Bejelentkezés

x
Search & Filters

„Grind Café” – Apoptosis, Jack, Paediatrician koncertbeszámoló, Grand Café, 2022.06.24.



Emlékeim szerint úgy február végén volt hasonló esemény a szegedi Grand Café falain belül, ahol a durvább underground műfajoké volt a főszerep. A cseh Obscene Extreme fesztivál fényképeiből nyílt kiállítás apropójaként három hazai grind banda tette tiszteletét ezen a pénteki estén. Időközben ugyanis kiderült, hogy a romániai Clitgore nem tud jelen lenni a bulin, ezért helyettük a budapesti gyerekorvosok kollektívája, a Paediatrician lépett fel. Soha rosszabb pótlást!
 
A Grand szabályaihoz hűen, a mozis vetítés után, úgy fél 11 magasságában vette kezdetét a zenés – táncos – őrület. Helyi erőként, az Apoptosis négyese vette birtokba a színpadot a szép számmal megjelent közönség előtt. Rövid set-jük élőben sokkal hosszabbnak tűnt: a szónikus thrash - grind massza szinte azonnal magába szippantotta az egybegyűlteket. A hangzásra nem lehetett panasz. Dani kegyetlen brutalitással aprította a dobot, a terem hátuljában is érezni lehetett a belőlük áradó dühöt és a grindcore-ra jellemző féktelen energiát, enyhe Insect Warfare utóízt hagyva bennem. Olyan vehemens módon lettek bedarálva a számok, mintha másfélszeres sebességen pörögne minden. Boci basszeros maradt meg Danival a régi felállásból, gitáros és vokálok fronton viszont új tagok kerültek a csapatba. Erik (gitáros) előtte az Alcoholic Terror-ban játszott, míg Szasza (énekes) a Cornix és a Renderer zenekarokból lehet ismerős. A friss formáció zenéje maradt a régi, a jól bevált ösvényt járja: pusztító grind, szikár thrash metal elemekkel, társadalom kritikus, szókimondó szövegekkel párosítva. Ez a formula rendkívüli módon tud élőben érvényesülni, a vérfrissítésnek köszönhetően pedig szinte semmit nem veszített a zenekar az erejéből. Az Entombed és Dismember–féle láncfűrész gitárhangzás hallhatóan nagy hatással volt Erik gitárjátékára, néhol az old-school svéd death metal érában éreztem magam. Szasza szerintem remek választás volt a frontemberi posztra: a Cornixban nyújtott hasonlóan intenzív előadásmód itt is sikeresen érvényesült. A különbség nagyjából annyi, hogy az Apoptosis-ban több a punk-os attitűd, amihez kevesebb hörgés társul. Jöhetne már egy nagylemez! A kb. 20-25 perc tömény zúzás után szerintem mindenki elégedetten várta a következő fellépőt. 
 
Apoptosis
 
Az 1996-ban alakult (!) kiskunhalasi Jack szinte már veteránnak számít a hazai grindcore – crust - punk színtéren, sőt nem csak nálunk, mivel sűrű koncertezési szokásaiknak köszönhetően, külföldön is egyre ismertebb a csapat. Legutóbbi lemezük, a Lobotómia most májusban jött ki – melyet nem más, mint a Rotten Sound énekese, Keijo kevert és masterelt – ebből kaptunk most némi ízelítőt, több olyan klasszikus számmal karöltve, mint az Éberkóma, a Sterilizált létezés, Az ígéret földje vagy a Bezárva. Azért abban a közel 20 számos setlist-ben volt minden…
 
Mire a Jack elkezdte a műsorát, a hőség szinte elviselhetetlenné vált a teremben, de ahogy elnéztem ez senki kedvét nem vette el egy kis pogózástól és hajazástól. A tömeg beindult, a halasi grind-punk négyes pedig elkezdte ledózerolni a mániákusokat – többek között engem is. Két kezemen sem tudnám megszámolni hányszor és milyen különböző felállással láttam Leviéket, de az biztos, hogy nálam ez a legpatentebb fellépéseik egyike között volt. Az lehet, hogy Levi körül mindenki lecserélődött (2020 óta viszont stabil a line-up: Gabika – gitáros, Geri – basszus és vokálok, illetve Dösi - dobos) de bármilyen hihetetlenül hangzik, a zene magja és üzenete ugyanaz maradt. Nem tudom, hogy csinálják a srácok, de minden elismerésem érte – a régi láng továbbra is lobog, csak így tovább. In grind we crust!
 
