, hogy önmagán túlmutató tett történik, még akkor is, ha racionálisan tudjuk, hogy egy horror-széria epizódjáról van szó.
A metál szerepe azonban nem merül ki egyetlen ikonikus jelenetben, és itt jön be igazán izgalmasan az ötödik évad kérdése: mennyire tud egy sorozat saját maga után menni, miután már egyszer popkulturális „csúcsmetál-momentet” hozott létre. Az 5. évad már a trailer szintjén Deep Purple 'Child in Time'-ját rakja frontvonalba, ami önmagában is súlyos választás: egy több mint tízperces, prog–hard rock/korai heavy metal eposz, amely a hidegháborús, apokaliptikus szorongás egyik legintenzívebb zenei lenyomata. Amikor ez a dal társul a végső évad képeihez, a sorozat kvázi azt mondja: „ez már nem gyerekhorror, hanem egy generációs trauma lezárása, ahol a metál nemcsak a kívülállók zenéje, hanem az emberiség félelmeinek absztrakt formája”. Ha megnézzük az 5. évad soundtrackjének összképét – ahol a rock, a metál és a korszak egyéb nagy slágerei tudatosan keverednek –, az látszik, hogy a készítők már saját mítoszukat idézik meg: visszhangoznak korábbi motívumok, visszaköszön az a dramaturgia, hogy a záró epizódokban a gitárcentrikus dalok jelzik a végső téteket. Itt válik igazán élessé a kérdés: a metál a Stranger Thingsben mennyire eszköz a nosztalgiaipar számára, és mennyire képes megőrizni „ellenkulturális” karakterét, amikor már maga is egy globális brand része lett.
Érdemes lenne erről beszélgetni: vajon a sorozat metálhasználata visszaad-e valamit a metál közösségeinek – például új generációkat terel a Metallica, Deep Purple vagy egyéb bandák felé –, vagy inkább elviszi a fókuszt, és „Netflix-baráttá” szelídíti azt, ami eredetileg botrányt és félelmet keltett? A Master of Puppets újraalapozott listás sikere és a zenekar lelkes reakciói azt mutatják, hogy a metál oldaláról ez egy győzelemként megélt pillanat: az „ördögi” zene bekerül a mainstream szerethető narratívájába. A kérdés csak az, hogy hosszú távon a metál marad-e a kívülállók fegyvere, vagy a Stranger Things-szerű jelenségek révén végképp bekerül az ártalmatlanított nosztalgiacsomagba – és hogy nekünk, nézőknek ez elég-e, vagy továbbra is azt várjuk tőle, hogy kellemetlen, zavarba ejtő és társadalmilag kényelmetlen kérdéseket tegyen fel, épp úgy, ahogy azt a sorozat legjobb jeleneteiben teszi.
Gede Norbert
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
