A svéd zenei színtér mindig is kedves volt számomra. Nem, szó sincs a szokásos túltolt skandináv meg viking fétisről, egyszerűen arról van szó, hogy az északi állam elég sok stílusban termelt ki meghatározó csapatokat. In Flames, Marduk, At The Gates, de akár említhetném az Abbát is, de semmiképpen se hagyom ki a felsorolásból mai írásom tárgyát, a Meshuggah-t.

A svéd kvartett meglehetősen régóta koptatja már a deszkákat, azonban igazi átütő sikert a 2002-es „Nothing” lemezükkel értek el, illetve a 2008-as „obZen”-nel léptek új szintre, utóbbit szerintem nyugodtan nevezhetjük a legjobb lemezüknek. Viszont az idén októberben megjelent „The Violent Sleep Of Reason” igencsak esélyes trónbitorló.

Aki nem hallott korábban Meshuggah-t, azoknak leginkább a kínai kajához tudnám hasonlítani őket: eleinte furcsállod, bökdösöd a pálcikával hogy ez mi a tosz akar lenni, fura is, csúnya is, az első falatot talán még vissza is öklendezed, és aztán vagy egy életre megfog ez az új íz, vagy söpröd a kukába. Ez most is így van, egy valóságos svédasztalt (höhö) kaptunk most ilyen nyalánkságokból, összesen 10 fogást.

Az új lemez érdekessége, hogy szakítottak a mai bevett gyakorlattal, miszerint sávonként rögzítik a lemezt, majd a stúdióban polírozzák tökéletesre. Nem, Tomas Haake-ék most visszatértek a régi módszerhez, és egyben vették fel az egész anyagot, szalagra. Emiatt egyrészt a hangzás kicsit koszosabb, másrészt viszont a szőr feláll az ember hátán már a gondolattól is, hogy amit hall azt bizony élőben tolták fel. Tényleg, egyszerűen le a kalappal előttük.

Külön a dalokat nincs értelme kielemezgetni, viszont a 10 nótából 5 erősen slágergyanús, különösen a nyitó „Clockworks” és a „Nostrum”. Valahogy mintha minden több lenne: több a tempós rész, több szóló van, több pergődob. A legendásan beteg ritmusképletek megint csak betegebbek lettek, sokszor már emberi ésszel felfoghatatlanok, igazi főiskolás matek, csak füzet helyett 8 húros gitárokon. Szokás kritizálni Jens Kidman-t, hogy ennyi lemez után már kezd unalmas lenni az éneke… nos, nem itt történt meg a nagy váltás. Ugyanakkor gyenge pontnak se tudnám nevezni, egy ennyire ritmus alapú zenében az ének egyszerűen másodlagos. Mindenesetre az atmoszférához hozzátesz. Egy hátborzongató üresség, ami ugyanakkor mégsem ereszt. Lélektelen, de közben mégse, mert érzed, hogy valami mozgatja a szálakat a háttérben, és nem hagy nyugodni. Mint egy fekete lyuk, vagy nem is tudom.

Ami nem tetszett, hogy bár sokkalta könnyebben befogadható elődjénél, és sokkal dinamikusabb, úgy a felétől már picit fárasztóvá válik a lemez. Nem arról van szó, hogy onnantól már gyenge, csak az első 3 szám egyszerűen olyan erős kezdés, ami után már nehéz megtartani a szintet. Persze ez hangulatfüggő is, lehet csak én vagyok különc.

Összességében elmondhatom, hogy a „The Violent Sleep Of Reason” igencsak év albuma esélyes, illetve méltó kihívója az „obZen”-nek. Most még nem tudom azt mondani, hogy az új lemez lenne a legjobb, de ezt majd az idő eldönti. Mindenesetre a zenekarhoz képest szokatlanul befogadhatóra sikerült a korong, kevésbé emésztős, viszont aki idáig nem szerette a Meshuggah-t, annak nem ez fogja megváltoztatni a véleményét. Azért ha meggondolod magad, akkor beugrónak jó lehet, a többieknek pedig kötelező darab.

Értékelés: 9/10

Az album dallistája:

01. Clockworks
02. Born In Dissonance
03. MonstroCity
04. By The Ton
05. Violent Sleep Of Reason
06. Ivory Tower
07. Stifled
08. Nostrum
09. Our Rage Won't Die
10. Into Decay

Ozzi