Visszatérve a bulira: brutális, feszes, kegyetlen (a szó jó értelmében véve) tuskó grind-punk támadást hallhattunk tőlük, a műsoruk kb. felét a Lobotómia dalai adták, a többi track a nagylemezekről és EP-kről lett lecsípve. Igazi bele az arcodba kombó. Azért a sok koncertezés megtette a hatását, rutinosan nyomták végig. Frankó összjáték, zabolátlan Jack energia, mit mondjak még róluk? Ezt szemmel láthatóan az addigra már kiváló hangulatba kerülő fanatikusok is díjazták. Kurvajó volt látni, hogy lehet még ennyire őszintén és felszabadultan csinálni ezt a műfajt, és hogy bármennyire szűk réteg is szereti ezt az underground-ban, valahogy mindig eléri a célközönséget. Soha rosszabb fellépést tőlük, most pedig következzék az estét záró borzalom, a budapesti Paediatrician.
 
Jack
 
Ugye eredetileg a romániai Clitgore bugyogtatott volna két halálhörgés között a Grand Café-ban ezen a napon, de valami oknál fogva nem tudtak jelen lenni. Így Pőcz Balázs másik zenekarával, a „Padlizsán”-nal volt kénytelen jönni, sokunk nagy örömére. 
 
Bármennyire gusztustalan, ocsmány és gyomorforgató tud lenni egy olyan stílus, mint a gore grind, mégis van benne valami szerethető. Persze nem a nagy átlagról beszélek, de aki tudja, miről van szó, annak ez igazi csemege lehet. Slamming death metal elemektől sem mentes zenéjük itthon páratlan minőségben szólalt meg: nem csak a kiadványokon, de élőben is tudják hozni ezt a nívót a srácok. A nemrég megjelent nagylemez, a Postpartum Depression és az eddigi diszkográfia bizonyos gyöngyszemeit csodálhattuk meg előadásuk során. A jó égnek hála, valaki kapcsolt a zenekarban és a hátuk mögött üresen üvöltő vászonra végre vetítettek – nem volt túlbonyolítva a cucc, de az (egészen véletlenül intimbetétre hasonlító) logó megtette a hatását. Többféle színben pompázott, forgott, mintha egy ősi, pszichotikus Winamp vizuált néznék, amihez ugye szervesen hozzákapcsolódik a csapat imidzse is. Norbi „énekes” új alteregója egy csinos fehér símaszk, a doktor ruha megmaradt, a többiek (Pokesz mellett a Messenger-es Leposa Tamás játszik basszusgitáron) a szokásos mentős cuccban nyomták. Balázs még mindig rettentő bizarr tud lenni abban a szétégett emberi arc maszkban, fején a fülessel. Ez elsőre egy laikusnak vagy a koncertre tök véletlenül betoppanó emberkének ijesztő és félelmetes lehet, de valakinek lehet, hogy a kis szívét melengeti. Én az utóbbiak táborába tartozom, így a műsoruk minden egyes percét élveztem és szerintem ezzel az érzéssel nem voltam egyedül.
 
 
Fasza hangzással küldték szét a hallójáratainkat (ez a Grand termétől szokatlan volt, általában össze-vissza szokott pattogni a hang, a sok magas széthasítja az agyad) Balázs csodálatos dinamikával ledobolt gravity blast-jeit jól ki lehetett venni az iszonyatos death grind orkánból. És Pokesz barbár riffjeit mindig élmény hallani! Ahogy beindultak a lassabb, groove-osabb részek, a tömeg is megindult: micsoda öröm tud lenni még mindig egy circle pit vagy kollektív pogó. Egy művész moziban… A másik két bandához hasonlóan a Padlizsán legénysége is rendkívül olajozottan adta elő a számokat, érződik, hogy nem ma kezdték el ipart. És hogy a vérükben, a sejtjeikben van ez az egész. Go hard or go home… A váltott ének, a sok blastbeat, a könyörtelen kétlábgép és a kíméletlen riffek már önmagában megtették volna a kellő hatást, de ha ehhez hozzápárosítjuk a fent említett vizuális elemeket, valami igazán különlegesben lehet része az embernek. A többi fellépőhöz hasonlóan őket is többször volt szerencsém látni, nekem idáig ez tetszett tőlük a legjobban. Ha lehetek őszinte, baszottul egyben volt az egész. Zenéjük sűrűségére ellenére sem volt benne semmilyen üresjárat. Egyik pofont kaptuk a másik után. A Mortician feldolgozás pedig külön szétütött. 
 
 
Óriási köszönet Daninak, hogy leszervezte Szegedre ezt a bulit és maximális respect mindenkinek, aki valamilyen formában hozzájárult a koncertek megvalósulásához. Külön köszönetet érdemel még a Grand Café is, amiért otthont adott ennek a nem mindennapi eseménynek. Sok ilyet még! 
 
Igyatok grind coffee-t!
 
 
A kiváló fotókat B42 – DiY / Takács Borisznak köszönhetjük!
 
 
Lps Cns